Iványi Blanka

Ez nem az, aminek látszik!


Fehér hokedlin ült az az úr. Alig tíz perce érkezett. Szeme kék volt, szája fölé zsíros kefebajusz feküdt.


- Szokásom előre szólni, de ma egyszerűen nem volt rá lehetőség – mondta, s reszelősen nevetni kezdett, ami hamarosan krákogásba, köhögésbe csapott át. Türelmes lassúsággal elővette olajfoltos, kék zsebkendőjét, belelehelt, majd belefújta orrát. Szétnyitotta a kendőt, megszemlélte a termést, majd összehajtva zsebre rakta. - Tudja, nehéz magukkal. Itt ez a pepita kő meg a parabolaantenna és az a barnácska kislány. No, akkor tessék diktálni!


Géza még mindig mozdulatlanul állt a seprűre támaszkodva, amivel az összetört cukros üveg cserepeit akarta a lapátra terelni. Anyja békésen aludt az étkező kopott bőrfotelében, nem fogott fel az égvilágon semmit.


Tíz perce elnyivákolta magát a csengő, és Géza megbillent a kis fehér hokedlin, kicsusszant kezéből az üveg, és belerobbant a padlóba. És akkor ott állt ez az ember az ajtóban a rettentően elegáns öltönyében, vállán a lencsényi korpadarabokkal. Nem mutatkozott be, csak állt ott, mintha természetes volna az érkezése.


- Azt mondták odafent – s hanyagul a mennyezetre sandított -, hogy maga szerelmes.


Géza felnézett a málladozó vakolatra. Pontosan tudta, hogy nincs felettük más, mint a poros, évek óta lezárt padlás.


- Ez így nem valóságos, nem szabályos, nem lett engedélyezve.

Géza még mindig nem szólt egy szót sem, bár bizonytalansága egyre csak nőtt: bolond-e ez az ápolatlan pasas, vagy tényleg valami felső hatalom küldöttje. Az idegen beljebb lépett, de csak addig, hogy elfoglalhassa helyét azon a hokedlin, amin tíz perccel később is ült, egy fehér papírlappal a kezében, s azt mondja: diktáljon.


- Mit mondjak? – kérdezte végre Géza.


- Mit? Bolondnak néz tán? Nem megy semmire trükkösködéssel fiatalember. Ki engedte meg magának, hogy szerelmes legyen?


- Mi az, hogy ki? Aljas rágalom és hazugság. Én nem vagyok szerelmes – mondta a kelleténél kicsit indulatosabban Géza, és újra hozzáfogott a szilánkok feltakarításához.


- Pepita kő, parabolaantenna, barna kislány. Mondanak magának valamit ezek a szavak? – kérdezősködött tovább az öltönyös, gyöngyöző homlokát kék zsebkendőjébe törölve.


- Nem, a világon semmit. Különben is ki maga? Mit faggat itt engem? Nem lehet az embert békén hagyni egy átlagos szerda délután?


- Nézze uram! Engem azért küldtek ide, mert a tudomásunkra jutott, hogy maga szerelmes. Ennek alanya Barna Tímea, Baranyai utca 15. szám alatti lakos. Leltárba kell vennem az elkövetett vétségeit, a tárgyalását előkészítendő.


- Ja, hogy a Timi… Kérem, nyugodjunk meg szépen, ez egy fatális félreértés. Én nem vagyok, nem voltam és soha nem is leszek szerelmes Barna Tímeába, és ezt nyugodtan fel is jegyezheti a kis noteszába.


- Mióta ismeri a hölgyet? – jegyzetelt tovább a fazon, zsíros bajsza alatt, valami mosoly féle bujkált.


- Egy éve, kicsit több, mint egy éve, azt hiszem…


- Mióta folytat vele viszonyt?


- Viszony… Ezt igazán nem nevezheti viszonynak! Kér egy kávét, szívesen megkínálom?


- Köszönöm, nem. Cukorral innám, de úgy látom, ez a jelen körülmények között lehetetlen. Szóval mióta tart ez a viszony?


- Fél éve, de kérem uram, ez semmi, jelentéktelen, csak egy kis szórakozás.


- Mondta valaha Tímeának, hogy szép vagy gyönyörű? – kérdezte kíméletlenül.


- Persze. Ilyet mindenkinek mond az ember, különben nem fekszenek le vele a nők. Hiszen tudja maga hogyan értem… - próbált bizalmaskodni Géza, de erre az ember, akit fentről küldtek olyan szúrósan, olyan égetően nézett rá, hogy megakadt a szava, és csak sepert tovább.


- Tehát szexuális kapcsolatot létesített vele... Ezt már be is írhatom. No, meg is van! Vett neki valaha csokoládét vagy virágot, vagy hívta meg ebédre, italra?


- Igen, igen… - sóhajtott lemondva – Nem! Virág az nem volt.


- Miért nem vett neki virágot? – kérdezte a férfi – először volt érdeklődő, mióta belépett a lakásba.


- Ügyetlen az ilyesmiben, nem tud növényeket gondozni.


- Hmm… Érdekes… - lapozott párat a füzetében, majd felmutatott egy képet. – Virág. Nem emlékszik jól.


- Nem. Ez nem virág. Hiszen nem is igazi!


- Ha így nézem, ha úgy: ez virág – mondta, és látványos mozdulattal kipipálta a listán.


- Nem vagyok szerelmes! Ez puszta testi kapcsolat. Uram, értse már meg! Ez a huszadik század! Itt nem úgy mennek a dolgok, mint a maga idejében. Timi egy vonzó nő, én meg hát mégiscsak férfiból vagyok…


- Nohát. Szóval mégis szépnek találja – vágott a szavába.


- Igen. Vagyis nem! Épp csak kiszaladt a számon. Hát nő, érti. Teste mindenkinek van, nem olyan különleges.


- Bemutatta a barátainak, vele aludt. Napokat töltött el vele úgy, hogy szeretkezésre nem került sor, csak a közelében akart lenni. Üzen neki éjjel és nappal. Még azzal is a kedvére akart tenni, hogy sosem ajándékozott cserepes virágot. Mielőtt megérkeztem, épp neki akart süteményt sütni, azért a cukor a földön – már nem is kérdezett, egyszerű tényként kezelte a dolgokat.