Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij műveinek lélektani vonásai

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821 Moszkva - 1881 Szentpétervár) a 19. századi orosz irodalom egyik legnagyobb eszmeregény és lélektan filozófiai alkotója volt. Írói és kutatási területének részét képezik mindazok a témák, amelyek a 19. századi Oroszország kispolgárát érinthették. Főképp politikai, ideológiai kérdések és társadalmi berögződöttségek nyomán alkotott. Esszém célja Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij karaktereinek átfogó jellemzését adni. A tudatalattijuk és realitásra való rálátási képességük közti kapcsolatot keresem, és azt, hogy milyen kifejezőeszközökkel éri el a teljes expressziót Dosztojevszkij a karakterisztikájában.

Dosztojevszkij gyermekkorában a Moszkva környéki Marijszkaja szegénykórház (Мариинская больница для бедных) közelségében élt, gyakran játszott a kórház kertjében. Az író fenomén érdeklődési körének kialakulása az álmok és a psziché megismerése és kutatása felé irányult. Művei a tudatalatti és a tudatos lélektan elemzését tárják az olvasó elé. A karakterek sorsa és döntéseik ezeknek a lélektani folyamatoknak különböző állomásait rögzítik. Az író a 19. századi eszmei és ideológiai hullámokat észlelve felébresztette saját alakjaiban a spirituális tudatalatti területet. Előre elrendelt szerepük, hogy a karakterfejlődésük során fel kell ismerniük magukban tudatalattijuk irányító szerepét.

(...)később Dosztojevszkij “Szodoma és Madonna-eszmény közé” helyezi az embert, hogy megvizsgálja természete ellenállóképességét a rossz, a bűn, a kegyetlenség erőivel szemben.[1]

Borisz Szucskov észrevétele alapján az ember - itt Dosztojevszkij egy karaktere - Szodomával, a bűn jelképeként áll szemben a tökéletes, közel ideális emberképpel. Azzal, hogy ilyen ellentétek mozgatják, a karakter lelke, pszichéje feltehetőleg bejárja a lét két végpontját: a boldogság és a bánat legmélyebb fázisait, mindeközben pedig felveti a kérdést, hogy a gonosz elleni harcnak lehet-e nevezni küzdelmeit?

Az ember természetéből adódóan küzd a személye ellen fellépő negatív tényezők ellen. A Dosztojevszkij által létrehozott lélektan egyik fontos kérdésköre, hogy vajon az-e a lét értelme, hogy küzdjünk a rossz ellen akkor is, hogyha az a nehezebb út, tele olyan buktatókkal, amelyektől akarva-akaratlanul bűnössé válhatunk, vagy küzdjünk a rosszal ameddig emberi erőnk képes erre, majd hogyha vétünk, a bűn tudatával éljünk-e együtt? Ennek a dilemmának mintaalanya a Bűn és Bűnhődés főszereplője, Raszkolnyikov, aki a bűntudat több fázisát is átéli az általa elkövetett gyilkosság következtében, azonban a határ “bűnözés” és az “igazságszolgáltatás” között nem egyértelmű.

Az emberi lélek a könnyebb út, a csábítás felé húz, amely a bűn vagy a vétkezés. Feltehetően a nihilizmus egyik első megjelenése Dosztojevszkij lélekábrázolásában, hogy nincsen olyan karakter, aki az életében egyszer sem esik valamiféle bűnbe, és sikerül elkerülnie a lelki vagy erkölcsi romlást. Ez azt sugallja, hogy tökéletesség nem létezik, hiábavaló minden harc érte.

A nihilizmus mint a korszak egyik áramlata, megjelenik Dosztojevszkij műveiben. Friedrich Nietzsche a nihilizmus központi alakja, filozófiájában sok Dosztojevszkij lélekábrázolásához hasonlatos elvet fogalmazott meg.[2] A filozófiának ezen szintjén a nihil, vagyis a semmi uralkodik. Ez a semmi pedig előkerül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében is abban a formában, hogy a főszereplő Raszkolnyikov élete a nihil felé tart, ahogyan gondolatai a gyilkosságon járnak. Minél mélyebben süllyed a gondolataiba, azt tapasztalja, hogy egyre bonyolultabbá válnak a jelen gondjai. Lassan pedig ez vezeti oda, hogy egyre kevésbé képes a társadalmi normák szerint funkcionálni, ugyanis ez az ő lelkét nem viheti előre és nem nemesítheti. (A döntések meghozatalára való képességet is ráció és lélek összhangjaként ide csoportosítottam.)

