Szabó Réka

Becéző szavak – kritika


Adaptációk esetében mindig felvetődik a kérdés, hogyan formáljuk át az eredeti történetet az új médiumra annak lehetőségeivel és korlátaival együtt. Az Orlai Produkciós Irodának nagy gyakorlata van már ebben, évek óta örvendeztetik meg a nézőket híres – és sok esetben díjazott – filmek színpadi adaptációival. Valószínűleg ez a rutin szükségeltetett a Becéző szavak színpadra állítása kapcsán is, ugyanis már az 1983-as film is egy könyv alapján készült.


Az idén elhunyt Pulitzer-díjas Larry McMurtry több regényét is filmre vitték, többek között Az utolsó mozielőadást, a Texasi krónikákat (amelyből tévésorozat készült), és az ominózus Becéző szavakat. McMurtry sorozatokba rendezte a műveit, a szóban forgó könyv a Houston-szériában foglal helyet: a sorozat hat részében a Houstonban élő karakterek életének alakulását követjük nyomon. Valószínűleg a remekül megírt anya-lánya kapcsolat lehet annak az oka, hogy éppen a Becéző szavakat (majd később a sorozat utolsó részét, a kevésbé ismert Esthajnalcsillagot) filmesítették meg.


Az 1983-as mozifilmben olyan nagyágyúk játszottak, mint Shirley MacLaine, Jack Nicholson, Debra Winger, Danny DeVito, Jeff Daniels és John Lithgow. Nem csoda, hogy a film öt Oscar-díjat is bezsebelt, ám ehhez nagy mértékben hozzájárult James L. Brooks rendező, forgatókönyvíró munkája is: a két főszereplőnek járó díj mellett Brooks is hazavihette a legjobb film, legjobb rendező és legjobb adaptált forgatókönyv díját. Ez azért roppant érdekes, mivel a könyv és a film az alapkoncepción kívül egészen más történetet mond el.


Egy anya-lánya kapcsolat van a fókuszban: az özvegy Aurora Greenway szókimondó, elégedetlen mindennel, kivált a férfiakkal és lányával, Emmával, aki felszabadult, közvetlen, és épp házasodni készül, amit Aurora a legteljesebb mértékben helytelenít. A történet nagy részében távol vannak egymástól, de minden nap telefonálnak: a nézeteltérések és olyannyira különböző világnézetük ellenére csak egymással tudnak őszintén beszélni. A film főként az Aurora és Emma, illetve Aurora és a szomszédja, Garrett kapcsolatára fekteti a hangsúlyt, míg a könyv leginkább Aurora kíméletlen, ám módfelett szórakoztató személyiségét bontja ki közel 400 oldalon keresztül.


A Belvárosi Színházban 2019-ben mutatták be Kocsis Gergely rendezésében a Dan Gordon által 2007-ben írt színpadi változatot, mely a filmből és a könyvből egyaránt merít. Az előadás főként a film struktúrájára épül, ám egyes párbeszédek a könyvből köszönnek vissza (például az egyik személyes kedvencem Aurorától: „Az ízléses ruhatár nem szórakozás, hanem kötelesség.”). Az ehhez hasonló mondatok hatására azonnal hangos nevetés robban a nézőtéren – legalábbis így volt 2021. október 1-jén. De bármennyire legyen nagyszerű (és szívszorító) a sztori, igazából nem sokat érne, ha nem Hernádi Judit alakítaná az éles nyelvű Aurorát.


Hernádi fölényes, magabiztos tartással, csinos ruhákban lép be mindig a színre, s lányának célzott mondatai hol nyíltan sértőek, hol megértőek – de csak azért, hogy az utolsó pillanatban egyetlen szóval tönkretegye a pillanatot (a nézők legnagyobb örömére). Mégis, minden gorombának tűnő megjegyzése mélyén ott gyökerezik a gondoskodás. Hernádi szerethetővé teszi Shirley MacLaine kimért Auroráját, karakán belépőivel és sértett, teátrális félrepillantásaival mégis megtartva a karakter esszenciáját. Péter Kata, aki Emmát alakítja, tökéletesen ellensúlyozza őt; lezser, életvidám, kamaszosan durcás, viszont ha kell, érettebb az anyjánál. Nem játssza túl a szerepét, pontosan tudja, hogy a libikóka – melyet a két főhősnő birtokol – ki felé billen inkább. Ezen természetesen nincs csodálkoznivaló; Hernádinak egyetlen arcrángása vagy hümmögése képes mosolyra fakasztani a közönséget – ezeknél az apró maníroknál egy középtájt ülő férfi a többi nézőt megelőzve mindig hangos nevetésben tört ki, ami csak fokozta a jókedvet.


