Bucsy Balázs

Herkules úr nagy napja



A sparhelthez lépett, felnyitotta a fedelét és egy kis adag hamut szedett ki a tetejére. Az odakészített fahasábok mögül előhalászott egy összegyűrt nejlonzacskót, majd a zsebéből előkotort öngyújtóval meggyújtotta. A gyorsan olvadó anyagot a hamura csepegtette, az meg mint valami Bunsen-égő, folyamatosan pislákolt. Élvezte a fényt, amit először látott aznap, talán egy kis meleget is hozzáképzelt az aprócska tűzhöz. A bádog bögréjét fölötte tartotta, és megvárta, míg a kávé finoman gőzölögni kezd. Ahogy szorongatta, végigpásztázott a szobán a derengő fényben. Az egészet beterítette egy túlméretezett ebédlőasztal. Mögötte egy polc tele edényekkel, mint egy ódon patikaszekrény, csak itt a míves porcelán tégelyek helyett csupa konzervdoboz meg fémtárolók tele csavarral, szöggel, különféle fajtájú és korú barkácsholmival. Nagy részét már rég rozsda lepte. A nyolc sor vas és fémhulladékon felül – pontosan a közepén – kiszegezve maga a Megváltó, füsttől megsárgult gipszből kiöntve: keserves arcát megkoronázta a töviskoszorú, fejéből több helyütt vér fakadt. Egy pillanatra megakadt a tekintete rajta, de most nem gondolkodott ezen tovább, hiszen a hónap első vasárnapja volt, ami ha nem lenne amúgy is piros a naptárban, ő személyesen színezné arra. Összerezzent, és bebotorkált az óráért a hálóba. Hajnali négy lesz pár perc múlva, de az órának ezúttal nem kellett megszólalnia. A helyiségben teljes sötétség honolt, itt lámpa sincs, amivel világíthatna, de nincs is rá szüksége. Az összes berendezése az ezer éves ágy és egy szék, amin a ruháit tartja készenlétben, vakon fel is vette, amit előző este készített ki. Orrát rögtön megcsapta az égett fa kesernyés illata, pedig ha nem fagy odakint, mindig kimossa őket, de ezt a képtelen kiirtani belőlük. A korom szaga folyton belepi, a bőrét is átitatja. Visszacsoszogott a nagyobbik szobába, ahol a kis tűz már kialudt, ezért villanyt kapcsolt. Harminc perc sok idő, de azalatt ki kellett még érnie a buszmegállóba. Fürgén átnézte a holmiját, a hátizsákba bekerült egy flakon víz, pulcsi, pénztárca, egy pléd és a legfontosabb: a lomos polcról leemelt két gyönyörű almát, amiket szokás szerint a szomszédjától lopott, piros-sárgás, jó lédúsak. Bele akart harapni, de nem magának őrizgette napokon keresztül. A gyors leltár után már húzta is a cipőjét, gombolta a kabátját, a kis előkertjén úgy kellett átvágnia. Mintha a benti polc a kert egy kicsinyített és sokkal rendezettebb mása lett volna, csak itt nem voltak a különféle tárolórekeszek, az egész ömlesztve hevert szanaszét. Tetőcserepek, ütött-kopott hordók, ki tudja mivel töltve, bontott téglák, építési anyagok, fa: hasított, kuglizott, kisebb ágak, gallyak, gyújtósnak való aprófa, fűrészpor régi liszteszsákokba töltve. A végén gumiabroncsok feltornyozva a kerítés magasságáig. A kapu felé haladva hirtelen eszébe jutott, hát persze, a reszelő! Visszarohant, és a szekrény egyik fiókjából egy kicsit csorba, néhol rozsdás sajtreszelőt vett elő. A megállóig aztán sietve tette meg az utat, ezeknél a járatoknál sose tudta előre a pontos érkezést, de a tovaindulást sem, ha lekési, egyszerűen nem jön másik. Szerencsére az út eddig a terv szerint alakult. Felszállt a buszra, megvette a jegyet és lélekben már készült a négyórás útra. Elhagyta a középső ajtót, mikor észrevette a jármű hátuljában ácsorgó társaságot. Félhomályban parányi pontok izzottak, ahogy a koszos bányászkezek a cigarettát emelgették, az ablak résnyire nyitva, ott próbáltak meg kifelé pöfékelni. Úgy döntött előrébb fog leülni, kellő távolságra a dohányzóktól és a sofőr rádiójától. Beült baloldalra egy üres helyre, csomagját a maga melletti ülésre rakta. Szép egymásutánban házak suhantak el, villanyoszlopok: közöttük a kábel mintha hullámzott volna – két rúd között alábbhagyott, aztán ütemesen tetőzött. Később ezek is elfogytak, maradt a végtelen üres távolság közte és a pirkadó határ között. A gondosan bekészített takarót magára terítette. A szeme sarkából látta, amint a nap előbukkan a távolban, szép fokozatosan narancssárgává változtatva a tájat.

