Lázár Fruzsina

Emlékezni olyan, mint belenézni a vízbe

Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020, ford.: Csonka Ágnes)



Margaret Atwood legújabb magyar nyelven kiadott regényét, a Macskaszemet egy folyamhoz lehetne hasonlítani. A vízfelszín első pillantásra eseménytelennek és közömbösnek mutatkozik, az olvasó szinte idegennek érzi magát a regény univerzumában, betolakodónak, aki nem ismeri az atwoodi szövegvilág szabályszerűségeit, és így nem érti a benne zajló történéseket, kapcsolódásokat sem. A folyam azonban egyszerre, váratlanul magába fogadja, viszi magával, és körkörös áramlatai egyre mélyebbre húzzák az olvasót a történetbe, melynek minden szála, eseménye és szereplője elfoglalja saját helyét a precízen összeállított kompozícióban.


A Macskaszem főszereplője Elaine Risley, egy kanadai festőnő, aki élete közepén egy retrospektív életműkiállítás okán visszatér Torontóba, ahol az 1940-es években gyerekkorát töltötte. Az E/1-ben, Elaine szemszögéből íródott regény cselekménye végig két idősíkban halad előre: párhuzamosan ismerhetjük meg a múltat – Elaine gyerekkorát – és a jelent. Torontóban az idő fizikailag is jelen van: plasztikusan veszi körbe a főhőst, aki mindenhol múltjának darabkáit fedezi fel, és mindenkiben egyvalakit keres – gyerekkori barátnőjét, Cordeliát. A kibontakozó cselekmény központi eleme Elaine és Cordelia kapcsolata, amely életre szóló nyomot hagyott – vagy, ahogy idővel kiderül, életre szóló sebet ejtett ­– Elaine lelkén, és amelynek kibogozása a festőnő Torontóba való visszatérésekor válik újra égetőn aktuálissá.


Azonban Cordelia valódi bemutatkozása első említése után még várat magára: előbb megtudjuk, hogy Elaine családja a biológus édesapa munkája miatt a második világháború ideje alatt Kanadát járta. Elaine idősebb fiútestvére, Stephen mellett nőtt fel, nyolcéves koráig nem voltak barátnői.


Elaine gyerekkori emlékeiben a szerző bőséges teret ad a szaglásnak: egymásra halmozza a szagok említését, szinte minden helyszínről és helyzetről tudjuk, milyen szagok vették körbe a kislányt. A családi autó gázolaj- és tisztítószerszagú kárpitja, a távoli és átható aromájú formaldehid, a Zoológiai Intézetben terjengő egérürülék- és padlótisztítószag egyvelege a mi érzékelésünket is átitatja. „Mi is a szagok segítségével emlékszünk, ahogy a kutyák” (658.) – mondja a regény végén Elaine.


A kislány a nomád, gyökértelen élet minden szépségét és nehézségét természetes körülményként veszi tudomásul – „mielőtt Torontóba költöztünk, boldog voltam” (38.) –, de mindez megváltozik, amikor a Risley család Elaine nyolcadik születésnapja után letelepedik Torontóban, és a gyerekek bekerülnek az iskolába. Ebben a világban más szabályok uralkodnak.


Elaine és Cordelia a torontói általános iskolában találkoznak egymással: a kiskamasz lányok ellentmondást nem tűrő, titkos szabályaival behálózott mindennapjai hamar beszippantják Elaine-t, aki azelőtt sosem töltött időt korabeli lányokkal, de mindennél jobban vágyik arra, hogy barátnői legyenek. Kínosan ügyel rá, hogy egy-egy botlással el ne veszítse Cordeliát és két „csatlósát”, Grace-t és Carolt, akiknek ez lehetőséget ad Elaine folyamatos manipulálására és egzecíroztatására.

„Mit tudsz felhozni a mentségedre? – kérdezte mindig Cordelia. Semmit, feleltem én ilyenkor. Ezt a szót az idők során önmagammal kapcsoltam össze, mintha én semmi volnék, mintha egyáltalán semmi nem lenne ott.” (67.)


