Hocza-Szabó Marcell

Emlékezés és önmegismerés

(Tóth Krisztina: Bálnadal, Magvető Kiadó, 2021.)



Tóth Krisztina legújabb, Bálnadal című verseskötete a költő 2017 és 2020 között keletkezett verseit gyűjti össze, amely az életművön belül leginkább az olyan önértelmezés és lét alapvető összefüggéseivel foglalkozó alkotások sorába illik bele, mint a Magas labda vagy a Világadapter. A Bálnadal ezúttal az önmegismerés érdekében az egyik legmélyebb emberi képességhez nyúl: az emlékezéshez. A három ciklusból álló kötet első és harmadik ciklusa keretezi azt a kölcsönös értelmezői folyamatot, amellyel az ember mindenképpen szembesül, ha a múlttal kezd el foglalkozni, vagy ha a múlt – önálló életre kelve – igyekszik az emlékezővel törődni. Mindkét esetben az út, amely az én előtt áll, bonyolult és kiszámíthatatlan, ezért a kötet feladata nemcsak az ebben a helyzetben rejlő nehézség, hanem az elkerülhetetlen szembenézés és a szükségszerű zűrzavarosság bemutatása is egyben.


Az első, Völgyút című ciklusban a jelen énjének gondolataiba és élményeibe nyerünk bebocsátást, amelynek mentén többnyire hol meghatározó (Babzsák), hol pedig kevésbé meghatározó életképek vonulnak fel (Húsz sor, macskákkal). Az emlékezés természete – nem meglepő módon – valamiféle kihelyezett időnélküliséget hoz magával. Az idő nem leíró vagy meghatározó fogalomként jelenik meg, hanem olyan eszközként, ami indokolatlan módon néhol pontosabb („Huszonhét éve egész más volt a part.” [15.]), néhol pedig pontatlanabb megjelöléssel jelentkezik („Pár évtized vagy hónap, tíz nap.” [11.]). A versek időbelisége így laza szerkezetű lesz, viszont ez nem kitágítja, hanem az indoklás hiánya miatt leginkább korlátozottá teszi a versek dinamikáját. Ezt erősítik a sok esetben csupán ötletszerűen megjelenő, az idő múlásával kapcsolatos sorok, melyeket a versek kötött struktúrái néhol ellentmondásossá tesznek, ugyanis nem bontják meg azok ütemét, és a metaforika szintjén sem adnak hozzá („Jött egy sirály, leszállt, elhúzott egy biciklis. / Eltelt egy évtized, néptelen volt a rakpart.” [9.] „Időt nyerek, ha ezt most kitalálom.” [11.] „Babát kerestem, eladó babát. / Egy játék babát a régi helyett” [21.]). A kötet célja alapvetően az emlékezés paradox működésének bemutatása: ám a metaforikus önértelmezés és az azt nyomatékosító versstruktúra a visszatérő kifejtetlenségek miatt kétségessé válhatnak. A ciklus küzdése az emlékekkel – a versek gondolati és strukturális immanencia-összjátékának nélkülözése okán – folyamatosan diszkreditálódik, főleg úgy, hogy mindemellett több zavaró tényező is felmerül: eluralkodnak az egyre kínosabb rímek („Azóta új labdákkal nekilátva / próbálkozom, hogy hátha egyszer, hátha” [14.]), megjelenik a versek kényszeredett bevonása a metaszintbe („Tényleg, minden vers holdrakéta, / ez a vers is.” [20.]), és a banális élettöredékek zárlatai sokszor a semmibe mutatnak („De hol van, / hol az az Isten, és mennyi az elég?” [22.]).


Az életképek, amelyek az emlékezést kísérik, egyre kevésbé mutatnak túl önmagukon, és versről versre súlytalanabbá válnak (Kikapcsolom a gépet). A jelenről ez azt árulja el, hogy az önmegismerés folyamatának még igencsak az elején vagyunk. Ha ez így van, akkor a valóságértelmezés sem lehet túlzottan kifejlett, hiszen minden ember a saját szubjektuma felől értelmezi a valóságot, ezáltal ha a szubjektum még önmagát is alig érti, akkor a valóság számára rejtélyekkel teli. Ennek tényszerű reprezentánsa a Posta című vers, amely egymagában összefoglalja az első ciklus gondolati narratíváját, az önmegismerés és a valóságértelmezés elválaszthatatlanságát („Ül a kisablak mögött az az arc, / az is lehet, hogy ő a rendező, / vagy csak a súgó. Vagy: ő vagyok én?” [24.]). Mindeközben cseppet sem lesz szájbarágós, sőt, igazából nem is akar újat mondani – inkább csak szemléltetni („El ne felejtsem, kit kell játszani.” [24.]). Pontosan úgy, ahogy a kötet címadó versében szereplő bálna énekét „senki se fejti meg” (30.), mert nem megfejthető: mindenki csak a saját bálnadalát értheti meg, egész egyszerűen azért, mert a múlt és az emlékezés természetének végtelen spiráljában csak saját magunk szolgálhatunk igazi megoldással önmagunknak.


