top of page

Lackfi János GALAMB-PUZZLE Galamb-puzzle az udvarunkon, itt is, ott is puha kupacok, elszórt szárnytoll, könnyed és jelképes az egész, szél borzolja, szórja széjjel, mintha valami fura, pelyhes virágok bontanák emitt-amott a szirmukat, először fel sem figyel rá az ember, az ember, aki, ugye, én vagyok, mondják az okos pszichológusok, akkor bújunk be az általános alany

mögé, ha elhatárolódnánk legszívesebben attól, amit kijelentünk, ha kibújnánk a személyes felelősség alól, nos, én kibújnék, ha tehetném. De azt se tudom, egyáltalán bebújtam-e már, ingem-e, vegyem-e magamra, nem hordhatom kirakatbábu gyanánt a világ összes ingét, Nessusét is, Ágnes asszonyét is. Kertünk mozgó díszletéhez hozzátartoznak a szomszédból átpöffeszkedő kövér, tarka macskák, bár szőrnyomukat a tornác padjának párnáin nem szeretjük, sem sunyi képüket. Hozzátartoznak párhuzamos világukban a galambok, tüskés fenyők csúcsáról, távvezeték páholyából szemlélődnek, örömöt ad a burukkolás, a csattogó, hirtelen röppenés, és most kiderült, amit tudtunk mindig is, hogy a béke illuzórikus dolog, abból nem él meg senki, s még ha nem is koplal a ragadozó, az ösztöne azért kiirthatatlan, kódolva van a háború, itt settenkedik a kert alatt, s le is csap, könyörtelenül.

ÉGEN CIKÁZÓ ZONGORÁK Égen kavargó zongorák, Mind kattogtatja fogsorát: Zongora mind a fecskenép, Mintha az eget festenék. Mint égre festő zongorák, A kupolát bezsonganák, Mint röpdöső ollók, melyek Fodrászkodják a felleget. A napnak arca perzselő, Szelíd tenyér és nyers erő, Izzón lehántja bőrömet, Lassú malom: megőrlöget. Így őrlődöm ég s föld között, Ember s Isten megütközött, Maradt utána egy kereszt, Mely vérrel ragaszt, nem ereszt. S belakjuk - fecskék az ereszt - A végtelent, mely rajtaveszt, Hogy földre küldte Egyfiát Miközénk, és most felkiált: - Mért hagytál el engem, Atyám? Az ég most lángoló kazán, Billentyűzetek, fogsorok: Odalenn a város forog. Zongorák falják a zenét, S közben minthogyha nemzenék. Mint algák tenger mélyein, Oly lebbenő bennünk a kín. A kín, mely állattá teszen, S elszedi a józan eszem. Csak egy volt, kit a szenvedés Feljebb emelt, ez sem kevés, De én, de én, Uram, hogyan Ne csikorgassam a fogam? Hogy lehet majd a fájdalom Csecsemőjét kihordanom? Hogy szülhetem meg a halált, Ha a golyó gyomron talált, És fetrengek és szűkölök, Sivítva nyáladzó kölök? Uram, Uram, a szenvedés Kazánja ránk dőlt, túl nehéz! Hogy vedd el tőlem, mondhatom, Olaj a tűzre mondatom, Felcsap tőle a lángolás, A Nap sárgája lágytojás. Itt vergődök szerelmesen, Istennel szerelmeskedem. A lelkünk összenőve már,

Ránk gyújtották, ég a határ. Benzinnel a határtalan Lelocsolva - mi hátra van, Ugyanaz van előttem is. De jön egy zápor, újra friss, Újra zöldül, újra zsibong, S persze rothadás legye zsong, S persze átcsap voltba a van, Átcsap létezésbe szavam, Átcsap szavakba mind a lét, Megújulnak a létigék… Égen cikázó zongorák: Élek és szikrázom tovább, Mint pásztor nélküli juhok, Felhőnél feljebb nem jutok.








LACKFI JÁNOS író, költő, műfordító. Hetvenöt kötet. Fele gyerekeknek, fele felnőtteknek. Fele vers, fele próza. Negyvenkét kötetnyi műfordítás franciából. Tizenhét év tanítás az egyetemen. Tizenkétszer kerülte meg a Földet határainkon belül, számtalan író-olvasó-találkozóra igyekezve. Sok-sok dalszöveg, dráma, tárca, esszé, glossza, ezer aprócikk. József Attila-díjas, Prima Primissima-díjas, Magyarország Babérkoszorúja-díjas. 1971-ben született Budapesten, két évtizede Zsámbékon él. Harmincegy éve házas, hat gyermeke van, öt unokája.


(Fotó: Molnár Mihály)

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png
bottom of page