A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.


Szűcs Anna Emília reflexiója

Szilágyi Borka: Ami nem


Puha vagyok és meleg, párna, friss kenyér, kesztyű. Takaró vagyok, hogy beburkoljak, háló, hogy körülfonjak, cső vagyok, pár lyuk, meg a körítés. Lombik is, amiben utód teremhet, nyomkodni való stresszlabda, simogatandó plüssállat és pornóújság.


Autó vagyok, le kell cserélni, ha már nem olyan a szagom, mint régen volt. Pohárban körbelögybölt bor, a kérdés, hogy elég érett vagyok-e már, hogy valaki a szájába vehessen vagy fordítva. Bálvány vagyok, forma, idom, arány, dekoratív, üres váza vagyok, tucatjával lehet kapni a piacon. Eldobott kő, színházi kellék, műanyag fogkefe vagyok.


Kitűző vagyok, zsebkendőtartó, cigarettatárca, pótkerék. Házat vagy mást tartó erő vagyok, fogas, támoszlop, ágyláb. Ágyelő vagyok és ágyutó, tükör és sakkbábu, királynő, paraszt, az utóbbi még válhat előbbivé. Por vagyok és porszívó, sütő és sütött, mosó, mosott. Száraz virág vagyok, és amellett a karó, játékbaba vagyok a babaházban, képzelt akarattal. Egy vendég alá tolt szék vagyok, kanál, amivel megkavarja a kávéját, és a kávé is én vagyok, hogy felmelegítsem belülről. Eldobható telefon, háttérben zörgő rádió és üzenetrögzítő vagyok.


Kirakat vagyok és árucikk, néha eredeti, néha hamisítvány, szakértő nélkül ki tudja. Önmagában haszontalan fél pár zokni vagyok, elegáns kesztyű. Szemétlerakó és hulladékfeldolgozó, újrahasznosító, művelendő föld és trágya vagyok, agyag, ami a korongon várja, hogy célt adjanak neki. Felszolgálásra való tálca vagyok, konnektor, töltő, óramű, esernyő, nagykabát, és azon a gombok, rózsaszín monokli, sétapálca, macskakő, utcai lámpa, cipőfűző, slicc vagyok, de szemérmesen és nem prűden, viselem, ha lent felejtenek.


Festék és kifestő, kérdőív és újság vagyok és megmászandó hegycsúcs, szűzhó, lábtörlő, létra, cipőkefe, törülköző, vetítővászon és vitorla. Keresztrejtvény vagyok, krimi, gordiuszi csomó, a megfejtésért járó kupa vagyok, billegő asztal, meglazult csavar, rozsdás alkatrész, nem is egy fél, sokkal inkább negyed vagyok, önmagában tehetetlen összetevők. Tojás, vaj, fakanál, és csak köret vagyok, néha talán gáz, kuplung, ostya, de legtöbbször börtön, kényszerzubbony és fék, pedál vagy kézi.


Gyógyszer vagyok ezernyi mellékhatással, homeopátia, placebo. Verstöredék vagyok, költői eszköz, megszemélyesítés, metafora, felsorolás, halmozás, zokogó szinesztézia vagyok, hexameter, szonett-forma, képzavar, rossz rím és szájbarágós refrén, ok vagyok a költő öngyilkosságára, indíték az emberölésre, és persze casus belli vagyok, máglyára való átkozott tűzifa.


Eszköz, tárgy, étel, tulajdon, holmi, kacat, bigyó, izé, nem ember.

A szövegről azonnal a keleti, buddhista filozófia juthat eszünkbe, amelynek szerves része a közösben való feloldódás gondolata. Az emberre állandóan változóként tekint, amely képes folyamataiban a megújulásra, miközben megismételhetetlen létével és nem létező állandóságával zsonglőrködik tér és idő szorító keretében.


Ez a felfogás erősen átüt a szövegtesten, mely egyben a beszélő teste is – a narrátor csak az egyes szám első személyű írásmódban jelenik meg (feloldódva, széttöredezve a felsorolásban), mint maga is nyelv, betű, hang, audiovizuális lehetőség és tényező; csak néhány helyen reflektál a szöveg saját magára és töri meg az erős felsorolás szinte ágyúszerű durrogását.


Az egyén szövegnyelvben való feloldódása hasonlít a buddhista filozófia által szorgalmazott Mindenben való feloldódásra, végső soron a nyelv absztrahálja a megjelenített fogalmakat, így az egyén is absztrahálódik és a jelölt-jelölő viszony egy valós (de mégis fikcionális) térbe helyezi át a szövegeseményt.


Ettől függetlenül nem fedezhetünk fel konkrét sémát arra nézve, hogy hogyan épülnek egymásra a nyelvileg megjelenített entitások, van-e konkrét kapcsolódási pont közöttük vagy ok-okozati viszony. Inkább egy asszociációs tenger tárul elénk, ebben pedig elmerülni érdemes, nem logikai viszonyokat kutatni. Érdekes módon mégsem esik szét teljesen a szöveg a felsorolásrengetegtől: valamilyen módon az avantgarde jellegű performance lehetősége is ott lebeg a levegőben, ha a buddhista értelmezési lehetőséget félretesszük; akkor azonban megvan az esély rá, hogy tudatosan szétbomlasztja magát a szöveg.


Ezért is emelném ki az utolsó bekezdés bravúrját, amelyben a szöveg saját kellékeire is reflektál és önmaga életére tör – a nyelvileg, fogalmilag történő destrukció valóban leépíti a humánumot a próza (vers? talán prózavers…) minden szintjén, bár az utolsó sor konkretizáló kijelentése ehhez szerintem szükségtelen, mert kissé túlhangsúlyozza az egyébként nyelvileg már eleve egyértelműsített és kódolt üzenetet.












Szűcs Anna Emília vagyok, családom negyedik Emília nevet viselő tagja. Harmadéves magyar szakos hallgatóként próbálok önmegvalósítás helyett önmegismerni elsősorban. Vegetáriánus vagyok, nem szeretem a tejet. Minden fontosat nem tudnék elmondani magamról. A nőnemű népesség zöld szemmel rendelkező polgáraként élek 21 éve.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

BELTÉR

Kollázsok6.jpg
arrow&v