A kötet következő, középső ciklusa (Kínai utazás) az emlékezés problematikusságát némiképp feloldja, hiszen mindamellett, hogy formailag radikálisan eltér az őt megelőző, illetve követő ciklustól, tartalmilag nem ad hozzá a kötethez. Sokkal inkább szolgál megerősítésként, semmint kiegészítésként. A haiku formában írt versek igyekeznek az első ciklus kidolgozatlanságaiból fakadó hiányérzetet elfedni, és megpróbálják megteremteni a harmadik ciklus gondolati gazdagságának alapját, ezáltal mintegy hídként jelennek meg az őket körülvevő ciklusok közt. Az átjárás sikeres, azonban az átjárás megteremtésének ténye mellett mással nemigen szolgál, hiszen a múlt és az én szembefordítását megalapozni kívánó gondolatok már az első ciklusban megjelennek, a paradigmaváltásra pedig még várni kell. A költői képek meglehetősen önismétlőek, sok esetben egyszerűen nem mondanak mást, minthogy az idő telik („Sárguló képek / pöndörödnek dobozban, / levedlett évek.” [42.]). A szentenciaszerű mondatversek viszont kétségkívül alkalmasak arra, hogy az elgondolkodtatás szükségének látszatát keltsék, miközben ezt a vers tartalma egyébként egyáltalán nem indokolja.


Az említett „hídszerű”, középső ciklus után szinte üdítőek a harmadik, Terek című ciklus kinyilatkoztatásszerű megszólalásai, amelyek úgy hatnak, mintha keletkezésük fontosságát csak a befejezésük sejtelmessége írhatná felül. A versek önmagukban képesek egészet alkotni anélkül, hogy szándékolt törekvésük lenne erre, mindemellett pedig igyekeznek egy irányba mutatni, hiszen – ellentétben az eddigiekkel – itt már a múlt beszéli el a jelent. A múlt eluralkodása azonban nem bizonytalanságot eredményez, hanem magabiztosságot, ezért a túllendülés ez esetben csakis hamis lehet. A magabiztosság ugyanis, a múlt értelmezésének tekintetében, kiábrándítóan egysíkúvá válik azáltal, hogy kész tényként állít be egy olyan, kétségkívül jóindulatú megközelítést, amely indirekt módon a múlt elfelejthetőségére és/vagy felülírhatóságára utal, hiszen a versek ezt nem támasztják alá – alapvetésként kezelik. A múlt identitásképzése reflektálatlan tagadásba fullad, miközben a tagadás helyett – a kötet céljának értelmében – megalapozottabb lenne egy olyan alapállás, amely a múltat nem eltörölni, hanem kiismerni igyekezne.


A versek a remény illúziójából táplálkoznak, majd folyamatosan elbuknak. Hiába maradnak el a magyarázatok, és hiába zárulnak a művek olyan végzetes súlyossággal, mint egy koporsófedél („A lányom mindig imádta a pizzát” [56.]), a zárlatok mégiscsak azon dolgoznak, hogy a múlt múltként tűnjön fel e szubsztancia felülvizsgálata nélkül. Mindez pedig önmeghasonulásba torkollhat, ami felettébb nyomasztó akkor, ha azt vesszük alapul, hogy a kötet éppen a múlt történésein keresztüli önmegismerést tűzte ki céljául. Az önmegismerésre való törekvés és a múlt érvénytelennek való beállítása egymást kizáró folyamatok. Miközben a kötet az önmegismerést a múlt történéseinek ilyen-olyan értelmezésében keresi, a múlt természetére, és annak identitásformáló képességére, vagyis mindörökké érvényes mivoltára épp ellenkezőleg, az időbeli eltoltság miatt gyakorlatilag a felszámolhatóságával reflektál. Utóbbi jelenség azt sugallja, hogy az önmegismerés kevésbé fontos, mint a múlttörlés. Olyan harcot folytat, amely nemhogy felesleges, hanem lerombolja a kötet eredeti, az első két ciklus által felépített intencióját.


Az önmegismerés lényegi mozzanatai eltörlődnek, amikor a múlt teljesen átveszi az irányítást, és pont azon lehetőségek, amelyeknek köszönhetően az én magára találhatna, felszámolódnak, ugyanis folyamatos önmegsemmisülésben vannak azáltal, hogy ha a múlt beszél, az én hallgat („a fákon túl, ott a gyerekkor határa. / Tölcsérnyi tájsebét még most se érted” [50.]). Ha a múlt az ágens, az én elszenvedi a cselekvést („megnézném az erkélyt: […] Alacsonyabb, mint régen volt, a mellvéd, / és az öröm, hogy hazajut, nagyobb.” [52.]). A harmadik ciklus így amennyire felszabadító nyelvileg, ugyanannyira sarokba is szorít, és kimondja: nem ismerheted meg önmagad a múltad mentén. A ciklus minden egyes élettöredékéből sugárzik a múlt előretörése ellen folytatott harc, amely ugyan itt sikeresnek tűnik, valójában félrement próbálkozások megörökített képsorozata. E képek hiába tűnnek dicséretes győzelmek dokumentumainak, igazából semmivel sem kerülnek közelebb az önmegismeréshez, ugyanis a kötet vége egyáltalán nem szolgál eredménnyel, dühöngésbe fullad („nyavalygott mind, hogy meg kell halnia” [61.]). Az utolsó vers ezáltal maga a szembesülés azzal, hogy a lírai én nem érte el célját, mi több, a végzetes összeomlás lehetőségét is magában hordozza.


















Hocza-Szabó Marcell (1996), az ELTE BTK volt hallgatója. Tanulmányait

és kritikáit többek között az Alföld, az Irodalomtörténet, az Új

Forrás, az Apokrif és a Szkholion közölte.


0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png