Fazekas Áron

Fénypont a viharban



Csukott szemmel szorította a zuhanyrózsát mellkasához, mikor a mondatfoszlány hirtelen hatalmába kerítette: „Már csak az a kérdés, hogy…”


Sokszor hallotta már ezt a kifejezést, sosem jutott eszébe, hogy lenne bármi különleges jelentősége. Most viszont megakadt rajta. Mivel lehetne kiegészíteni ezt a mondatot úgy, hogy már tényleg csak az legyen a kérdés? Ezen gondolkozott, miközben a forró vízben áztatta magát.


Sokkal kézzelfoghatóbb problémái is voltak: még nem reggelizett, pedig nem késhet el az építkezésről. Ráadásul megint esik a hó – rettenetesen elege volt a hidegből –, így biztosan dugó lesz London felé.


Szemeit csak lassan nyitotta fel, minden másodpercet ki akart élvezni, ezek voltak a nap legjobb pillanati. A zuhanyfejet a helyére illesztette, először a hideg, aztán a meleg vizet zárta el. Amint kilépett a kádból, megcsapta a huzat, ami átfújt a rosszul szigetelt lakáson. Dereka köré tekerte törölközőjét és a mosdókagylón hagyott vörös Chesterfield dobozáért nyúlt. Szájához emelte és ajkai közé szorított egyet az utolsó szálak közül. Negyedszer tekert a tűzkövön, mire rá tudott gyújtani.


Már csak az a kérdés, hogy mikor vesz egy új öngyújtót. Elmosolyodott, hogy ilyen hamar talált egy lehetséges megoldást a mondat kiegészítésére. Persze, ez nem volt olyan méltó befejezés, mint amit a zuhanyban elképzelt.


A linóleumon vizes lábnyomokat hagyva sétált át a konyhába. A hűtőből virslit vett elő és a szekrényből babkonzervet. Ahogy a konzerv fedele hirtelen felpattant, a lendülettől ő is megingott, a szájában lévő cigaretta hamuja pedig pont a tányérjára esett. Csettintett a nyelvével, miközben a szemeit forgatta, és egy lusta mozdulattal a földre szórta a hamut. A babot, a két pár virslit belökte a mikrohullámsütőbe, majd két percre állította az időzítőt. Mélyen beleszívott cigarettájába, és a ketrechez ment, amit a konyhapult végén tartott.


Szemügyre vette a megbarnult salátadarabokat – érintetlennek tűntek. Öt napja nem jött elő a tengerimalac – amit tavaly kapott az unokahúgától –, de nem akarta megemelni a kis faházat. Nem akart szembesülni a ténnyel, hogy valószínűleg elpusztult.


Már csak az a kérdés, hogy ő tehet-e róla, hogy kimúlt – mélázott el egy újabb lehetséges változaton.


A bambulásból a mikró csilingelése ébresztette fel, hirtelen összerezzent. Sóhajtott, és egy erőteljes mozdulattal elnyomta cigarettáját az üveg hamutálban. Nekilátott a reggelijének.

Miközben a pirítós utolsó darabjával tisztára törölte tányérját, az időjárásra gondolt. A redőnyt csak épp hogy feltekerte, de így is látta a hajnali félhomályban a hóvihart. Szájába dobta a falatot és tányérját a többi mosatlan edény közé rakta – nem volt ideje ezzel foglalkozni.


– Majd este – mondta.


Újra a fürdőszoba felé indult. Útközben az ágyra dobta törölközőjét és farmert húzott. A mosdókagyló fölötti tükörben elidőzött arca vonásain. Valami nem tetszett neki. Szürkés szemeit, fakó bőrét és rendezetlen borostáját vizsgálta, közben hajába túrt. Nem tudta eldönteni, hogy változott-e valami rajta. Feszült volt. Fogmosás közben farzsebébe dugta a Chesterfieldet és az öngyújtót.

Már csak az a kérdés, hogy mekkora lesz a dugó. Felnézett és kiköpte a fogkrémet.


Ágya mellett, a földön hevertek ledobált pólói. Felvette az elsőt, ami keze ügyébe került. A kopott anyagra munkahelye – az építkezési vállalat – logója volt nyomtatva.


– Már csak az a kérdés, hogy beérek-e, különben ezt a szart se kell többet felvennem.


Nem értette igazán, miért káromkodik, nem szerette a munkáját, de nem is utálta. Arra jutott, hogy egyszerűen van ebben a reggelben valami szokatlan, amitől ideges.

Na, meg ez az ostoba gondolat a zuhanyban. Nem hagyta nyugodni.


– Már csak az a kérdés, hogy… Már csak az a kérdés, hogy…– ízlelgette a szavakat.


