Iványi Blanka

Ez nem az, aminek látszik!


Fehér hokedlin ült az az úr. Alig tíz perce érkezett. Szeme kék volt, szája fölé zsíros kefebajusz feküdt.


- Szokásom előre szólni, de ma egyszerűen nem volt rá lehetőség – mondta, s reszelősen nevetni kezdett, ami hamarosan krákogásba, köhögésbe csapott át. Türelmes lassúsággal elővette olajfoltos, kék zsebkendőjét, belelehelt, majd belefújta orrát. Szétnyitotta a kendőt, megszemlélte a termést, majd összehajtva zsebre rakta. - Tudja, nehéz magukkal. Itt ez a pepita kő meg a parabolaantenna és az a barnácska kislány. No, akkor tessék diktálni!


Géza még mindig mozdulatlanul állt a seprűre támaszkodva, amivel az összetört cukros üveg cserepeit akarta a lapátra terelni. Anyja békésen aludt az étkező kopott bőrfotelében, nem fogott fel az égvilágon semmit.


Tíz perce elnyivákolta magát a csengő, és Géza megbillent a kis fehér hokedlin, kicsusszant kezéből az üveg, és belerobbant a padlóba. És akkor ott állt ez az ember az ajtóban a rettentően elegáns öltönyében, vállán a lencsényi korpadarabokkal. Nem mutatkozott be, csak állt ott, mintha természetes volna az érkezése.


- Azt mondták odafent – s hanyagul a mennyezetre sandított -, hogy maga szerelmes.


Géza felnézett a málladozó vakolatra. Pontosan tudta, hogy nincs felettük más, mint a poros, évek óta lezárt padlás.


- Ez így nem valóságos, nem szabályos, nem lett engedélyezve.

Géza még mindig nem szólt egy szót sem, bár bizonytalansága egyre csak nőtt: bolond-e ez az ápolatlan pasas, vagy tényleg valami felső hatalom küldöttje. Az idegen beljebb lépett, de csak addig, hogy elfoglalhassa helyét azon a hokedlin, amin tíz perccel később is ült, egy fehér papírlappal a kezében, s azt mondja: diktáljon.


- Mit mondjak? – kérdezte végre Géza.


- Mit? Bolondnak néz tán? Nem megy semmire trükkösködéssel fiatalember. Ki engedte meg magának, hogy szerelmes legyen?


- Mi az, hogy ki? Aljas rágalom és hazugság. Én nem vagyok szerelmes – mondta a kelleténél kicsit indulatosabban Géza, és újra hozzáfogott a szilánkok feltakarításához.


- Pepita kő, parabolaantenna, barna kislány. Mondanak magának valamit ezek a szavak? – kérdezősködött tovább az öltönyös, gyöngyöző homlokát kék zsebkendőjébe törölve.


- Nem, a világon semmit. Különben is ki maga? Mit faggat itt engem? Nem lehet az embert békén hagyni egy átlagos szerda délután?


- Nézze uram! Engem azért küldtek ide, mert a tudomásunkra jutott, hogy maga szerelmes. Ennek alanya Barna Tímea, Baranyai utca 15. szám alatti lakos. Leltárba kell vennem az elkövetett vétségeit, a tárgyalását előkészítendő.


- Ja, hogy a Timi… Kérem, nyugodjunk meg szépen, ez egy fatális félreértés. Én nem vagyok, nem voltam és soha nem is leszek szerelmes Barna Tímeába, és ezt nyugodtan fel is jegyezheti a kis noteszába.


- Mióta ismeri a hölgyet? – jegyzetelt tovább a fazon, zsíros bajsza alatt, valami mosoly féle bujkált.


- Egy éve, kicsit több, mint egy éve, azt hiszem…


- Mióta folytat vele viszonyt?


- Viszony… Ezt igazán nem nevezheti viszonynak! Kér egy kávét, szívesen megkínálom?


- Köszönöm, nem. Cukorral innám, de úgy látom, ez a jelen körülmények között lehetetlen. Szóval mióta tart ez a viszony?


- Fél éve, de kérem uram, ez semmi, jelentéktelen, csak egy kis szórakozás.


- Mondta valaha Tímeának, hogy szép vagy gyönyörű? – kérdezte kíméletlenül.


- Persze. Ilyet mindenkinek mond az ember, különben nem fekszenek le vele a nők. Hiszen tudja maga hogyan értem… - próbált bizalmaskodni Géza, de erre az ember, akit fentről küldtek olyan szúrósan, olyan égetően nézett rá, hogy megakadt a szava, és csak sepert tovább.


