Vincze Szabolcs

Egy nő

a leejtett kétszázasra

sóvárog.

Mosolyog,

az ínye vagy a fogai a sárgábbak?

Odaadom. 

Örül.

A nyitott ajtóból a villamos

foghíjas kapaszkodói látszanak.

Felszállok.

A baktériumok 

lyukasra ülték a székeket.

Az ablakmosószagban mindenki egyenlő:

betömjük a lyukakat,

megkeményedünk,

beleheljük a kocsit.

Örül.

Kifestő 

Három színt látok: kék, piros, zöld.

Kék a víz, zöld a fű,

piros anya szemüvege.

Ha apa arcon ver, 

az ujjlenyomatát rajtam felejti.

A kékből egy új szín csordul ki,

ablakon versenyző esőcseppek.

És egy másik. Véraláfutás.

Olyan kicsit, mint estefele az ásítás,

naplemente, szúnyogok, kertiszék

vagy mint kitágult kapillárisok apa arcán.

Pici harcom ez a színekkel.

Szerencsés vagyok, hogy megver.

Gyomron üt, fáj, a földre hányok.

Még egy új szín.

Minden pofonnal színeket ad a kifestőmhöz.

Vincze Szabolcs: 2005, Debrecen. Jelenleg az ELTE magyar szakának első éves hallgatója vagyok. Szentkuthy Miklóssal foglalkozom.