Belebújt vastag, kockás ingébe, és leakasztotta kabátját. Bakancsot húzott – ki nem állhatta, ha abban kell vezetnie, de a hideget még annál is jobban gyűlölte. Újabb cigarettát vett elő. Egy félmosolyra méltatta az utolsó, megfordított szerencseszálat a dobozban.

Meggyújtotta a tűzhelyet és közelebb hajolt a lánghoz, hogy cigarettája beleérjen, közben jobbjával felmarkolta a kocsikulcsot. Kifújta a füstöt, és az órára pillantott a hűtő tetején.


– Meglesz ez – mosolygott fölényesen.


Az épületből kiérve azonnal felhúzta kapucniját. Millió tűszúrásnak érezte, ahogy a szél az arcához préseli a hópelyheket. Az autó nem állt messze, viszont a sofőrajtót csak belülről lehetett kinyitni, rossz volt a zár. Behajolt a kocsiba, itt biztonságban előhúzhatta kezeit a zsebéből, és az anyósülésre tenyerelt. Cigarettájából egy utolsót szippantott és a hóba dobta a csikket, aztán átnyúlt és meghúzta a kilincset a túloldalon.


– Már csak az a kérdés, hogy miért nem vittem még el szerelőhöz ezt a szemétkupacot – mondta, és felsóhajtott.


Futólépésben körbesétált és beült a kormány mögé. Tölcsért formált kézfejéből és erősen belefújt. Fagyottnak érezte ujjait, miközben a kulcs után keresett zsebében.


Gyújtást adott, mire nyöszörögve beindult a motor. Egyből kattanásig tekerte a fűtéskapcsolót. Várta, hogy megolvadjon a jég az üvegen. Tudta, hogy nincs ideje, de nem volt hajlandó többször kiszállni a kocsiból, nem akarta kézzel letakarítani a szélvédőt. Nem érdekelte a késés, pedig nem felejtette el, mit ígért a főnöke a legutóbbi alkalommal. Ez a reggel más volt. Már csak az a kérdés, hogy miért, de nem tudott rájönni, és arra sem, hogy miért ékelődött fejébe ez a mondat.


Kabátban ült, ezerrel száguldottak gondolataiban a lehetséges szavak, amik befejezhetik a mondatot. Kereste azt az egy igazit, ami már tényleg az utolsó kérdés lenne. Teljesen megfeledkezett az időről. Mikor a műszerfalon az órára pillantott, fintorgó arccal sebességbe tette a váltót, törölt egyet a szélvédőn és csikorgó kerekekkel indult.

Meglepetésére nem volt dugó, sőt szinte üresek voltak az utak. A hóvihar miatt alig lehetett látni, de sietett, ahogy tudott. Megfordult a fejében, hogy éppen akár vészhelyzetet is jelenthet a rádió. Bekapcsolta, de csak sistergő zaj szűrődött ki a hangszórókból. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy ment tovább, közelebb járt a városhoz, mint lakásához.


Miközben hunyorogva próbálta sávban tartani az autót, a cigarettájáért nyúlt. Arcához emelte a Chesterfieldet, ahogy szokta, de az utolsó szál maradt csak, aminek a dohánnyal tömött vége nézett felé. Szájába vette és két ujjal megfordította, majd a dobozt az anyósülésre dobta. Most az öngyújtó után kutatott zsebében. Még mindig egy kézzel vezetett. Megtalálta, amit keresett – első próbálkozásra meggyulladt.


– Hm – dünnyögte elismerően és mélyet szippantott.


Nyugodtan tette vissza kezét a kormányra, hátradőlt az ülésben. Továbbra is a kérdésen gondolkodott, ami már ébredés óta gyötri. Most viszont elmúlt feszült érzése: meleg volt az autóban, dohányzott, utazott. Máshogy látta a helyzetet. Tulajdonképpen ebben a pillanatban értette meg. Rájött.


Már csak az a kérdés, hogy…– ekkor megcsúszott az autó a jeges úton.


Arcán halálfélelem jelent meg, szemei tágra nyíltak, szájából kiesett a cigaretta. Jobbra rántotta a kormányt, balról a szalagkorlátot látta közeledni.


Az autó hatalmas sebességgel vágódott a korlátnak, az út túloldalára pattant és többször megpördült. Az égő cigaretta, a vörös Chesterfield doboza és az öngyújtó ide-oda repült az utastérben. Ez volt az utolsó dolog, amit látott.





























Kommunikáció szakon végeztem. Mondhatni véletlenül kerültem oda, erre még szerettem is... Mit lehet ott tanulni? Mindent és semmit. Viszont rájöttem, hogy a betűk közelebb állnak hozzám, mint gondoltam. Néha megpróbálok párat sorba rakni.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png