Pinczési Botond

Egy recepció tanulságairól

Tar Sándor: A mi utcánk (Magvető, 2017) recepciótörténetének kritikája

Tar Sándor A mi utcánk című művének recepciótörténete leginkább három probléma köré szerveződik. Felvetül egyrészt narratológiai szempontból a kérdés, miszerint ki vagy kik lehetnek a szöveg megszólalói, másrészt szintén komoly hangsúlyt kap a befogadástörténetben az is, hogy novelláskötetként, novellafüzérként vagy inkább regényként olvasható a könyv. Harmadrészt egy szinekdochikus viszonyt hoz létre mindezzel a realista prózaként való besorolás, amely a szegénység irodalom kategóriája alá rendeli az eddig felsorolt és a további, jelen áttekintésre vállalkozó szövegből kihagyott szempontokat.

Az a közhely, amely szerint a szegénység irodalma olyanoknak ad nyelvet, akiknek nincs nyelve, egy paradox helyzetet hoz létre. Az ellentmondás abban rejlik, hogy azok szólalnak meg a szövegben, akiknek nem kellene megszólalni vagy nem szépirodalmi nyelven kellene megszólalni, ugyanis iskolázottságuk, szociális közegük, anyagi körülményeik ezt nem tennék lehetővé. Továbbá amennyiben felülemelkedik az olvasó ezen problémán − mert például egy élőbeszédszerű elbeszéléssel van dolga, mint a Tar-könyv esetében −, akkor azzal a szoros olvasás során nem túl egyértelműen kimutatható következtetéshez juthat el, hogy a szereplők valószínűleg nem lennének képesek ilyen elmélyült reflektív viszonyba kerülni saját életükkel.[1]

A mi utcánk című könyv is éppen ezeket a kérdéseket implikálta a recepcióban. Az elbeszélő nézőpontja Károlyi Csaba szerint úgy ragadható meg, hogy: „a névtelen narrátor egy stabil nézőpontból érzékeli az elbeszélt világot, nem szereplője a műnek, de nem is áll kívül rajta, hiszen a »mi« utcánkról beszél”.[2] Nagyjából konszenzusosnak mondható a recepcióban ez az álláspont, miszerint a narrátor egyszerre beavatott és kívülálló az ábrázolt világban. Azonban Kemény István hívja fel a figyelmet egy ezt az olvasatot megtörő eljárásra, mégpedig éppen a „mi” kapcsán:

„A mi utcánk olvasóját kezdettől fogva érdekli, majd izgatja, sőt, nyugtalanítja, hogy tulajdonképpen ki beszél a könyvben? Az író? Az nem lehet, kizárja a nyelv, és az, hogy utcabeli az illető: az egész könyv bizonyítja, hogy ez nem egy olyan utca, ahova értelmiségiek költözni szoktak. Tehát utcabeli, aki mondhatja, hogy mi, beszélhet a többiek nevében. Várjuk tehát, hogy ő is sorra kerüljön, ahogy mindenki az utcában. De nem kerül sorra. Olvassuk a könyvet, és lassan el is felejtjük a problémát: nyilván különböző adatközlők beszélnek az írónak, fejezetenként más-más. És mégis, ha valaki éppen mond valamit, általában név szerint le van írva, ki mondja, mármost időről időre feltűnik egy-egy gazdátlan mi, amiről ezt mégsem tudjuk. És az is furcsa, hogy olykor olyasmit is tud az elbeszélő, amit nem tudhat, mivel csak egy ún. »mindentudó« író tudhatná, akit már kizártunk. Nos, így érkezünk el a 131. oldalhoz, ahol ezt a mondatot olvassuk: „A mi fiúnk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiúnk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött..." Ki is beszél a könyvben? Ettől a mondattól kezdve Dezső mindig így tűnik fel: a mi fiúnk. A 131. oldaltól tehát fiúnk van.”[3]

Vagyis a novellák narrációjában tetten ért kódtörés arra enged következtetni, hogy a Tar-féle elbeszélői pozíció jóval bonyolultabb annál, minthogy egyértelmű választ tudjunk adni a „ki beszél?” kérdésére. Egy másik példa lehet a Madártávlat című szöveg, amelynek a könyv struktúráját tekintve kivételes, központi szerepére, valamint szociografikus jellegére már figyelmeztetett a recepció.[4] Azonban éppen ebben a leginkább szociografikusnak minősített novellában is számos példát találunk arra, hogy a szöveg nem jelöli tipográfiailag az idézéseket, illetve az idézetek nyelvi regiszter tekintetében nem mutatnak differenciát.