Az álmok nyirkos kényelme egy pillanat alatt a hatalmába kerítette. Újra gyerek volt, anyja halála után az árvaházban. Kettétört ceruzák, véresre harapdált ajkak, kisebb állatok kínzása, aztán a hálóteremben a sokadik átvirrasztott éjszaka után – a serdülő elméjében – összeállt a logikus képlet. Azt szerette, ha édesanyja boldog, ő pedig jó tanuló, olyan gyermek, aki még szolfézsból is jeles. Persze képzeletben, mert nem játszott semmilyen hangszeren. Apját nem ismerte, és már édesanyja sincs többé, nincs, aki büszke legyen rá, következtetésképpen nem is kell úgy viselkednie: mivel egyedül van, mint a részeges ács középső ujja, nincs kire szégyent hoznia. Onnantól kezdve aztán kiengedte a dühét, pontosabban ment, mint a cséplőgép. Törtek az állkapcsok és a sípcsontok, sanyargatta, zsarolta a kisebbet, de sokszor az őrület hevében nekiment többször a nagyobbnak, erősebbnek is. Egy darabig a nevelők nem törődtek velük, lehet titkon örültek is ennek az állapotnak, a fiúk lefárasztották egymást, reggel elfogyott az összes kukoricakása, és este sem kellett altatni senkit sem. A dolognak akkor vettettek véget, mikor Füzesi Pali nevelőtanárt is meglegyintette. Érezte azt mindenki, itt átléptek egy határt, és mint ilyennek, egyetlen következménye lehetett. Pali bácsi megragadta a rúgkapáló fiút a kezénél fogva és az intézet belső udvarára cipelte, ahol éppen a két kertész az ősszel lehullott faleveleket égette. Azok már tudták mi lesz, és az épület egy hátsó zugából egy hatalmas posztót húztak elő. Ketten, két oldalánál megfogva ráterítették a tűzre, úgy hogy az kialudt, helyén sűrű fekete füst gomolygott. Közben kapott egy akkorát, belezsibbadt, utána Pali teljesen átfogta és beleállította a füst közepébe.

– Na, most meglátjuk ki a nagy legény! – nevetett a tanár és vele együtt a két kertész, akik a gereblyére támaszkodva figyelték az eseményt. A sötét, gomolygó korom hamar bekerítette. Szeméből megeredt a könny pillanatok alatt, akárhogy fújta ki a füstöt, tüdeje azzal telt vissza, míg már nem volt semmi értelme levegőt venni. Hörögve összerogyott.

A város monoton zajára még nem, de a folytonos dudálásra, szirénázásra felébredt. Esküdni mert volna, ott a füstben, abban a pillanatban látta utoljára elhunyt édesanyját, nem amikor hónapokkal korábban meghalt. Kezeit kidugta a pokróc alól, közben megbontott részén elkezdett beömleni a hideg. Az ablakban az elsuhanó házakból kikövetkeztette: már nem lehet sok a végállomásig. Nagyon remélte, hogy nincs késésben a járat, mivel az érkezés utáni kis időben be kellett szaladnia a piacra, és utána elérni a csatlakozást a külvárosba. A busz begördült a megállóba, az ajtónyitás után rögtön sietett át az állomással szembeni csarnokba. A hajhálós eladónő, amint meglátta a férfit tapintatosan félretolta a kolléganőjét a pultban, szavak nélkül is tudatva a másikkal, ez bizony az ő üzlete lesz.