A lányok állandó ellenőrzés alatt tartják Elaine-t, aki hamar megtanulja, hogy mérhetetlen szorongását jól enyhíti az önbántás. A lányok ellen nem fordulhat, ezért önmaga ellen fordul. Barátnői viselkedése ambivalens indulatokat kelt benne, úgy érzi, nem gyűlölheti őket, mert nem az ellenségei: azért vegzálják, mert jót akarnak neki, azért adnak neki ultimátumokat, hogy megtanulja, hogyan illeszkedhet be a társadalomba. Elaine éjjelente mégis nyúzza a bőrt a saját talpáról, gyakran fantáziál az öngyilkosságról, és később arra is rájön, hogyan tud szándékosan elájulni. Az ájulást úgy éli meg, mint a testéből való kilépést; mivel képtelen arra, hogy igazából elmeneküljön, az öntudatát menekíti ki a testéből. Ezen kívül egy dolog segít neki: a macskaszem-üveggolyója. Azokban a helyzetekben, amelyekben még édesanyja is tehetetlen, Elaine a golyó varázslatát hívja segítségül.


Elaine végül megleli önmagában az erőt, hogy megszakítsa a kapcsolatot barátnőivel. Atwood a cselekmény e pontján egyértelműsíti a macskaszem-üveggolyó szimbólumát, amely Elaine számára először csupán egy mágikus erővel rendelkező tárgy, később viszont az általa hordozott szuverenitás belsővé válik, egy kemény, kristályos üvegmagban testesül meg. Elaine-nek többé nincs szüksége a valódi üveggolyóra ahhoz, hogy erősnek érezze magát, hisz ott van benne. Most először képes arra, hogy közönyt érezzen Cordeliáék irányában, meglássa bennük a gyengeséget:


„Szükségük van rám ehhez, nekem viszont már nincs szükségem rájuk.” (307.)


Elaine emlékeiből csakhamar teljesen eltűnnek a rettegés és elhagyatottság percei. A gimnáziumi évek alatt felülkerekedik Cordelián, akivel időközben legjobb barátnők lesznek. Elaine könnyed életet él, csípős nyelvét társain köszörüli, fiúkkal jár, megtalálja a hivatását, és beiratkozik a Torontói Egyetem régészet és képzőművészet szakára.


Azonban a semmi érzése, az önbántás, az örökösen lappangó, meghatározhatatlan eredetű bűntudat Elaine felnőttkorára sem múlik el, és az elengedésben nem segít, hogy a fiúk és lányok élesen elváló világa után a férfiak és nők világa is hasonlóan átjárhatatlannak bizonyul Elaine számára. Megfeleléskényszere a nők irányába változatlan, de bárhogy próbálkozik, viselkedése csupán színlelés, mert sosem tudja belsővé tenni a női mechanizmusokat. Könnyebbnek találja a fiúkhoz, férfiakhoz való igazodást, akik maguk közül valónak tekintik, de legalábbis elviselik őt: „Még most is tiszteletbeli fiúként kezel, még most is otrombaságokat mond a nőkről.” (484.)


Elaine élettörténetének megalkotásával Atwood sajátos módon mutatja meg a társadalmi nem jelenlétét az egyén életében: a festőnő lány- és nőképét teljesen egyedi, de univerzális hatású helyzetek és tapasztalatok alakítják, amelyeket expliciten vagy a háttérből a nők irányítják. Minderre a szerző szóhasználatából is lehet következtetni: megjelennek az arra utaló szókapcsolatok, hogy a „nők szerint” mi a jó, megfelelő, kívánatos. Ezek a kimondatlan, de univerzális szabályok mindenütt ott vannak, keretezik a baráti és párkapcsolatokat, a külső megjelenést, a családi létet. E mechanizmus – amely az E/1 jellegű narráció miatt átszövi Elaine gondolatait, belső monológját, így a szövegbe is beágyazódik – akkor válik a legerőteljesebbé, amikor a főszereplő kikerül a főiskoláról és megkezdi felnőtt életét. Első lánya születése után Elaine bekerül egy feminista művészekből álló női körbe, melynek radikális elvű tükrében személyiségének újabb határait fedezi fel.