„Mi van itt, kérdi halkan Sudák valakitől a hajnali félhomályban, úgy látja, Mérő Lajos ólálkodik Sarkadi néni háza körül, aztán Béres, a Veres fiú, de mások is néha, a szabadcsapat, mondta rájuk egyszer Dorogi, ő nem ácsorog sehol ilyen korán, van saját pálinkája, bora otthon, de abból nem iszik senki.”[5] (107.) [Kiemelés tőlem.]

Ez a Tar-féle mondatfűzés ellentétes irányba gravitálja a tér- és időbeli viszonyokat. Ahogy egy-egy vessző között lopakodik előre a mondat, (akárcsak a szabadcsapat), úgy válik a jelen pillanat egy általános elbeszéléssé a „néha” szó által. A térkezelést is érdemes szemügyre vennünk, hiszen a határozatlan névmás arra vonatkozik, hogy Sudák nem látja valójában kinek teszi fel a „Mi van itt?” kérdését, majd mégiscsak felsejlik számára Mérő, Béres és a Veres fiú alakja. Azonban fontos kiemelnünk, hogy Sudák kérdése nem hozzájuk szól, de nem is marad függőben, hiszen arra a távollévő Dorogi válaszol: „a szabadcsapat”. Elmondhatónak tűnik tehát, hogy a mondatszerkezet nemcsak maga is inszcenírozza az általa konstatált lopakodást, hanem egy olyan beszédaktust alkot meg, amely egy referencializáló értelmezési folyamatban lehetetlen lenne, hiszen a dialógus résztvevői nincsenek sem egy térben, sem egy időben. Egy szociografikus szövegnek márpedig nemcsak ezt kéne sajátjának tudnia, hanem tanulsággal is kéne szolgálnia olvasója számára, amely szempont az elemzés során még fontos lesz. Amennyiben tehát kicsit is szorosabban olvassuk a Tar-féle mondatokat, akkor az illegitimálja a szociográfia megnevezést, hiszen a „ki beszél-kérdés” valóságábrázoló vonatkozására nem nyújt kellő fedezetet a szöveg. Innen közelítve A mi utcánkhoz pedig az a kognitív képesség is elég bizonytalannak tűnik, melyre folyton utalunk, amikor a reflexió hiányát kérjük számon a szereplőkön. A narráció pedig tényleg képes lenne ezt a reflexiót helyettük megtenni? De hol? Ki helyett? Persze hasonlóra már Szilágyi Zsófia[6] és Kálmán C. György[7] is rávilágítottak.

A szegénység irodalom kategóriája megfojtja a szöveget, mert maga alá rendel minden értelmezői meglátást. Az utca és a sín innentől kezdve a sehova sem vezető életek metaforájává, vagy az utcanevek átnevezése a Kádár-korszak görbe tükrévé válnak.[8] Azonban egy másfajta olvasói tapasztalat is végbe mehet a könyv kapcsán, mégpedig akkor, ha a tanúságtétel felől közelítünk a szöveghez. Megfigyelhető ugyanis, hogy különböző dolgok, terek diszfunkcionálisan működnek, gondolhatunk például Bélára, az akácfára, aki beszélgetőtárssá antropomorfizálódik, vagy Piroska néni házára, ami egy második kocsmaként funkcionál otthon helyett.[9] Arról nem is beszélve, hogy az utca nyelve is diszfunkcionálisan működik abban az értelemben, hogy nem létező dolgokat állít elő, erre példa lehet a következő mondat: „Azt beszélték, hogy patkány van az utcában, vagy valami más állat, menyét, hörcsög, igaz, nem látta senki, de mikor mondták, már igen”.[10] (147.) Mindezek a hiányok, (és ehhez hozzávehetjük talán az idő vagy az időérzékelés hiányát, amire Deczki Sarolta tanulmánya[11] mutatott rá), szorosan összefüggenek a fentebb boncolgatott narratológiai kérdésekkel. Ugyanis a tanúságtevő beszéd mivolta abban rejlik, hogy egyszerre hajt végre egy deszubjektivációs aktust, valamint egyszerre van időbeli megkésettségben. Ebből következően a tanúságtétel szükségszerűen önnön hiányát nyújtja a tanúság helyett.[12] Ennyiben a tanúságtevő beszédhez való kapcsolódás egy olyasfajta olvasási stratégiát állít elő, amelyben nem a mű realista vonatkozásaink a megmagyarázása, megfejtése, a tanulság levonása lesz az elsődleges, hanem amely a különböző hiányra épülő eljárásokat a maga hiányában teszi hozzáférhetővé.

