Lisztóczki Péter

Félsötét A(cél)város



Az utcára vetülő lámpafény gúlák azok, amik gyerekek fogócskájában a ház. Hosszú út vezet haza, hosszú utcán állok most én. A főutca üres, csak pár borgőzösebb úr próbálja minden erejével a súlypontját lépésről lépésre előrébb mozdítani, mintha az összes alkohol most a lábaikban képezne bokaláncot, acélgolyókkal a végükhöz kötve. Szökési kísérletük közben távoli országok nyelveit gyakorolják. Érces, torokhanggal vegyített öklendezésnek tűnhet ez másoknak, de a képzett fül felismerheti, hogy tulajdonképpen csak bemutatkozásukat gyakorolják különböző ragozásban idegen nyelveken.



Nyelvgyakorlatuk közben nem érnek haza időre, üresen tátonganak a főutcára néző összkomforttalan zugaik. Reggelente, a Keleti napfény dárdaként vetül át a franciaerkélyes ablakok vékonynak tűnő hártyáin, aminek nem áll útjába sem ember, se függöny. A védelemként szolgáló palástokat már elpakolták különböző színű és átmérőjű utazótáskákba. Bármelyik nap indulhatnak. "Csak ezek a bokaláncok ne lennének." - mondják.



Autók, taxik kanyarodnak ki elém. Néhányan sóvárogva tekintenek a járművek után, főleg a taxik után. A kadmiumsárgán izzó taxilámpák alól kéjelgő arccal tekintenek ki az utasok, - látjátok, én már úton vagyok, haudujudú, takszidrájver? Ők már úton vannak. Az autókat utolérő lámpák fénye Názáreti csillagként mutatja az utat a bent ülőknek Valahová. Sóvárogva néznek az emberek utánuk, „nekik sikerült” mondják, pár pillanatig még az agyuk központjában tárolják a dühöt, a csalódást, az elvágyódás vágyát, aztán elteszik valahová a kisagy tájékára. "Minek is érdemes olyan dolgon felhúzni magunkat, ami ellen nem tudunk mit tenni?" - mondják.



Felsír egy gyerek. Nem érti miért, de azt tudja, hogy sötét van és hogy egyébként is, ez így nem jó. Az anyatejjel szívta magába az anyja aspirációit. Csak el innen, bőgi fel saját nyelvén, amit senki sem érthet, csak az anyja. Meg talán az apja. Ha nem lépett volna le. Biztosan nem azért sír, gondolom, ahogy a kivilágítatlan utcán elhaladok a lakás ablaka alatt. Hallok valami kurva anyázással tarkított mocorgást, feltételezem az anya az. Megállok az ablak alatt, rágyújtok. Csörömpölés, még egy kurva anyád - biztos fellökött valamit -, villany felkapcs. Hátulról vetül rám az édesanya haragjával, gyermeke bánatával és mindazonáltal a koszos, elszíneződött lámpabúra fényével az a védelmet adó gúla, ami magam elé teremt egy képmást. Ha hátulról leütnek, lesz szemtanú, gondoltam.



A gyerek kiemelkedik az összekapart alomból, amit itt az esztétika kedvéért babaágynak hívunk. Az anyja ringatja, rázza, simogatja, csitítgatja, pár órán belül, a Nap első sugarának vetületével együtt kell ébrednie, másnap munka. A gyerek sír, hogy minél tovább maradhasson az anyja ölében. Örül, hogy kikerülhetett a “babaágyából”, hiszen önerőből úgy sem tudott volna kimászni onnan. Örül, hogy megsegítette ez, a sötétben akár Istennek is felfogható transzcendens erő. Isten hamar elfárad, visszateszi a gyereket, az pedig tovább bőg - Majd megunja – gondolja az anyja. Villany lekapcs. A holnapi kiemelkedés reményével a gyerek is elhallgat, ha alszik, hamarabb eltelik az idő, gondolja. Valóban elaludt. Utamra indultam, nincs már a szemtanúm, se cigarettám.

Miskolc a dunnát a homlokáig húzta fel, világosság nem hatolhat be álmaiba. A távolban a Vasgyár elhagyatott kéményei tündökölnek, két borostyános

csíkkal a nyakukon.



Molett nőkként csalogatják az arra járókat a foszforeszkáló sávok, ami mindenki képzeletében azt indítanak el, amit a legjobban vágyhat egy nőben. Valaki tornászt lát, mások briliáns nyakékű nőt, a lényeg az, hogy az őrzők senkit nem hagytak még bűvöletlenűl. A többarcú szirének bevonzzák az embereket, csalódást okoznak a reggel jövetelével, reményt keltenek az éjszakával. Mindenki este akar lelépni, akkor nem éri szó a ház elejét. Sosem gondoltam volna, hogy a használhatatlan infrastruktúra adóalapot hajthat bármikor is.



Jól elbeszéltem az időt. Ismét egy hosszú utca, de ez már az enyém. Felkelőben van a Nap, a gúlák még égnek. Lépcsőház, lakás, ablak. Hatodik emelet.



Az infrastruktúra mögött már elbubiskol az élet. A gyönge festő keze oda is ejt pár foltot. Pollock? Inkább giccs, de őket az Őrzők legalább elengedték. Ezek a fények már nem kívánnak eljutni sehová, úgy gondolják, itt már jó, megérkeztünk. Egyet kell értenem velük. Ha mégis szökni próbálnának, a külvárosi falak nem engednék ki őket. De lehet, hogy az ott már vidék, ahol csak pont annyi lámpa ég, amennyi az élethez kell. Szalonna szeleteléshez, gyógyszer poricózáshoz, karosszékben elalváshoz. Én is aludni szeretnék, hiszen még este van, legalábbis városi körülmények között este. Én is aludni szeretnék, itt már esküszöm minden le van oltva. Szeretnék felbőgni. Hátha engem is felemel innen valami transzcendens erő, megringat és kegyelemből az őrzők feje fölött egy másik alomba helyez. De először is, jó lenne aludni.



Lehet az a baj, hogy nincsen se szalonnám, se gyógyszerem, se karosszékem.























Lisztóczki Péter vagyok, eddig miskolci, hatodik emeleti lakos, innentől budapesti, első emeleti. Az ELTE Magyar-Angol tanári képzésén keresem a boldogságom, több-kevesebb sikerrel. Kultúrmarxisták kerüljenek.

0 comments

Recent Posts

See All

Éva

Kollázsok6.jpg
arrow&v