A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.



Szabó Máté reflexiója

Magyar Boglárka: Metró

A mozgólépcső zsúfolásig tele, előttem is, mögöttem is kígyózik a sor, mindjárt felérünk. Kicipzározom a hátizsákomat, és előveszem a könyvet. A bérletet zsebre vágom, fent nem szoktak már ellenőrizni. Az őr unott fejjel bámul ránk, ahogy elhömpölygünk mellette. Csak egyetlen hónapja vagyok itt, csak egyetlen hónapja járom a várost, a villamosokat és a metró vonalát sosem fogom megszokni.

Mielőtt odalépek hozzá, veszek hat darab sajtos pogácsát és egy kólát is, mert ki tudja, mikor ihatott utoljára ilyet, vagy ehetett pogácsát, vagy igazából bármit, ami finom. Megint ott fekszik. Minden nap ugyanott. Soha nem rakja a cuccait egy centivel sem arrébb. Az az ő kis sarka, szélvédett, télen hideg lesz, de jobb, mint a semmi. Párna helyett egy tömött szatyrot használ, takaróként kabátot terít magára- biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűséget álmodik minden éjjel, az ilyen mocskos sarkokban csak azt lehet.

Messziről nézem, ott van mellette a szakadt, rongyos Újszövetség a zsoltárokkal. Közelebb megyek, a bűz orrfacsaró, látszólag pihegő szemétdomb az egész ember. Körülötte ott a ház: barna karton az alap, feje alatt egy összehajtott sál a hálószoba, mellette ételmaradék, mint egy konyhában, a zsoltárok a nappali, ahol esténként olvas, mellette a műanyag dobozban 560 forintot érő jövő; ha jobban megnézem, csak wc és fürdő nincs a kartonpapíron. A vizet még nem vezette be magához.


Nem keltem fel, csak nézem. Ha ébren lenne, fogalmam sincs, mit is mondanék neki. Gondolkozok. Vajon jó így neki? Vajon nem vágyik többre, mint egy kartonpapír, csomagok és kabát meg a szakadt Újszövetsége? Felemelem a könyvet, a helyére pakolom a pogácsákat, a kólát és a vadiúj Bibliát is. A másik oldalról egy nő feszülten bámul, nem szól, de látom, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Távolodok. Nem akarom megvárni, amíg felébred és megtalálja, amit odatettem, nehogy leordítson és kiabáljon, amiért kólát és pogácsát mertem venni. Egész nap csak rajta jár az agyam, hogy milyen lehet az alagutas élet a szélben, kéregetni a Pláza előtt a hófúvásban, hogy voltak-e valaha hatalmas, nagyratörő álmai, családja, barátai és felesége, és ha voltak, mit keres most idekint, a nagy világban, tető nélkül.

Délután járok arra legközelebb, sietek, lerohanok a lépcsőn, elkanyarodok balra, és nem látom. Körbenézek, bejárom az egész helyet metróstól, mindenestől, de nincs sehol. A sarokban van egy üres pogis zacskó és egy üres kólásflakon, felveszem mindkettőt, és a kukába dobom. Nem tudom, miért, de elszorul a torkom, ahogy rá gondolok, mert még egy szót sem tudtunk váltani, semmit nem tudtam megkérdezni, amit délután végül kigondoltam. Leülök. Leülök én is a fal tövébe, tudom, hogy mocskos és büdös és szaros az egész, de leülök, és kényszerítem magam, hogy én is onnan nézzem a világot. Kicsi leszek, porszem, nem telik el három perc, és az emberek ferde szemmel nézegetnek. Mellettem az idegen, középkorú nő szotyit kínál. Megkérdezem tőle, hogy hová lett, aki reggel ott feküdt egy kartonon, és most a kólás flakon és a pogácsás zacskó kivételével minden eltűnt a sarokból.

- Elvitték. – mondja, és még több szotyit töm a szájába, majd kiköpi a héjat.

Azt meséli, rendőrök voltak, és épp ideje volt elvinni, meg úgysem csinált az semmit. Megkérdezem, ki hívta ki a rendőrséget, mert ha nem csinált semmit, akkor nem is volt oka rá, van száz másik ember, akik bosszantóbbak. Azt mondja, ő volt, és az utolsó adag szotyit is beleszórja a szájába, miközben megpróbál rám vigyorogni a sárga, rohadt fogaival.

- Most már hozhatsz nekem is pogácsát meg kólát, de én zérót kérek, azt szeretem.




Hogy ki vezeti a novellát, az egészen egyértelmű: az elbeszélő, a történet mesélője, a belső hangok hírvivője, a novella főszereplője, és – utóvégre – annak nyelvi teremtője. Azonban az a kérdés, hogy milyen ez a vezető, folyamatos bizonytalanságban tartott a novella olvasása közben. A narratív hang stabilan tartja magát választott regiszterében, az ehhez választott nyelvezet is precízen tükrözi a személyes megszólalás vágyát: a mondatok ritmusa pontosan esik ugyanarra a taktusra. A hosszúra eresztett mondatok a tömeg hömpölygését idézik elő, a rövidek pedig azokra a súlyos, külső szemmel mégis elenyésző lépésekre emlékeztetnek, amikkel emberi sorsok mellett elhaladunk. Ennek az elhaladásnak parancsol megálljt a novella azáltal, hogy a rendelkezésünkre álló összes történetből az egyik legnagyobbat a legszűkebb helyen leli fel, mely mindenképp a legizgalmasabb találata.


Ebben a találatban látszólag pedig a névtelen, meghurcolt hajléktalan áll, aki magán hordja a világ minden szenvedésének lenyomatát, és akinek nevét mégis a nyugati (óvatosan mondom: keresztény) kultúránk a leginkább őriz. Ez a látszat azonban hamar szertefoszlik, amint felmerül az elbeszélő milyensége. Ha megtartjuk a bibliai párhuzamot, feltehetjük a kérdést: ki az elbeszélő ebben az olvasatban?


A szöveg nyelvezete, annak minden intim naivitása és igazságérzete szimpatizálni enged a narrátorral. Jobban meggondolva azonban a szimpátia eltűnhet, ha számba vesszük: idegen abban a világban, ahová feljön, nem ismeri és nem is árul el semmit szereplőiről. Dönt, ítél, cselekszik. Újra cserél egy bibliát, saját világát próbálja felismerni a hajléktalan sarkában: nappalit ott, ahol nincs. Ez egy olyan sajátos tragikuma az elbeszélőnek és szövegének, melyre nem találhatóak jelek, hogy felismerte volna. Így könnyű a hübrisz csapdájába esni.


Mindezek fényében felmerült bennem a kérdés, az ártatlan hírvivő szerepe mögött nem egy önkényes, ítélkező isten bújik? A hajléktalan valóban Jézus és a nő Júdás? Vagy Káin és Ábel – egyenlőek egy alulról érkező, de föntre vágyó teremtő ítéletében?








Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

Kollázsok6.jpg
arrow&v