László István

Freddy Anderson rendőrségi vallomása


Hívott, hogy rögtön menjek fel hozzá. Nem kérés volt: parancs. Épp a kórházban voltam, a lányomat műtötték, de nem érdekelték a részletek. Gyere ide! Rögtön! Hallatszott a hangján, hogy nagy baj van, a lányom egyébként is felébredt már, úgyhogy rohantam Spencer lakására. Nem viseltem volna el, ha miattam lesz öngyilkos, vagy kárt tesz magában, az utóbbi időben hajlamos volt a melankóliára. A hangja még sosem volt ennyire hideg és rekedt.


Kávéval kínált, azt mondta, hosszú éjszaka előtt állunk, úgyhogy ne utasítsam el az ajánlatát. Elfogadtam. Utáltam a kávéit. Egy-egy adagot kétszer-háromszor újrafőzött. A nappali asztalán széttépett újságcikkek, megsárgult lapok. Mi ez az egész? Miért hívtál ide? Ne kérdezzek többet, csak tegyem, amit mond. Engedelmeskedjek!


Elém tolta a legfelső újságpapírt. A címlapját kopogtatta. Remegtem a fáradtságtól, nem tudtam elolvasni, nem tudtam koncentrálni. A kormány aláírta a szerződést. Jövőre kezdik a munkálatokat, és mindezt hatalmas hőstettként állítják be. Több munkahely, több terület, több legelő. Egy sort sem írtak arról, milyen következményekkel jár, ha letarolják azt a kibaszott őserdőt. Érted? Egy sort sem!


Meg akartam nyugtatni, vagy legalább csillapítani a kidülledt szemeiben remegő haragot. Nem ez az első eset, hogy ilyen fejetlenség történik. Miért lepődsz meg ezen? Kikapta a kezemből a kávét, és az arcomba öntötte. Üvöltött. Hogyan kérdezhetek ilyet? Mi lett velem? Azt hiszem, hogy a pitiáner személyes ügyeim fontosabbak? Nem emlékszem? Hát nem emlékszem? Megfogadtuk, hogy küzdünk, és mindenen változtatunk, hogy ketten legyőzzük ezeket a patkányokat, nem emlékszem?


Nem tudtam lecsillapítani, dühös lettem. Fel akartam állni, és elmenni. Mégsem hagyhattam magára! Nem látod, hogy reménytelen? Lehetetlen szembeszállni velük. Nincs tőkénk, csoportunk, hírnevünk. Mindet elveszítettük.


Mert a többiek is a saját szarságaikat tologatják, a pitiáner ügyeikben fetrengenek, mint te. Mindig ezt vágta hozzám, amikor a helyzet reménytelenségére céloztam. Kortyolt a kávéjából. A maradékot széles mozdulattal az asztalon alvó újságpapírokra öntötte. Az üvegpoharat szilánkokra törte. Ma azt csinálod, amit mondok, holnaptól nem látjuk egymást. A dolgozószobájába surrant, gépelni kezdett valamit, addig én megpróbáltam aludni.


Három órát zötyögtünk a vonaton. Lábainkkal két-két benzineskannát szorongattunk, a vagon utasai méltatlankodva fordultak felénk a terjengő bűz miatt. Aggódtam Spencerért. Nem mondta el, miért kell a négy benzineskanna, megparancsolta, hogy kussoljak, ne kérdezzek, csak segítsek a cipekedésben. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ellenálljak neki.


Reggel nyolcra értünk Place City pályaudvarára. A korai nyüzsgés teljesen láthatatlanná tett minket a körülöttünk cikázó benzinfelhővel együtt. Fél kilenckor már a Miledown park egyik félreeső részén üldögéltünk. Szótlanul. Ezért vonatoztunk három órát? Rám ordított, hogy hallgassak. Gondolkodott valamin. Az erősödő napfény hatására egyre kipihentebbnek éreztem magam, a fáradtságom elmúlt. Ez persze még jobban előhozta belőlem az aggodalmakat, mi a faszt akarsz itt, mondd már el, a kurva életbe!


Kilenckor váratlanul felpattant. Izgatott mosollyal rám nézett, végre kezdhetjük. A park központi részéhez siettünk, ahol hatalmas tömeg csődült össze. Ma van Place City megalapításának ötszázadik évfordulója. A szerződés aláírását is megünneplik ezek a barmok.


Nem hittem el, hogy ezért hurcolt ide. Mi a fasznak kell a benzin? Spencer! Menjünk haza! A kezembe nyomott egy borítékot. Tedd le a kannákat, és vidd el a Synchronicity szerkesztőségébe. Mondd nekik, hogy rendkívüli hír. Ki akartam bontani, de pofon vágott. Bontatlanul vidd! Indulj! Aztán menj haza!


Fölösleges lett volna faggatózni, ezért elindultam. Megszorította a vállamat. Megfordultam. Mutatóujjával lefelé, a földre mutatott. Soha nem mosolygott ilyen széles ajkakkal. Abban a pillanatban jöttem rá, mit akar tenni. Nem tudtam megmozdulni. Ha megpróbálom lebeszélni, pofon vág, és elküld. Nem tehettem mást. Elfordítottam a tekintetemet a vérszomjas mosolyától, és teljes erőmből futni kezdtem. Átugrottam a vakondtúrásokat, kikerültem a fákat, a közeledő embereket, a vattacukorárusokat, az elégedetten nevető gyermekcsapatokat, a zenélő körhintákat. Fölharsant a tömeg, a polgármester megkezdte ünnepi beszédét. Akkor már a park kerítésénél voltam. Nem álltam meg a szerkesztőségig. A Synchronicity szerkesztője éppen zárni akart, bizonyára a parkba sietett volna. Megállítottam, a kezébe nyomtam az üzenetet. Értetlenül bontotta ki. Vissza akartam futni Spencerhez. Nem tehettem. Érzed már a bűzt?


Fogalmam sincs, hogyan értem haza. Valószínűleg végigaludtam az utat, otthon pedig egyből az ágyamba zuhantam.


Reggel kisírt szemekkel ébredtem, alig tudtam szétfeszíteni a szemhéjaimat. A postaládához siettem. Benne volt a reggeli újság. A címlapon az utolsó barátom égő, benzinszagú teste, körülötte a riadt, sikoltozó, szétszéledő tömeg. „A TERMÉSZET HALOTT! MI ÖLTÜK MEG!—fogalmazta meg kiáltványát Jacob Spencer, aki tegnap délelőtt öngyilkosságot követett el a Miledown parkban…”


Képtelen voltam tovább olvasni. Csak a képet néztem. Az utolsó emlékemet Spencerről. Mosolygott.



















László István vagyok, 2001-ben születtem Nagykárolyban. Jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója vagyok, minorom pedig az olasz lesz. Gyűlölöm és szeretem az irodalmat. Tulajdonképpen azért foglalkozom vele, mert mérhetetlenül kíváncsi vagyok, van-e egyáltalán értelme, ha igen, micsoda, ha nem, miért nem. Prózát és drámát írok leginkább. 2020 májusában megnyertem a Magyarság Háza meghívásos drámapályázatát Lépjen, kérem! című egyfelvonásosommal—egyelőre ezzel az egy dologgal tudok flexelni. Prózáimat még nem publikálták folyóiratok, a Nincs teszi meg ezt először, amiért hatalmas hálát érzek.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v