top of page

Sz. Kárpáthy Kata

Fasiszták


1.


A légvédelmi szirénák két napja szóltak a városban. Lena és kislánya, Zsenyka a társasház pincéjében várakoztak a többi lakóval együtt. Idősek és gyermekes anyukák voltak odalenn. Egyre kevesebb ivóvizük volt. Nem sok mindent érkeztek lehozni, amikor megszólaltak a megafonok. Lenának a papírok mindig oda voltak készítve egy szatyorba. Vizet és élelmet csak annyit tudott összekapkodni, amennyit a hűtőben talált. Ennek már két napja. Azóta felmenni nem lehetett, folyamatosan lőttek. Aki felmerészkedett, nem jött le többé.

– Anyuka, meddig tart ez? – kérdezte Zsenyka.

– Nem tudom – válaszolta Lena.

– Mikor mehetek a játszótérre?

– Most még nem.

Lena kenyeret és vajat vett elő. Már csak egy napra elegendő adag maradt a táskában.

– Egyél, napocskám – adta oda a lányának.

– Anyuka, te nem eszel?

– Ettem, amikor aludtál.

– Nem bírom – mondta Zsenyka, és a második szelet kenyér felét visszaadta. Lena becsomagolta, és visszatette a táskába.

– Anyuka, mesélsz nekem? – kérdezte a kislány. Anyja ölébe feküdt. Már mesélni kezdett volna Lena, amikor fentről valakik berúgta az ajtót.

– Azonnal jöjjenek ki! – jött fentről a hang.

– Véget ért a riadó? – kérdezte egy idős férfi.

– Kifelé! – parancsolt a fenti hang.

– De biztonságos? – kérdezte egy anyóka.

A katona leugrott. Nem az ő katonáik közül való volt.

– Ha azt mondtam kifelé, akkor kifelé! – kiabálta, majd az egyik öreget a felső karjánál megragadta, és magával húzta.

Pár perc alatt kiürítették a pincét.



2.


Odakint néhány puskás őrizte az egybeterelt embereket. A pincében eligazítás folyt.

– Tehát, mindenkit kihallgattok, és megpróbáljátok kiszedni belőlük azt, hogy hol vannak a katonák – szónokolt a parancsnok. – Olyan nincs, hogy senki se tud semmit. Valahol a közelben van katonai támaszpont. Ebben biztosak vagyunk. Ha kell, üssétek őket, akár fiatal, akár öreg. Az a fontos, hogy információt kapjunk. Na, munkára. Az első emeletet rendezzük be hadiszállásnak, ott kérdezzük ki ezeket. Van kérdés?

Egy kölyökarcú emelte a kezét. Úgy húszéves lehetett. Ő volt a legfiatalabb a csapatban. Ez volt az első éles bevetése.

– Mondjad, fiam.

A fiú zavartan köszörülte a torkát.

– És akkor is emeljünk rájuk kezet, ha, na, izé, nő?

A parancsnok felvonta a szemöldökét.

– Most mondtam el! Ha kell, verd meg, tépd meg, akár meg is erőszakolhatod, de szedd ki belőle, hogy hol van az ellenség. De felőlem nyalókát is adhatsz nekik.

A kölyökképű lesütötte a szemét. A többiek körberöhögték.


3.


A lámpa fénye alig pislákolt az újonnan kinevezett hadiszállás újonnan kinevezett irodájában. Az áramellátás igen gyenge lehetett. Ketten voltak a szobában, Lena és a katona. Az ajtó mögött rádiót hallgatott az őr.

– Utoljára kérdezem meg, hol a férjed? – kérdezte a katona Lenát.

A nő hallgatott. Újabb pofon csattant. Már a sokadik.

– Miért nem válaszolsz?

– Már mondtam, egyedül nevelem a lányt – motyogta a nő.

– Ahá, persze, ilyenkor mindenki leányanya. Milyen érdekes! De engem nem versz át. Biztos katona az urad.

– Nincs férjem.

– Ne hazudj! – és a nő akkorát kapott, hogy leesett a székről. – Na, de ha férjed nincs, mint mondod, apád azért csak van. Nem vagy túl öreg, apád se lehet több ötvennél, biztos az is katona.

– Meghalt.

– Hát hogyne! Mindjárt megsajnállak.

Lenát elöntötte a düh.

– Jöjjön ki velem a temetőbe, ha nem hiszi – szűrte ki a foga közül a szavakat.

A katona megragadta a haját.

– Nem te mondod meg, hogy mit csinálunk. Elegem van belőled, meg a hazug fajtádból! Pedig mi felszabadíthatnánk titeket a fasisztáktól, de nem érdemlitek meg, ti...

Nem fejezte be. Helyette elvágta a nő kezén a kötelet, majd megragadta.

– Na, takarodj a többihez, ha nem beszélsz – és kidobta az ajtón.


4.


Estére visszaterelték a pincébe az embereket. Éjjel jött a parancs a további teendőkről. Reggelre nagy buszok érkeztek a háztömbhöz. A katonák kitessékeltek mindenkit, majd egyenként elvették az emberek okmányait, és felküldték őket a buszokra.

– Hová visznek minket? – kérdezte Zsenyka Lenát.

– Nem tudom.

Egy katona közelített feléjük. A kölyökarcú.

– Bácsi, hová megyünk? – kérdezte a gyerek a katonát.

– Majd megtudod. Legyél jó kislány, és se neked, se anyukádnak nem lesz baja – mondta. Óvatosan egy nyalókát csúsztatott a kislány zsebébe. – Az útra, mert tudom, hogy te jó gyerek vagy.

Egy öreg katona ordított a kölyökre, hogy pakolja fel őket a buszra. A fiú engedelmeskedett, feltette óvatosan Lenáékat a buszra, majd eltűnt a többi bakancsos között. Zsenyka leugrott a buszról, Lena utána.

– Nem akarunk menni! – toporzékolt Zsenyka.

Egy öreg katona pofonvágta a gyereket, majd visszatuszkolta Lenával együtt a buszra. Bezárult az ajtó, és elindultak.







Sz. Kárpáthy Kata - Kárpátalján él, az ukrán–magyar határtól 25 km-re. Magyart hallgat mesterképzésben Beregszászban. Újságíró és tanító(néni). Nem tud úszni, és nem is ez az igazi neve.


0 comments

Recent Posts

See All

留言


hélóóó.png
bottom of page