– Á, Herkules úr, magához órát lehetne igazítani – mondta mosolyogva. – Minden hónap első vasárnapja, kilenc óra harminc. Be is készítettem magának a szokásosat – ezzel elővett egy adag felaprított savanyú káposztát. – Olyan apróra vágtam, amilyenre csak tudtam!

Ilyenkor mindig elszégyellte magát. Talán mert sose látta magát úrként, vagy sehol sem volt törzsvendég, ahol előre, vágyai szerint készítettek el valamit. Maga sem tudta. Hamar fizetett, és hálával teli mosolyával megköszönte. A zacskót nem rakta mélyre, kezében szorongatva végigverekedte magát a tömegen egészen a bejárat melletti kis kávézó oldaláig. A pult végében – egy félreeső sarokban – szétnyitotta a tasakot, kihalászta a bekészített almákat és a reszelőt. Az eszközön megkereste a megfelelő oldalt, hiszen a legselymesebbre akarta csinálni: az almákat nekiállt belereszelni a káposztába. Olyan óvatosan, mintha az élete múlna rajta, egy csepp sem ment mellé. A csutkákat kidobta, az így előállított pépet gyengéden összerázta. A csomagot felemelte és megelégedve vizsgálgatta, ujjával böködve próbált nagyobb darabokat kiszúrni. Szerencsére nem sikerült, a bársonyos keveréket jól elcsomagolta a táskájába, miközben sietett vissza az állomásra.

Már bőven délután lett, mire a kastély bejáratánál csöngetett. A kapu berregéséből tudta, szabad az út, benyithat. A sárga, kicsit már omló vakolatú kapusfülkének az ablaka nyílt ki. A portás ránézett, és úgy tűnt felismerte, mivel nem kérdezett semmit, egy mozdulattal az orra elé tolta a főkönyvet. Az odakötözött tollal elkezdte a rubrikákat feltölteni, de a látogatás céljánál elbizonytalanodott. Mit írjon? Gondos számvetés után arra jutott, ezek a vasárnapok jelentenek neki nagyjából mindent. Hogyan tudná az örömét és szenvedését egy tízszer három centiméteres sorba beleírni? Nem tudta most sem, felnézett egy sorral feljebb és lemásolta az előző látogatóét. A lépcsőfeljárón lassan kanyarodott, már nem bírta az emeleteket. Közben táskájából elővarázsolta a káposztás almát, ami idővel szép aranybarnás színt kapott. Végre elért a legutolsó – harmadik – emeletre és a nővérszoba előtt találkozott az ügyeletes gondozónővel, aki rögtön kérdőn nézett a csomagra, amit a kezében szorongatott.


– Az etetést már lekéste – ráncolta a szemöldökét a nő – Meg kell értenie, az anyagcsere egy pontosan kiszámított folyamat, nem lehet akármikor megtömni őket, mert felborul az egyensúly. Ja várjon… – lágyult el a nővér arca egy picit – Maga a káposztás, ugye? Szóltak milyen messziről érkezik. Jöjjön utánam! – intett és elindultak a kórterem belsejébe.

A helyiségben 12 kicsi rácsos ágy a falak mellé elrendezve, ők az ajtó mögöttihez léptek oda. A nővér vigyázva benyúlt az ágy közepén heverő kisgyermekhez és felemelte. Már hat éves múlt, de még olyan fejletlen, mintha csecsemő lenne. A kicsi hangtalanul tűrte, ahogy a szondát lecsatlakoztatta a hasáról, kezébe fogta a kis fejével együtt háta egy részét is. A férfi az ágy melletti kis asztalka fiókjából elővett egy kanalat és egy parányi reszeléket a gyermek szájába tett.

– Egyél csak kisfiam, egyél – suttogta.


















Néha eszembe jut valami nagyszerű, de ahelyett, hogy felkelnék és írnék egész éjszaka, inkább alszom tovább.


0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png