„A saját gyáva, csupasz lábamra gondolok, és úgy érzem, agymosott vagyok, mert tudom, hogy én nem vagyok képes a végsőkig elmenni.” (541.)

Úgy érzi, fundamentális hiányosságai ismét megakadályozzák abban, hogy ő is „igazi” nővé váljon:


„A nők testvérisége azért kemény dió számomra, mondom magamban, mert nem volt lánytestvérem. A férfiak testvérisége nem az.” (543.)

A történetben két jelentős női karakter jelenik meg, akik Elaine művészetére is nagy hatást gyakorolnak. Rendszeresen feltűnik Szűz Mária motívuma: Elaine kislányként hozzá imádkozik, amikor reménytelennek érzi a helyzetét, és amikor belecsúszik a vízmosás befagyott medrébe, Szűz Mária jelenik meg felette egyfajta segítő látomásként. Később, felnőttként Elaine Mexikóba látogatva számos Mária-ábrázolással találkozik, melyek közül az egyiket – a fekete ruhát viselő elvesztett dolgok Szűz Máriáját – művészetébe is beépíti. Szűz Mária alakja azért olyan erőteljes, mert ereje belülről fakad, egy szuverén és emberfeletti nő, aki ugyanakkor megközelíthető. Atwood nem első ízben alkalmaz bibliai szimbólumot történeteiben – A szolgálólány meséjének disztópiája szintén a keresztény vallás (torz módon értelmezett) alapelvei mentén alakult ki –, azonban itt ez a főszereplő belső, lelki világát érinti: Elaine Mária-képe egy személyes, sokáig valóságnak hitt tapasztalaton alapul.


E meglehetősen pozitív jelenséggel szemben Mrs. Smeath ugyancsak misztikus alakja áll: ő, Elaine egyik gyerekkori barátnőjének édesanyja képezi a festőnő képeinek leggyakrabban visszatérő alanyát. Mrs. Smeath tudta, mit művelnek Cordelia vezetésével a kislányok – és nem avatkozott közbe. Hatalmát, amelyet a gyerekek felett gyakorolhatott volna, nem használta, sőt, jogosnak tartotta azt, ami Elaine-nel történt, ezzel cserben hagyva őt.

Elaine élettragédiája nem explicit, hiszen kamaszként, felnőttként nem emlékszik a traumákra, amelyek gyerekkorában érték – a feldolgozás ezért olyan homályos és nehéz folyamat. A felejtés önvédelmi mechanizmusként is értelmezhető, hasonlóan a szándékos ájuláshoz, azonban ebben az esetben Elaine nem lép ki önmagából: az elméje egyszerűen figyelmen kívül hagyja a múlt fájdalmas eseményeit, ez a módszer pedig sikeresnek bizonyul, hiszen hozzásegíti, hogy változtasson a saját szerepén, feljebb lépkedjen a közössége hierarchiájának szintlépcsőin. A kamasz Elaine a túlélés érdekében felejt – azonban a felnőtt, élete közepén járó Elaine ráébred, a továbbélés érdekében emlékeznie kell.


Atwood páratlan érzékkel vegyíti a felszínen zajló társadalmi, politikai és gazdasági színekkel kitöltött hétköznapokat az emberi lélek működésének leírásával. Elaine Risley karaktere végtelenül komplex és egyben egyszerű. Utóbbi jelző jól leírja vágyai és indíttatásai, életmódja és reakciói jellegét, a szerző azonban nem elégszik meg ennyivel: Elaine sebzettsége olyan élethelyzetekbe viszi őt – például a modellrajz tanárával megélt első szexuális élménye és ebből kibontakozó viszonya vagy az első házassága –, amelyek hatására a régen keletkezett horpadások is megjelennek, megmutatva személyiségének rétegzettségét. Olvasóként tanúi lehetünk, Elaine hogyan szembesül önmagával és hogyan nő fel önmaga megértésének feladatához.


