A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.


Szabó Máté reflexiója

Pollágh Péter - Az Amishokért



„Magyar idő szerint éjszaka” – Térey János

„Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?” – Márai Sándor

„Hányan vesztek el a harmincas éveikben!” – Kemény István

„Hittél a könnyü szóknak / fizetett pártfogóknak / s lásd, soha, soha senki /

nem mondta, hogy te jó vagy” – József Attila

Tudod, hogy nincs bocsánat.

Maradj velem, lélegezz, ismételd,

mondd utánam: nem én vagyok,

aki nem fizet meg.


„Már bocsánat, de ezt a hangot,

a vodkával, még kikérném.”


Csönd legyen. A csöndem legyél.

Levágott szakállad ott van a fiókban.

Ugye, hogy ott van?


Emlékszel?

„Nevetségesen festesz. A lassú vonattal jöttél Bicskéről?

Mi a faszt akarsz itt, miért élsz?

Hogy mersz kérni a nagymenő körúton?

Hogy mersz ragyogni? Lenyelted a Napot?

Kértél rá engedélyt? Majd adok én neked.

Majd mi keresztezünk a megfelelő egyeddel,

vérfrissítésnek kellesz,

nem bálványnak, nem jónak.”


Nem kell, hogy neked jó legyen

a csónak, maradj fölöslegesnek,

utolsónak. Maradj Szóvak. Jóvak.

Higgyék azt. Higgyék azt.


Ki ne akarná elhagyni Komárom megyét?

Egy bányavárost? Egy bányalyukat?

A banyát? A túl sok vörös csillagot?

Ki akarja itt ápolni a sebét?


„Nem hagyhatja el a megyét, aki nem tud rohadtul!”


Fekete szénhintőpor. Porhintés.

Ez az a megye, hol nem laknak hobbitok.

Laktak, csak levágták (őket).

Csonkolt megye, levágták az észak(j)át.

Elhajított kalap a Felvidék.

Észak az, ami nem olvad el.

De ránk olvadt az éjszaka.

Kozma. Karamell. Atya.


A rádiókat a Holdra hangolnám,

de depressziósak a készülékek.

Elmentek mind az űrhajók,

a tündék után lassan már

eltűnnek az Amishok (is).


„Betépve tudok minden szót”,

ezt is mondtad, vagy majdnem ezt.

A Szabaduló Napodon.

Amish vagy a metropoliszban, és nem találsz vissza.

Bár a Visszához még van is Isten.

(De ingyen Isten nincsen.)


Ne legyen igaza Ibsennek, ki ezt

írta le: „Peer, elvesztél örökre!”


Érted jött a Gomböntő. A keresztútnál kapott el?

Kikaptál? Miért nem bírtál többet?

Vagy csak elkapott? Vékony fotó lettél? Képmás?

Fületlen gomb leszel, újra kell öntetni.

Öntött vas: vashatos.

Nem kell mindig újratölteni.


23 kerület sok volt neked. Feloldódtál az éjszakában.

A túlkapásban. 22 vagy 23, ki hazudik? Dátum szerint

mondjad az igazit.

Van visszaút? Vagy csak visszavarrt út?

Van úgy. Van úgy.

Mondd az Amish-imát:

Libabőrös, sárga város;

nem tudtam, mit csinálok.

Arcot cseréltünk: annyira

fájt, hogy nem is látszott.


Ezek csak szavak, szavak a városból:

tépd a szót. Tépd és ásd el,

ne kallódjon el a nyelved alatt,

mint rongydobozos gyógyszer.


A felvidéki, mire leér a szavával,

meghal, és a szó itt marad. Itt dagad.

Lemond a szaváról, ami a városé lesz:

így épül, amit nem értesz.


Kávét ittál és olvastál egy lapot:

valami cikk volt a versköltészet céljáról,

de nem egyeztél meg vele.

Mért nem?

Kiszolgáltattad magad a pultossal, vagy a pultosnak:

na, melyik a pontos rag?


Elmentél a Városba, hogy halálra pártoljanak,

mint Adyt meg József Attilát. Miért?

Nem kolbászból, kígyókból van a kerítés.


Folyó cukor, sárga cukor, lámpacukor.

Elaggott szókat tudsz. Elaggott szókat viszel. Cipelsz.

Szárnyasokkal ciripelsz. Szintagmákkal. Szinkópákkal.

Van nálad egy szaloncukor, ami nem olvad el.


Levágott szakállad ott van a fiókban. Ugye, hogy ott van?


Németül mormolsz a sarokban egy gyertyaoltó, sötét

zsolozsmát; menjük a francba már, márkás mólón át.

