Kovács Balázs

csonthó

enyhülni kezd a tél

nem férünk el egymás mellett

az aszfaltút és az erdő közötti

érintetlen hólepedő keskeny sávján

szereti, ahogy ropog alattunk,

ezért nem szólok az átázott cipőmről

próbálom a lábnyomaiban lépkedve

követni a sziget pereme felé

talán egynek hisz minket a hó

elképzelem a már éledő hajtásokat

a talpunk alatt, ahogy majd átbújnak,

mint platánfagyökér a betonon

folyik a taknyom, egyetlen zsebkendőm

addig hajtogatom, amíg nem találok

egy száraz részt, amibe belefújhatom,

hogy azért nem beszélgetünk

mert még mindig túl hideg van

vagy egyszerűen csak élvezzük a tájat

meg persze, mert mi már szavak nélkül is

mindenesetre remélem,

hogy most mégsem egy húrt szorongatunk

és együttlétünk élménye neki valami egészen más

nehezen találjuk meg a part felé vezető utat

mire kiérünk a folyóhoz,

már alig érzem a végtagjaim

kíváncsiak vagyunk, mennyire fagyhatott be,

de alig látunk valamit, ránksötétedett,

taknyos zsepicafatokat gyúrok egybe,

mintha egy absztakt önarcképet formálnék

lekuporodunk a töltésen

és nem mesélek neki azokról az időkről,

amikor még azt hittem, hogy

a dohányfüst átmelegíti a légcsöveket,

sem azoknak a hópihéknek az ízéről,

amiket porcukorral együtt

nyaltam le a szám széléről

csak hallgatjuk az olvadástól repedező,

egymásnak ütköző jégtáblákat

ráhajtom karom, mint egy

játékszezon után sóvárgó

elgémberedett hintakötelet

kezdjük egymást felmelegíteni

elmosolyodok, ennél azért mégis több kell,

hogy befagyjon a Duna, mire ő

úgy elveszve a részleteketben,

ahogy csak őszinte szenvedéllyel lehet,

mint egy transzba esett sámán,

levezeti azt az irreverzibilis hipotermiai folyamatot,

amikor az izmok belefáradnak a reszketésbe,

a vér a hőt a bőrünk felé kezdi szállítani

és viszkető, elviselhetetlen forróság önti el testünk

közvetlenül a fagyhalál előtt

merülés

a nyári estéken, amikor a vízben

már melegebb volt, mint a parton,

és még mindig nem jöttél haza,

képtelen voltam úgy elaludni,

hogy a szobából már tűnik el a friss dohányfüst,

és a konyhaasztalon heverő görögdinnye héjában

egyre csak gyűlik a lé,

hogy nem lefetyeled ki szomjasan,

majd mellém feküdve

nem leheled be álmaink légterét

a fogkrém, a kocsma és a tó szagával.

ha lehunytam a szemem, pont úszás közben

kaptál megint egy infarktust,

és lebegtél a sötétben a víz felszínén.

ilyenkor kulcstartós bicskám szorongatva

elindultam érted,

zseblámpával világítva

titkos ösvényünk porát.

a tóparti kocsmába sose mertem bemenni,

addig vártam elbújva előtte

amíg meg nem hallottam, ahogy felnevetsz,

vagy valamilyen életjelet adsz,

aztán hazaosontam

és bűnügyi sorozatok villogó fényeinél

folytattam a tó térképének rajzát,

különböző színtónusokkal

ábrázolva mélységeit a medrének,

de ahogy hétről-hétre egyre beljebb haladtam a parttól,

rájöttem, hiába törtem át annyi hullámán,

csak a felszínét ismerem,

és nem készült el sohasem

1996-ban születtem Pozsonyban, jelenleg Révkomáromban élek. Az írás és a fotózás mellett leginkább a filmművészet érdekel. Szeretem a pisztáciát, kettesével szedni a lépcsőfokokat, szeretek különféle balkonokon guggolni, bemutatkozni nem annyira.

Verseimet eddig az Irodalmi Szemle, az Opus és a felvidéki Előretolt Helyőrség közölte.