A két történetszál a jelenben ér össze. Azonban Elaine hiába keresi mindenkiben, Cordelia, a képlékeny természetű barátnő nem kerül elő, a két nő közt feszülő örök konfliktus sosem jut felszínre. Nem kerül sor szembesülésre, vádra és feloldozásra, Elaine nem teheti fel a kérdéseit Cordeliának, pedig mindennél jobban vágyik ezt megtenni.


„Fel kell tennem neki néhány kérdést. Nem azt, hogy mi történt abban a számomra eltűnt időben, mert azt most már tudom. Azt kell megkérdeznem tőle, hogy miért.” (649.)


A regény ekkor elérkezik egy újabb fordulóponthoz: megértjük, hogy az enyhülést nem Cordelia személye fogja elhozni, hiszen ő erre sosem volt képes, Elaine-nek önmagában kell megtalálnia a felismerést, amely minden részletet a helyére tesz. Nem várhat az elengedéssel olyasvalakire, aki már talán nem is létezik, de semmiképp nem úgy, ahogyan Elaine érzékelte. Elaine ellátogat a vízmosás felett álló hídhoz, ahol elérkezik a megértés pillanata: Cordelia maga is rettegett valakitől, az apjától, ezt verte le rajta gyerekkorukban. Elaine-nek most meg kell bocsátania, hogy az idő folyhasson tovább a medrében – a felszínen a jelen, a mélyben pedig a múlt –, és a gyermek Cordelia visszatérhessen oda, ahová tartozik, a mélybe. Elaine csendben elengedi őt. A történet feloldásában így elmarad a mindent elsöprő katarzis, a megértéssel egyszerűen légneművé válik a fájdalom, és eloszlik a levegőben Torontó háztetői felett.


A Macskaszem tehát az elengedés regénye. Elaine sajátos kiutat talál a menekülés és önbántás spiráljából: a művészetén keresztül dolgozza fel mindazt, amit a tudata elrejt előle, gyermekkora képei, fantáziái és meghatározó szereplői mind feltűnnek az életművében. Ebből kifolyólag érdekes párhuzam van jelen a regény szerkezeti felépítése és az Elaine tapasztalatait plasztikusan ábrázoló életműkiállítás között: olvasókként mi is végigjárhatjuk az utat, ami a főszereplő életében idáig vezetett, és megpihenhetünk, amikor végre leteszi terheit.


A fordítás az eredeti szöveg ismerete nélkül is minőséginek bizonyul; hordozza és sikeresen átadja a szöveg metajelentéseit, és mindezt természetességgel teszi, nem válik fellengzőssé, következetlenné. Olvasmányossága és szerkezeti felépítése miatt olyan könnyű belemerülni, mint nyáron a hűvös folyóba, de a felszín alatti áramlatokat éppen ezért csak később vesszük észre: magukkal ragadnak és megtartanak.


Margaret Atwood regénye először 1988-ban jelent meg, azonban a 2020-as magyar kiadás bizonyságot ad arról, hogy a női lét, a női-férfi viszonyok – legyen szó személyes, akár közösségi vagy társadalmi szintű viszonyról – és az önismeret, elengedés terén is örökérvényű gondolatokat tartalmaz.






















A nevem Lázár Fruzsina, huszonhárom éves vagyok. Szeretem azt hinni, hogy sosem lehetek elég mély, elég művelt, elég nyitott a világra, habár emiatt néha talán túl sokat várok magamtól és másoktól is. Általában szívesebben írok, mint beszélek, és gyakran dolgozom bele az álmaimat egy-egy írásomba. Lenyűgöz az irodalomban jelenlévő világok végtelensége, saját műveimmel én is ehhez igyekszem valahogy kapcsolódni. Amikor nem írok, akkor olvasok, vízfestékekkel kísérletezem, sakkozom vagy a lovardában múlatom az időm.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

BELTÉR

Kollázsok6.jpg
arrow&v