A gyermekien tiszta lélek az erkölcsi ideál. Az a lehető legbűntelenebb. Az élet folyása során ehhez az ártatlansághoz képest térnek el a karakterek, (saját döntésből vagy külső társadalmi-erkölcsi nyomásból). A félkegyelmű című regényből ismert Miskin herceg ártatlan naivitása lehet ennek az ideálnak a romlásba hajló megjelenítése. Hogy mi számít bűnnek és mi számít tisztaságnak: a társadalom szabályozza. A társadalomban nem komfortosan élő, bezárt szubjektum sorsa és tudata bizonyos karakterjegyeket kibontva hasonlóvá válik a börtönben élők mentalitásához. Dosztojevszkij életében fontos szerepet játszik a börtönpszichológia tanulmányozása. Szibériai tartózkodása során megismerte azokat a valós emberi érzelmeket, amelyeket halál közelsége katalizál, és amit csak a rabságban élők ismerhetnek.

A jellemek életét általában nemcsak az befolyásolja, hogy az adott karakter milyen emberként működik a társadalomban, hanem az is, hogy az emberi lélek önmagában véve mennyire ellentmondásos. Az emberi lélek ellentmondásossága pedig afelé vezeti az írót, hogy minél jobban ki akarja ismerni és olyan helyzetekbe illeszteni, melyben bizonyosságot és alátámasztást nyerhet saját pszichológiai vagy filozófiai igazára. A szubjektum - Dosztojevszkij karaktere - azért szenved és azért jár be kisebb-nagyobb utat, hogy megtalálja azt az állapotát, amelyben több-kevesebb sikerrel ki tudja fejezni önmagát.

Dosztojevszkij feljegyzései és regényei alapján az ember egy folyamatosan önmagával és a társadalommal küzdő lény, amely saját természete által kettős. A belső élet folytonos párhuzamban áll a külső élettel. Ezt alátámasztja, hogy nem minden tett magyarázható pusztán a látható, logikus tényekkel. Általában a lelki regények kritikus pontja az individuum a kettősségen kívül az, hogy soha nem ismerhetjük meg az emberi gondolkodás tudatfolyamának egészét. Ahhoz, hogy a problémák lelki eredetét Dosztojevszkij ábrázolni tudja, szükséges volt azokhoz a kifejezési technikákhoz fordulnia, amelyek a psziché azon régióit világítják meg, ahol tudat és intuíció találkozik.

Dosztojevszkij műveinek alapkonfliktusa általában onnan eredeztethető, hogy az objektív valóság ütközik egy karakter (vagy több) szubjektív érzékelésével. Félreértésnek nem nevezhető szürke foltok jönnek létre az értelmezések között, amelyek mind máshogyan igazak. (A Fehér Éjszakák című műben Nastyenka személyiségébe olyannyira beleszeret a főszereplő, hogy elveszti azt a realitásérzékét, mely figyelmeztethetné őt a szeretett nő rossz tulajdonságaira.) Minden karakternek van képessége arra, hogy helyes döntést hozzon, azonban sokszor ezek a társadalmi normákkal összeférhetetlenek.

“Azt vártam, hogy Nastyenka rám nyitja okos szemeit s gyermekes, vidám kacaját fogja hallatni, és már bánni kezdtem, hogy nagyon is messzire mentem, hogy ok nélkül elbeszéltem mindazt, ami régóta megvolt már bennem, amiről úgy tudtam beszélni, mint valami irott dologról, mert már régen tisztában voltam magammal, s nem is vártam, hogy megértsen”[3]

Konklúzióként kijelenthető, hogy Dosztojevszkij regényei és elbeszélései jelentős előrelépésnek számítanak a 19. századi orosz irodalomban részletes pszichológiatudományi tartalmuk miatt. Megnyilvánuló alakjainak embertípusát a rá legjellemzőbb tulajdonságokkal a lehető legmélyebb részletekig megjeleníti.

    [1] Dosztojevszkij: Legenda és valóság - Borisz Szucskov: “A nagy orosz író” című fejezet részlete/ 9.oldal
  
  [2] Lavrin, Janko. “A Note on Nietzsche and Dostoevsky.” The Russian Review, vol. 28, no. 2, 1969, pp. 160–170. JSTOR, www.jstor.org/stable/127505.
  
  [3]Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér Éjszakák 15. oldal: https://mek.oszk.hu/04600/04681/04681.pdf
 
 

Csókási Annamaja vagyok, orosz szakos egyetemi hallgató. Egy éve dolgozom újságíróként. Kiskorom óta írok történeteket, novellákat később pedig verseket és tanulmányokat. Kedvencem a 19-20. századi francia és orosz irodalom. Inspirációforrásom a természet és a filozófiatudomány.