Szabolcsi Alexander

Defókuszált képek

Gurubi Ágnes: Szív utca (Kalligram, 2020)



Aki először tér be a Szív utcába tudni fogja, hogy már járt ott, ismeri kívülről-belülről. Nincs messze onnan, ahol felnőttünk, hallottunk is róla többször, de sosem voltunk arra. A házszámokról a múlt leolvasható, és ha benéznénk valahova, minden ablak egy tükör. Egyedül vagyunk itt, átutazóban, mert akik itt laknak, azok „a létezés egy kiüresedett dimenziójába kerülnek”. (182.)


Gurubi Ágnes első regénye, a Szív utca erős témákkal és kontúrokkal alkot meg egy regényt, amelyben a férfi mindig a hiányt, a nő mindig a kitartást, a sors pedig mindig a múlt hatalmát jelenti.


Családregény, ahogy a fülszöveg is javasolja, amely átível időt és teret - korokat, anyákat és leányokat. Bár nehezen feldolgozható, mély traumákkal dolgozik a könyv, sajnos sokat markol és keveset fog. A kontúrok erősek, de a kép csak egy skicc marad, a családregény csak egy (én)regény lesz.


A Szív utca legfőbb, és talán egyetlen karaktere az elbeszélő, Anna. Az ő szemszögéből látjuk családjának évtizedeken átnyúló történetét, nagymamák, anyák és lányok generációinak kötelékeit és az ellenkező nem hiányát.


Anna képezi az én szubjektumot, amely a szöveg elsőszámú elbeszélője, ezáltal látjuk Annát kislányként, tinédzserként, anyaként, és ahogy a narráció E/1-ben szólaltatja meg, a saját nagymamája hangjaként, felmenőiként. Ez a megoldás, mint narratív eszköz felveti a nők összetartozásának, a női identitásnak az egységét vagy annak problematikusságát. Azonban minden az én terében jön létre, az elbeszélés nem vált nézőpontot, sem hangnemet, túlzottan egyoldalú és személyes lesz, de anélkül, hogy ezt az ént, Anna karakterét, részletesen bemutatná, vagy másnak, a család szereplőinek, átengedné az elbeszélés terét, és tekintve, hogy a történet több idősíkot, karaktert és problémát ölel fel, ez az igény felerősödik.


Ez a tematikus sokszínűség - főleg egy családregény esetében - igényelné az elbeszélő erősebb, kidolgozottabb szerepét a narratívában, vagy helyette más ének megszólaltatását, a többszólamúságot.


A cselekmény időben és térben feldarabolt, Anna felmenőinek történeteit és sokszor Anna fiatalabb kori élményeit is csak retrospektíven ismerjük meg. Ezért a narráció legerőteljesebb eszköze az emlékezés, elsősorban a felmenők által elmesélt történeteknél, másrészt az elbeszélő egyénileg, saját élményeiként megélt emlékeinek felidézése során. Ez az emlékezés-narráció remekül vezeti a történetet, biztosítja a motívumok összekapcsolódását, ezáltal egy egyéni gondolatritmust kialakítva az elbeszélés során.


A kötet legfontosabb kérdése a sors. Akár nemi, vallási, identitásbeli vagy szociális meghatározásról beszélünk, az én mindig valaminek az alárendeltje, elszenvedője. Ez elsősorban sorsunkra való erőteljes hatásában jelenik meg, ezáltal a cselekmény is a múltra teszi főként a hangsúlyt. Annának, az elbeszélés szubjektumának fel kell dolgoznia, hogy mint családjának egyik női tagja, követnie kell női felmenőit, és meg kell felelnie elvárásaiknak. Anna azonban a családi emlékek kutatása során küzd ez ellen az elvárás ellen, kiutat keresve a múlt nyomása alól, kijáratot a sors folyosójáról. Anna belső küzdelmének és feloldozásának ábrázolásmódja erőteljes és árnyalt a könyvben, de általánosan a karakterek kidolgozatlansága miatt a kidolgozás egyoldalú és kontrasztos lesz, a női kérdés csak tételmondat marad, a kifejtés elmarad.

„Nincs helye köztünk férfiaknak”.(130.)


A regény legérdekesebb aspektusa a női-férfi kapcsolat. Mert bár a fülszöveg is azt hangoztatja, hogy ebből a regényből hiányoznak az ellenkező nem tagjai, mégis a szövegeseményt szervező erők közül ez a hiánytapasztalat talán a legbeszédesebb. A történetben a férfiak mindig hiányt okoznak – isznak, kártyáznak, nőznek, vagy véletlenül eltűnnek, meghalnak. És ez az apákra különösen igaz, hiszen egyetlen határozott vagy erős apai karakter sem jelenik meg a könyvben, (ha viszont igen, az is csak pótlék). Emellett csak egyetlen dolog menti fel őket, a szerelem, de ahogy az a könyvben erősen ki is van hangsúlyozva, az nem tart örökké, (csak pár oldalig).


Viszont az a kevés, amennyi megjelenik a férfiakból, mégis felvet egy érdekes párhuzamot. A kötet, bár nem nyíltan, de Nietzsche egyfajta leegyszerűsített dionüszoszi-apollóni kettőségeként állítja be a női-férfi kapcsolatot. Így a nők elsősorban a forma, a kötelesség, az erény szobraként állnak a történelmen, sorson, az egyéneken átnyúló közös (kollektív?) tudat, közös tett, közös kötelesség véseteivel. Ezzel szemben pedig a férfiak a mámor, a züllöttség, a kontrollálatlan indulat és tettvágy árnyai. Így a kötetben sokszor velük együtt vagy rajtuk keresztül jelenik meg a művészet és a felszabadultság – „Meglököm a csapóajtót, látom, ahogy a korlátnak támaszkodva áll, cigi a kezében, olvas, a lakásból Rossini A sevillai borbély nyitánya harsog”. (116.) A férfiak a káosz képei, amelyet nem tart össze a forma - a hiány állandósága pedig csak felerősíti a vágy pillanatnyiságát.


A Szív utca túlzsúfoltan üres. A regény sok mindenről akar szólni, de nincs mi összetartsa ezt a nehéz és sokrétű problémarendszert. Családregénynek sajnos rövid, és túlságosan az én-re koncentrál, a történelmi betétek érdekesek, de nem fejti ki jelentőségüket a történet, ráadásul a karakterek is sokan vannak és sokrétűek, azonban gyorsan elfelejtődnek. Mindamellett meg kell említeni azt is, amit viszont a regény jól csinál. Az emlékezés-motívum, és a gondolatritmus remek ütemet adnak a könyvnek; Anna története és egyénisége átélhető; a férfi-női kapcsolat, pedig érdekes motívuma a regénynek, annak ellenére, hogy az nem erre koncentrál.

Ha a Szív utcában jársz, lehet, hogy nem találkozol senkivel, de a névtáblák és a házszámok sokat tudnak mesélni. Talán még egy játszóteret is találsz valamelyik panelház mögött.















Szabolcsi Alexander vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.

0 comments