Magyar Boglárka

Emberkönny



Férfi 1(Gábor)

Nő (Eszter)

Férfi 2(a koronavírus)

Helyszín: Szoba

Idő: 14 nap



1.kép



Férfi 1: Azt beszélték, értünk jött, persze én első perctől tagadtam ezt, hogy az nem lehet, de lehet, értünk jött, el fog vinni, gondoljak már bele kicsit jobban, ezt szajkózta Ő is. Nem, mondtam a négy fal közt bezárva, a szemébe néztem, szerelmes voltam, én nem akarok abba belegondolni, mennyi mindent csináltam és tettem le az asztalra, kösz, én kihagyom és bevágtam magam után az ajtót.

Hirtelen jött.


Először kopogtatni próbált az ajtón, csontos ujjai megzördültek a fán, lenyomni azonban nem tudta a kilincset, hát elment. Másnap eltorlaszoltam a bejárati ajtót. Asztalt, széket, toltam elé, paplanokkal és plédekkel fedtem be a réseket, feltekertem a radiátort és a redőnyt is lehúztam, megvédelek, ezt mondtam, és szorosan átöleltem Őt.


Így vártunk csöndben napokig.


Az első után résnyire húztam a redőnyt, beengedtem a napfényt. A második nap elhúztam a széket, a harmadik nap visszapakolgattam a porrengetegbe azt a sok könyvet, negyedikre a takarók is lekerültek a résekről.


Azt meg teljesen elfelejtettem. Mintha soha senki nem kopogott volna.


Úgy hittük, csak rémálom volt. Hogy az agyunk játszani akart velünk.

Aztán valahogy mégis bejött.


Kint álltam a konyhában, mosogattam a tányérokat, együtt dudorásztuk a kedvenc zenénket, nevetett, azt mondta, ez a zene az első találkozásunkra emlékezteti, amikor álltunk a sarki pizzériában, és ránéztem, emlékszem, válaszoltam, ez a szám ment a rádióban. Aztán sikított. Nagyon nagyot sikított. Ahogy megfordultam, ott állt a nappaliban, vézna volt, fehér, szinte sápadt, arcát orvosi maszk takarta. Őt tartotta a kezében. Az egész törékeny kis világomat. Eszter két hétig feküdt a kórházban, mire… mire…


Férfi 2: Meghalt.


Férfi 1: Meg.


Férfi 2: Nem jön vissza.


Férfi 1: Nem. És lánykérés se lesz.


Férfi 2: Te most azt akarod mondani, hogy mindent elrontottam, ugye?! Ahelyett, hogy például meghívtatok volna a jövendő esküvőtökre, nem baj, tudom, hogy én nem számítok. Ő meg ki? Ő az a lány?


Férfi 1: Nem ismered fel az áldozatodat?


Férfi 2: Tudod, sokan vannak. Egy élet ide vagy oda…


Férfi 1: Tisztelettel beszélj róla a jelenlétemben!


Férfi 2: Oké, haver, de ezek csak számok.


Férfi 1: Nem vagyok a haverod!


Férfi 2: /nem szól/


Férfi 1: Ezek nem „számok”, hanem életek. Életek, amik hónapokkal vagy hetekkel ezelőtt boldogan sétáltak utcán, vásároltak be a vasárnapi ebédhez, vagy tudom is én, amíg meg nem jelentél az életükben! Az életünkben!


Férfi 2: Változatosság?


Férfi 1: Tedd le azt a képet…


Férfi 2: Miért? Hadd nézzek már körbe, ha már így… egy légtérbe kényszerültünk…


Férfi 1: Azt mondtam, tedd le…


Férfi 2: Ne legyél már ilyen ideges!


Férfi 1: TEDD LE!


Férfi 2: Tessék, most ripityára törted, remélem örülsz…


Férfi 1: Annak örülnék, ha nem szellőztetnéd itt feleslegesen a szád, hanem fognád magad és elhúznál innen!


Férfi 2: Ja, hát az nem úgy megy. 14 nap, emlékszel?

/kifele/


Férfi 1: 14 nap. Ennyit adtam neki, 14 napig maradhat, se többet, se kevesebbet, aztán ki kell tennie lábát az otthonomból. Örökre.

Jó. 14 nap, és olyan messzire húzol, amennyire csak lehet.


Férfi 2: Akkor megállapodtunk?


Férfi 1: Ne nyújtsd a kezed, úgysem fogom meg.


2. kép



/kifele/



Férfi 1: Nehezen telt a karantén első pár napja. Csendben voltam. Nem ettem. Nem beszéltem senkivel, ha bárki telefonon akart részvétet nyilvánítani, nem hallgattam végig. Csak ültem a sötét szobában és meredtem a semmibe. A gyűrűt nézegettem. Próbáltam elfogadni az ürességet. Az meg a sarokban csak beszélt és beszélt…Először a negyedik nap estéjén készítettem normális ételt.

Tessék, rántott hús, egyél, ha már a nyakamon maradtál.


Férfi 2: Na, ezt már szeretem! Nem mindenhol fogadják ám ilyen csupaszívvel az embert, ha te tudnád, hány helyről rúgtak már ki páros lábbal, egy óra alatt se tudnám felsorolni. Hm, ez finom. Ez mi rajta, ez a barna kis morzsa, ami olyan ropogós a bundáján?