A két nő kapcsolata realisztikusan ábrázolt: olyannyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy minden nap beszélgetnek, még akkor is, ha orrolnak egymásra. A több mint húsz évet felölelő darabban ritkán találkoznak személyesen, mindvégig telefonkapcsolatban vannak; mivel egy térben tartózkodik a két színésznő, gyakran elhagyják a készüléket, és közvetlenül egymással társalognak, mely által még jobban tudják árnyalni a kettejük közötti komplikált viszonyt. Talán a túlzó szeretet lehet a magyarázat arra, miért bánnak ennyire kíméletlenül egymással. Mert az őszinteség fáj, és emiatt gyakran nem fogadjuk el a jó tanácsot – aztán évekkel később belátjuk, hogy a másiknak igaza volt, és nem a rosszindulat szólt belőle, hanem sokkal inkább a féltő törődés. Viszont Aurora büszke nő, neki szüksége van erre a méltóságteljes stílusra ahhoz, hogy elbújtassa valódi érzelmeit – egészen az utolsó telefonbeszélgetésig.


Ám a férfiakról sem szabad megfeledkeznünk! Horváth Illés remekül játssza a lusta és kis igényű férjet, aki idővel megcsalja a gyerekeit otthon nevelő Emmát. A kanapén elnyúlva, a félreöntött ételt hanyagul a földön hagyva a tipikus kispolgári férjet jeleníti meg, aki a minimumot megteszi ugyan a családfenntartás érdekében, viszont amint elmúlik a szerelem és rájön, hogy a közte és a felesége közötti kommunikáció kimerül a szexben és a veszekedésben, félrelép. Aurora szomszédja és udvarlója, Garrett Breedlove ellenben szó szerint megváltotta a világot: fiatalkorában felment a Holdra, s most dicső múltjának halovány fényében fürdőzik, míg rá nem hull a teljes sötétség. Jack Nicholsont persze nehéz lenne túlszárnyalni, na de nem is ez Gyabronka József célja: félrészeg mozdulataival, piros fürdőnadrágos megjelenésével és pimasz beszólásaival nemcsak Aurora, hanem a nézők szívét is elnyeri.


A médiumváltás okán mellőznünk kellett az emblematikus filmjeleneteket: Aurora és Garrett tengerparti kocsikázását vagy Emma búcsúját a gyerekektől – viszont nem is keltettek túlzott hiányérzetet. A kiegyensúlyozott dinamikát egyszer sem zökkentették meg ezek a „hiányok”, észrevétlenül átsasszéztak rajtuk, másik jelenetben megemlítve előzményként, vagy egy alternatív búcsúlevél diktálásaként beépítve a cselekménybe.


A történet végkifejlete nem változott a színdarabban sem, ám a temetési jelenet helyett egy másik opciót választottak (szintén a médiumváltás miatt): Hernádi leül a már mozdulatlan Péter Kata mellé a kanapéra, akinek már csak a „lelke” maradt a színpadon, és felhívja a lányt, ahogy eddig is tette minden nap. S csak a vonal végén lévő csend ébreszt(het)i rá: már nincs mód arra, hogy valaha is ennél közelebb kerüljenek egymáshoz. Mert bármennyire is szeretünk valakit, mindig tehetünk egy-egy újabb lépést felé. Mindig van közelebb.


Úgy gondolom, hogy az aznap esti közönség, aki részese volt ennek az egyszerre derűs és szívszorító előadásnak, a színház felé még szorosabban érezte az odaadást és szeretetet – s már előre várja, mi lesz legközelebb.




















Szabó Réka 2000-ben született, nyíregyházi. Jelenleg az ELTE film-színház szakos hallgatója. Igyekszik nyomot hagyni a világban, ám észrevette, hogy inkább az emberek hagynak őbenne nyomokat. Keveset alszik, sokat olvas, énekel – hajnalonként csapja meg az ihlet. Álma a színház, élete a film.


0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png