Karácsony Orsolya

Futónak születni kell

Miért nem mozdul?, kérdezed,

és nem érted, hogy futónak születni kell.

Régebb óta áll már a polcon,

mint mi mindannyian.

Vagyunk olyan bölcsek, mint ő,

a hátunk is hajlik annyira,

várjuk a percet,

a legszentebbet,

a szabadulást,

mikor lábunk alatt érezzük a szilárd talajt.

Előbb mi, aztán ő.

Mi egybefonódva,

csodára várva,

ő magányosan,

a fal felé.

Benne ragadt a mozdulat,

vagy ő ragadt benne a mozdulatban,

ki mondja meg?

Mi bízunk, ő hisz,

mi tudunk, ő ért,

a vége mégis ugyanaz,

maradnak a válaszfalak,

és minden vasárnap leporolnak, és

a fényes gomb felé fordítanak.

Temetés délben

Délelőtt vonulunk

fegyelmezetten, 

rendezett fekete sorokban.

Neki áldozunk,

aki már nem lát és nem hall,

a testünkből kivont sóval,

minek pótlása nem illendő.

A menet végén megállunk 

egymással szemben, 

de lehajtott fejjel,

az ajkakra száradt szavak 

hadd porladjanak szét,

könnyebb lesz úgy a földnek 

később befogadni minket,

úgyis a visszatérés a lényeg,

nem az, hogy melyik 

sarokban térdeplünk.

Eljön a dél. 

A Terelő könyvből olvas,

mi a csipke résein át 

követjük a szöveget.

A hibákra figyelünk,

pedig felednünk kéne,

felolvadni a tompaság

zavaros vizében.

Csak röviden, gondoljuk,

mielőtt bőrünkre ég a nyár,

és a rothadás megdézsmálja 

a hófehér virágokat.

Felhők jönnek, majd mennek,

magukkal viszik az ürességet,

mi, akik maradunk,

szabadon fürdőzünk 

a sugarakban,

az aranyszín csak az első

levélhullásnál fog lekopni rólunk.

Holnap reggel új szerződés

köttetik, talán mi következünk,

de az még olyan messze van.

Orion búcsúja

Elfáradtam.

Ezt a teret már nem töltöm be, 

ezt az időt már nem ugrom át,

nem üldözlek tovább.

Ne fussatok!

A csillagbőr is ráncosodik,

holdat lélegezni sem olyan 

könnyű már nekem.

Vadász létemre elszürkülök,

inkább a mélyég öregkék

tárnáiban várom meg, 

hogy felhőpajzsom lassan felfaljon,

és mikor a saját nyilam 

visszatérve szívem talál,

végre megpihenek.

Egy tó számtana

Négy lábam négy vízcsepp tartja,

meg sem érzik súlyomat.

Okosan élek, elosztással,

már minden felesleges 

molekulától megszabadultam.

Számító vagyok,

laza hullámokból számolom ki

a víz felületi feszültségét.

A tó kuszasága nem ijeszt meg,

ügyesen navigálok a felszínén.

Összetett szemem ezer 

apró világot lát egyszerre,

belefeledkezem a rítusokba.

Vadászom és mindig nyerek.

Így élem túl a nyarat,

ősszel úgyis át kell adnom

a helyem.

Taszít ez a környezet,

mégis itt tart,

amíg a méreg el 

nem éri a nádast,

és nem marad már négy vízcsepp sem,

mi megtartaná súlyomat.

A Világutazó megérkezik

a nagy, sárga templom elé,

és úgy érzi, hazatért.

Felpillant a toronyórára,

keres egy szimpatikus combnyomot

a többszázéves köveken,

elhelyezi magát térben és időben,

és meghatottan nézi a város címerén rollerező gyereket.

A Világutazó végre igazán itthon van.

Itt nem kergetik meg mexikói drogfutárok,

nem égeti hólyagosra bőrét az ecuadori nap,

és a Csapókertbe serpák nélkül is visszatalál.

Itt még bőrig sem kell áznia nap mint nap, mint

anno Liverpoolban,

itt az emberek maguk idézik az esőfelhőt a fejük fölé,

citrommá érlelik a szájukban a narancsot,

pedig csak többet kéne mosolyogniuk.

A Világutazó évente két hetet van itthon.

Karácsony Orsolya 1988-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója.  Az írással mint művészeti tevékenységgel néhány éve kezdett el komolyabban foglalkozni. 2021-ben a hatvani Albert Sweitzer Kórház irodalmi pályazatán harmadik helyezést ért el. Versei legutóbb az Irodalmi Szemle hasábjain, a Semmi ágán című antológiában, illetve a Kontinuum, a Nincs Online és a DunapArt folyóiratban jelentek meg.