Márkás cukrot fújsz magadra. A legesleget.

Ezt parfümnek hívják. Niche. Vintage. Eretnek.

Állandóan üvöltöttek veled, hogy ürítsd ki a zsebeidet.

Szórd el a fantázia fruttiját. Fújd el a fantasy-gyertyákat.

A fantázia (szél)forgóját pörgeted. Pán Péter.

Fiatal voltál, a jelen senkije, fényképezett a szemed.

Katt-Katt. De a vénséges vén rémfényképész elkapott.

Mattot adott, igaz? Nem ér a neved, igaz?


Elférsz egy pendrive-on.

Digitális urna: akaszd a nyakadba.


A vidékiek kukoricák, térdepelnek rajtuk,

felmorzsolják őket, aztán felszippantják.


És Rimbaud? Él-e még, néz-e még?

Fölkaptad a cukrot, és meg se álltál Párizsig.

Sárgavárosig. Paraszolvenciáig.

Hol kezdődik Permutáció?

Ez a vonat(ka) visz egyenesen Elíziumba.

Egy jó Amish addig elér.

Ott a cukrászdát is úgy hívják: Kedvenc.

Csak innen, Prolinéziából el.

Sárgaföld foglya. Jó vagy.


Nem tudom, élsz-e, testet viselsz-e még,

vagy csak kicsipogsz, fölmorzézol a sírból?

Eléggé akciós, cowboyos, eléggé amerikás:

veled ásatták meg. Letúrtál a sárga földig.

Lenyúltál.


Régi fotóidon az arc klasszikus Amish-arc.

Antik. Aztán ugye, jött az arcátültetés?


Éjfél van: hajlanak a síkok.

Befelé űrhajózni szabad-e most?

Lányregény-borítóról

hova mennek a csíkok?

Akarod még az eltérőt?

Megidézhetek egy „élőt”?



Számomra minden vers öndefinitív egy bizonyos – ám rejtett – pontról nézve. Pollágh Péter nehéz terepre téved, amikor (minden vers) öndefinitív mozzanatát központi témájának választja, azonban igen szerencsés döntésként az öndefiníciót (az eredet kérdését) nem emeli ki középpontjának rejtettségéből: ebben a visszahúzódásban teret enged más témáknak is. Azonban bár minden téma az eredet(i) kérdéshez nyúlik vissza, azok zavarbaejtő bősége (nyelvi meghatározottság, időbe-vetettség, Isten, technológia, szabadulás, visszatalálás, Magyarország történelme, az ország geopolitikája, intertextualitás, „a versköltészet célja” stb.) alig megragadhatóvá teszik az eredet meghatározásának a folyamatát, a vers „zajlását”.


A szöveg így kifolyik a kezeim közül. Nem látom miként zajlik: zajos lesz. A mottók persze előre bocsátják az intertextualitás bőségét és a nyelvi rétegzettséget a versben, mely többszörös rétegzettség inkább az idő- és hagyománybeli folytatólagosság felé dönti a versbeszédet (és nem feldarabolja azt); mégis, a lírai én elveszni látszik ebben a folytatólagosságban. Például József Attilául: míg őt leginkább a víz mellett üldögélve látom, a lírai én mintha fejest ugrott volna a Dunába. Mindez természetesen nem probléma, Pollágh Péter nyilvánvalóan kiváló úszó, nem véletlenül engedte azt sem, hogy az a rengeteg téma mellé ússzon, illetve valóban sokkal inkább éljük a posztmodern kavargás idejét, mint a rábámuló „ki vagyok én?” kérdések direktségét.


Mindemellett azonban hiába engedte magát bele a kavargásba a lírai beszélő, mintha mégis kapaszkodna már tűnt érvényű, illetve önmagukban sosem elégséges elemekhez. Ennek legszembetűnőbb példája a rímek, nyelvi játékok, a nyelv fölött érzett infantilis öröm megjelenése a szövegben. A Szabad-ötletek infantilizmusa az önazonosság magas foka, mely mögött az egész életmű húzódik. Ez az infantilizmus itt - mely a legmélyebben vall a nyelv ismeretéről és szeretetéről – kizárólag az intertextusra és a nyelvre hagyatkozik. A megidézett alak azonban már egy távoli, távolodó (elhagyható?) partszakaszon ül, a nyelv pedig önmagában nem képes megtartani ezt a terhet: át- és át van szőve, valamint az „én” is kilépett alóla: így nem nehéz nekem is hagynom elúszni.




















Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

Kollázsok6.jpg
arrow&v