Férfi 1: Zsemlemorzsa…


Férfi 2: Zsemlemorzsa! Csodálatos!


Férfi 1: Hát, ha téged lenyűgöz a zsemlemorzsa, a liszttől egyenesen hanyatt dobnád magad.


Férfi 2: A lisztet ismerem, ne nézz már idiótának!


Férfi 1: Idiótának? Soha…


Férfi 2: Jó, akkor nézz. Nem érdekel különösebben.


Férfi 1: /nem szól/


Férfi 2: Miért vagy feketében?


Férfi 1: Semmi közöd hozzá.


Férfi 2: Hát… Még jó pár napig itt fogok élni veled, nem? Akkor mégis csak van hozzá közöm.


Férfi 1: Nem, nincs hozzá semmi közöd! Tűnj vissza a sarokba!


Férfi 2: Jó, ahogy akarod.


/kifele/


Férfi 1: Aznap éjjel is vele álmodtam. Az eljövendő esküvőről. Ragyogtak a lámpák, csillantak a fények. Éjfél volt. Táncoltunk. Mélyen egymás szemébe nézve azt suttogtuk, hogy szeretlek és ahogy ott léteztünk és öleltem hosszú pillanatokig a zene ritmusára lépkedve, megváltozott minden. Eltűnt a fény. A csillogás. A fehérség. Betörtek az ablakok és az ajtók. A fehér falakról vér kezdett folyni, a fény bordóra változott, a szemei elsötétültek, nem látszott a kékség, csak a lángok a pupillája körül. Az volt a legfélelmetesebb, hogy vérző szemeivel is csak tovább mosolygott, aztán valami kiragadta a szorításomból, röhögve kacarászva vitte el, én elnémultam, hiába akartam kiáltani és megmenteni, utánakapni, hogy megmentsem.


3. kép



Férfi 1 /lihegve felkel/


Férfi 2: Jókor. Készítettem kávét.


Férfi 1: /nem szól/


Férfi 2: Hahó, azt hittem szereted a kávét, tele volt a szekrény zacskókkal…


Férfi 1: Ki engedte meg, hogy ahhoz hozzányúlj, mi? Válaszolj! Válaszolj te szerencsétlen! Ahhoz a kávéfőzőhöz egyetlen ember érhetett hozzá, aki már sosem fog, hát szépen mondom, tartsd távol magad a dolgaimtól, kössz és ne nyúlj semmihez!

Mindig ágyba hozta a kávét vasárnaponként. Feketén. Ahogy szeretem. Az ő kedvence a málnás volt tejszínhabbal. Pedig a kávéra nem is illik tejszínhab… Piros pöttyös bögréből itta. /sír/


Férfi 2: Én csak kedves akartam lenni.


Férfi 1: Kedves? Te? Nem fogod egyetlen csésze kávéval megváltani a világot, ezzel legyél tisztában.


Férfi 2: Sokat néztelek ám titeket, tudod? A szokásaitokat. A kultúrátokat. Annyi de annyi helyen jártam már mindenfele a világban, millió és millió szót hallottam már, láttam öleléseket és érintéseket, láttam a rohanó időt és vele a rohanó, dolgozó embereket. Az egészet olyan üresnek éreztem. És most itt vagy te.


Férfi 1: Ami semmiben nem változtat azon, hogy mi vagy. Értetted?


Férfi 2: De változtat. Igenis változtat. Például szóba állsz velem. Senki nem tette még ezt velem, senki!


Férfi 1: Ezt tedd fel. Tedd fel! Ezt is. /maszk+kesztyű/ Most pedig maradj távol tőlem, értve?


Férfi 2: /doboz, fényképek/ Amúgy eszem ágában sem volt megölni a lányt.


Férfi 1: Mi van?


Férfi 2: Mondom nem akartam! Nem akartam megölni a lányt, na. Ez az igazság…


Férfi 1: Te képes vagy… te itt… még van pofád ezt elém lökni, mint holmi csontot egy kutya elé? Érzed te annak súlyát, mivel dobálózol?


Férfi 2: Azt hittem, miatta vagy szomorú, és ha ezt elmondom, akkor az segít.


Férfi 1: Nem, nem segít. Visszahozza őt? Nem! Fogok tudni beszélni vele vagy hallani a hangját? Nem! Akkor meg?


Férfi 2: Bocs, nekem még nem volt dolgom veletek…


Férfi 1: /nevet/ Mi az, hogy nem volt dolgod velünk? Bekapcsolnám a TV-t, az egész média tőled zengne! Mit akarsz még?


Férfi 2: Tudom, de…


Férfi 1: De? /kést vesz elő/


Férfi 2: Csak… Én nem így akartam. Az meg minek?


Férfi 1: /kés a kezében/ Ó, majd megtudod! Beszélj! Gyerünk, hallani akarom az utolsó szavaid, szarházi!


Férfi 2: Én csak élni akartam, mint bárki más! Esküszöm! Én ilyen vagyok! Én csak veletek létezek!


Férfi 1: Ezen könnyen segíthetünk… /közeledik/