Szamosvári Bence

Be, hajón a sötétbe, megszerezni az éjszakát

Másik János szólóest//KisPrésház//2020. 10. 30.

Egy jóbaráttal, cél nélkül, de azért nagy léptekkel a KisPrésházba. Odaérve a lendület inverzével üdítően hosszú percekre a bejárat elé fagyni. Bent, együvegnyire, hetvenhez közelítő férfi, gitárral. Neve Másik János. Ikon.

Persze vigyázni kell az ekkora szavakkal, ahogy Bereményi is mert vigyázni velük. Apropó; ugyanígy vigyázni kell azzal, hogy ha Másik Jánosról írok, akkor Cseh Tamásról írok, akkor Bereményi Gézáról írok, akkor a Kiadóról, a Trabantról, a Balatonról írok, akkor magyar filmzenék sztrádaszéles palettájáról írok. Nagy dolgok összeesküvése vagy egy alkotó jogos igénye, de ő mindig valaki melletti, valami mögötti figura volt, örökös Másik. Lélekerőt összegereblyézve, betipegve a már zajló estre, hadd hajoljak el az utóbbi feltevés felé, ahogy teszi ezt maga a (mellesleg multiinstrumentalista) művész is.

Kex-feldolgozást játszik (torokszorítóan, fülgyönyörködtetően), a Kaland barátomban Füst a Szemében törzsfőnök halhatatlan alakját-, az Alvarezben az ’56 utáni retorziót idézi; saját dalaiiért a sarokba nyúl néha, de hamar vissza is teszi őket. Éneken, gitáron, harmonikán szól. Jazzista, trubadúr. Zenész, szövegíró. De nem ettől lesz Másik János.

Félbeszakít egy dalt, mert nem akarja, hogy megtanuljuk, hogy belénkivódjon egy „viszed az életem,/viszed a pénzem”-rendszer.[1] Kinyittatja az ajtót, nem játszik, amíg ki nem szellőzik a helyiség. De nem ettől lesz Másik János.

A hang, igen, talán. Talán a hanggal kezdődik ő is. Kantáron tartott lágy és kantárt elharapó karcos hangja előtt meghajolnak a dalok. Presszók, éjszakák, istenek, társak dalai. „Törd szét, törd szét bennem ezt a készet”, kiált a Madarak egy sora, egyben az est mottója; önleleplező gesztus a javából. A művész gesztusa, aki nem állhatja a skatulyát, sőt természetétől idegen, hogy beletörődjön az egyféleségbe. Üvegeket fog össze és tölt fel mélységgel. Játszik velük, szétszedi őket és elereszti.

Másfél-két óra múltán nagy kiteljesedésben, álomanyagú ködön át körülnézni. Kihámozódni székeinkből. A jóbaráttal határozott céllal – sörért – a pulthoz.

„Ti vagytok a késők?”, ér a figyelmes, metszés nélküli kérdés. Kitől, ha nem Másik Jánostól. „Nincs backstage”, valóban nincs, de nem elvárás koncert után a közönségbe ülni, rá egy generációs szakadékra, tökéletesen fedve. Beszélget! Velünk! Velünk, embertársakkal, pajtásokkal. Elmúlt és eljövendő évekről, bennük zenékről, rendszerekről, istenekről, társakról. Egy az asztalunk, borozik, és már biztos, hogy nyílt lángon ég benne az élet.

Megengedheti, hogy fél lábbal a múltban álldogáljon, de a másikkal így is mindig előre halad. Ember, aki releváns maradt, ember, akinek van mit mondania, el is mondja, de ha szólni fáradt, egy gazdag, sokágú életmű beszél helyette. Egyetlen üveg sem választ el tőle; hetvenhez közelítő férfi, vállán tokban a gitár és a harmonika, sűrű alakja eltűnik egy taxiban.

Ikon.

Nagy szó, de kisebb nem jön a számra.

    [1] Éppen ezért hadd kérjem M. J. elnézését az idézetért; felejtsétek el e sorokat, ne szokjátok meg és ne hagyjátok, hogy elvigyenek életet, pénzt.