- Tehát szexuális kapcsolatot létesített vele... Ezt már be is írhatom. No, meg is van! Vett neki valaha csokoládét vagy virágot, vagy hívta meg ebédre, italra?


- Igen, igen… - sóhajtott lemondva – Nem! Virág az nem volt.


- Miért nem vett neki virágot? – kérdezte a férfi – először volt érdeklődő, mióta belépett a lakásba.


- Ügyetlen az ilyesmiben, nem tud növényeket gondozni.


- Hmm… Érdekes… - lapozott párat a füzetében, majd felmutatott egy képet. – Virág. Nem emlékszik jól.


- Nem. Ez nem virág. Hiszen nem is igazi!


- Ha így nézem, ha úgy: ez virág – mondta, és látványos mozdulattal kipipálta a listán.


- Nem vagyok szerelmes! Ez puszta testi kapcsolat. Uram, értse már meg! Ez a huszadik század! Itt nem úgy mennek a dolgok, mint a maga idejében. Timi egy vonzó nő, én meg hát mégiscsak férfiból vagyok…


- Nohát. Szóval mégis szépnek találja – vágott a szavába.


- Igen. Vagyis nem! Épp csak kiszaladt a számon. Hát nő, érti. Teste mindenkinek van, nem olyan különleges.


- Bemutatta a barátainak, vele aludt. Napokat töltött el vele úgy, hogy szeretkezésre nem került sor, csak a közelében akart lenni. Üzen neki éjjel és nappal. Még azzal is a kedvére akart tenni, hogy sosem ajándékozott cserepes virágot. Mielőtt megérkeztem, épp neki akart süteményt sütni, azért a cukor a földön – már nem is kérdezett, egyszerű tényként kezelte a dolgokat.


- Hát minek van itt, ha úgyis tud rólam mindent?! Mi értelme a kérdéseire válaszolnom? Igen, minden úgy történt, ahogy mondta. De én nem akarok szerelmes lenni.


- Tartozik egy vallomással – mondta a férfi, átnyújtott egy papírt és felállt.


- Mikor lesz a tárgyalás? Mikor kell megtennem a vallomásomat? – kérdezte még valami utolsó kapálózó daccal Géza.


- Nem lesz tárgyalás. Maga egyszerű 035440-es eset. Önhibáján kívül szegett szabályt. Megkapja az engedélyt a szerelembeeséshez, egy vallomás az ára.


- Mit beszél? 035-mi? Mi ez az átverés, ez a jogtiprás? – dühöngött.


- 035440. Az emberekben csalódott. Annyi a dolga, hogy szépen elmegy a Baranyai utca 15-be, becsönget abba a lakásba, aminek az ablakában parabolaantenna van, ahol a lépcsőfordulóban pepita a járólap, és megmondja a Barna lánynak, hogy szereti.


- Takarodjon az anyám lakásából, maga szélhámos! – suttogta remegő hangon Géza, és kitessékelte az idegent.


Az elindult lefelé, majd az első lépcsőfordulóban egyszerűen kiszivárgott az ablakon.


Álmodta az egészet, ezt biztos csak álmodta, hajtogatta magában Géza. Aztán visszament a lakásba, és lerogyott a hokedlire. Remegő kézzel ült, fuldokolva a dühtől, mikor észrevette, hogy valamit szorongat a kezében. Az a papír volt az, amit az az undorító férfi adott neki. Szétnyitotta öklét. A papíron egyetlen szó állt: szerelmes. Messziről a szemetesbe hajította a galacsint, de ekkor észrevette, a tinta átütött a papíron, s a kezén is ott ordított a felirat: szerelmes. A csaphoz rohant, szappanozta, dörzsölte egymáshoz kezeit, de a tinta nem jött le, sőt ahol csak hozzáért, újabb nyomot hagyott a bőrén.
































1996-ban születtem, onnantól kezdve Budapest az otthonom. Trolizúgás nélkül aludni sem tudok, és néha még a Lánchíd oroszlánjai is beszélnek hozzám. Azért írok történeteket, hogy elszórakoztathassak másokat és kicsit magamat is, mikor egyszer csak túl szűk kezd lenni a valóság.

0 comments

Recent Posts

See All

Éva

Kollázsok6.jpg
arrow&v