A szegénység irodalom kategóriája A mi utcánk című mű narratív eljárásait kizárólagosan behatárolta és a szegénység nyelvét megteremtő, önhitelesítő gesztusként mutatta meg. Holott a tanúságtétel prózai kísérleteként is olvasható a mű, ami talán jóval kevésbé leszűkítő és jóval termékenyebb olvasói megközelítés lehet egy szépirodalmi szöveg esetében.

[1] Vö. Keresztury Tibor, Nekünk már késő, Jelenkor, 1996/2, 197. „S ahogy az aprólékos jellemrajz szerepét a figurák nyelvi állapota, beszédmódja veszi át, úgy vonódik be az új kötetben már maga a narrátor is abba a grammatikai térbe, melynek legfőbb jellemzője, hogy benne senki sem képes reflektáltan értelmezni sorsát, hisz nemhogy a válaszig, de az arra érdemes kérdések feltevéséig sem jut el.” http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/1996-2.pdf
[2] Károlyi Csaba, A kilátástalanság utcája, Holmi, 1996/3. http://epa.oszk.hu/01000/01050/00143/pdf/EPA01050_holmi_1996-03_445-448.pdf
[3] KEMÉNY István, A vegetálás szépsége, Alföld, 1996/5. https://epa.oszk.hu/00000/00002/00005/kemeny.html
[4] Vö. Vilcsek Béla, Korunk meséi, Kortárs, 1995/12. „A prózapoétika ezt a fajta látás- és elbeszélésmódot, Borisz Uszpenszkij kategorizálása óta, maga is madártávlat-nézőpontnak hívja. A klasszikus, nagyrealista regények jól bevált megoldása ez, de azokban jobbára a gondosan megkomponált jelenet vagy fejezet végén, összegzésként alkalmazzák a csoportosulás, a társaság, a sereg stb. átfogó jellemzéseként. Tar Sándor azonban egyedül kötetének közepén él ezzel az eljárással, külön is hangsúlyozva, hogy a könyv, e mai ,,dal” egésze ezekről az emberekről, az ő helyzetükre!/, illetve ezekért az emberekért, az ő tarthatatlan helyzetük megváltoztatásáért szól. A további harminc, megelőző és következő rövid — és két, valamivel hosszabb — írás ennek a középpontba állított helyzetjelentésnek, e mozdulatlanságot, kiúttalanságot árasztó állapotrajznak voltaképpen egy-egy mozaikdarabja.” Továbbá Győrffy Miklós, Apokalipszis itt és ma, Magyar Napló 1995/október.
[5] Tar Sándor, A mi utcánk, Bp., Magvető, 2018. (Ezentúl a szövegben erre a kiadásra hivatkozom.)
[6] Szilágyi Zsófia, Nem ugyanannyi: Tar Sándor és Móricz Zsigmond, Ex symposion, 2006, 57. szám. https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=nem-ugyanannyi_1371
[7] Kálmán C. György, Szabad, függő: Tar Sándor: Lassú teher, Alföld, 2000/1.
[8] Deczki Sarolta, A kizökkent idő = Bartha, Judit; Gyenge, Zoltán (szerk.), Töredékes dialektika: Írások Weiss János 60. születésnapjára, Bp., L'Harmattan Kiadó, 2017, 279-285. http://real.mtak.hu/70910/1/Deczki_korr_vv_u.pdf
[9] Boros Petra Rékának köszönettel tartozom, amiért felhívta erre a figyelmemet.
[10] Vö.: https://www.youtube.com/watch?v=48FsjcQNQqM&t=1s.
[11] Deczki, i.m.
[12] Vö.: LŐRINCZ Csongor, Az irodalom tanúságtételei, Ráció, Budapest, 2015, 41–42.

Pinczési Botond tanárszakos hallgató. Egyre kevésbé érdeklik új dolgok. Így maradt neki a költészet, a hermeneutika, illetve, hogy harmadik személyben írjon magáról. Ez általában kritika, vers és recenzió formájában történik meg vele, de színházcsinálással is foglalkozik.Eddig mindenki azt mondta mi Nincs, talán csak mind rólunk beszéltek.