A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.

Tóth Ramóna Mirtill reflexiója

Lénárt Flóra

hónap végén

köntösöm alá rejtem

itt bátornak kell lenni

az ablakból Isten

mint búcsúleveleket

dobja ki a gyávákat

giliszták csókolják kezeim

lekaparom a sebeket

hogy ne fájjon az átjutás

nincsenek angyalok

a betonfal másik oldalán

hógolyókkal töröm be Isten ablakát

el kéne felejtenem ki voltam

cérnával kötni össze

a kilométerek köveit

férccel jelölni

a semmi vonalát

épp megölnek vagy épp ölsz

jégtakaró rése alatt

csúsznak át a háború hangjai

kibontom a határt

nevetésed elhalkul

a lövöldözés abbamarad

A vers olvasásakor számomra a tér osztottsága jelent meg először: a világ egyik és másik fele feszül egymásnak, egy ablak, fal, vagy egy jégtükör két oldala. A kezdeti áthatolhatatlanság és erőteljes kettősség érzetét bontja meg a vers, ahogy a transzcendens (Isten ablaka a világra) sík átüt a profánon. Vagy inkább fordítva: a vers az élet és a halál utáni létezés közötti határátlépést rögzíti. Azt az ambivalens állapotot, ami a halál pillanatában érhető tetten. A szöveg elején feltűnő „giliszták csókolják kezeim” vagy a „lekaparom a sebeket /hogy ne fájjon az átjutás” sorpár a bomló test és lélek képeit idézik elém, ahogy egyrészt képileg utal a halál bevett motívumaira, másrészt síkváltásokat/átlépéseket közöl a „földalattisággal” és a seben való átjutással, ami bár itt a sebre irányul, lehet akár a lélek „megszabadítása” (drasztikusabban kikaparása) az emberi testtől(ből). A folytatásban az átjutás aktusát pásztázza a szöveg. A transzcendens síknak itt valamilyen szinten a kiüresedését, szentségtelen voltát látjuk: a betonfal és a hógolyókkal betört Isten-ablak (amelyben nem mellesleg az emberi önarckép mutatkozhat meg) csak erővel megnyitható határvonalak, amelyeket többé nem védenek angyalok, csak a csupasz anyag ridegsége tekint ránk a túlvilág határán.

Az „el kéne felejtenem ki voltam” részlettől fókuszváltást érzékelhetünk - a lírai én önmaga felé fordul és saját határait tapogatja ki ebben az új szférában. Ez a fókuszpontváltás véleményem szerint nagyon erős pontja a versnek, hiszen képes közvetíteni azt, ahogy az átlépéssel a lírai én hangja is megváltozik, azzal, ahogy szép lassan beleolvad a körvonalazatlan semmibe. Majd az „épp megölnek vagy épp ölsz” sor továbbviszi ezt a hangot, a semmiből, az elmúlásból ad számot a halandó világ viszonylagosságáról. A múlt körvonalai feloldódnak, a határátlépés felszámolja a két szféra közötti határt, majd a vers csönddel zárul: a lírai én elnémulásával, a világ hangjai is (közvetítő hiányában) a távolba vesznek.