Szabolcsi Alexander

Az előszobában még égnek a lámpák

(Kántor Péter: Elegendő ok, Magvető, 2021.)



Van úgy, hogy az ember későn érkezik valahova. Már véget ért az előadás, elhúzták a függönyöket, nem égnek a lámpák, ki is szellőztettek, és pár alvásképtelen lézengő beszélgetését lehet már csak hallani. Meghallgatja az ilyenkor kötelező dolgokat az ember, hogy kár volt lekésni, és hát nem is tudom jól elmesélni – elfogadja az ember, hogy hát ez ennyi és majd máskor újra. Azért elvisz egy prospektust az estéről, megnézi a képeket, forgatja magában, milyen is lehetett, másnap pedig már úgy meséli, mint aki látott mindent.


Őszintén szólva én is későn érkeztem a Kántor-estre. Ritkán és keveset olvastam – az elmúlt két hónapban számomra meghatározóvá váló – Kántor Pétertől, ritkán egy-egy verset folyóiratban, valamikor élni is megtanultam, és hogy milyen egy könyvespolc, de többet sosem láttam belőle. Szerencsére kötetekről és versekről beszélünk, nem egy egyszeri előadásról; ennek ellenére mégis úgy gondolom, az Elegendő ok posztumusz jellegéből adódóan, számomra az elkésett ember paradigmája maradt.


A kötet verseiből így könnyen kiolvasható a számadásra és a sorsszerűségre irányuló fókusz (pl. Hirtelen hetven; A határon; A hallgatás falára; Az üres parkban), de emellett több téma is megjelenik a kötetben, legtöbbször szentenciaként, tisztán és egyszerűen megfogalmazva; ilyen például a rögzíthetetlenség és állandóság, a folyamatos változás monotonitása („vagy csak úgy elgyalogolsz lefelé és fölfelé a folyó mentén, / vagy amerre visznek a lábaid, hogy tegyél valamit, ami nem árt, / ha nem is használ a világnak, de neked talán igen, / és ne rettegj, hogy megkérdezik, akár megkérdezik, akár nem, / hogy mit csinálsz, hogy mivel telnek a napjaid, hogy és mint, / hogy írsz-e ahogy a pék süt, ahogy a villamos csilingel” - Mindig történik valami (21.); de emellett rendszeresen előfordul a humor (Az olvasószéken; Jó delet!) és a köszöntés (Semmi kész; Óriási fekete kalapodra), illetve egy-két versben megjelenik a pandémiára való reflektálás is („Háború van – a koronavírus az ellenség. / Le fogják győzni,de még nem tudják, hogyan.”Valaki feljegyzéseiből (56.), ugyanakkor ez utóbbi egyáltalán nem szervezőeleme a verseknek.


A versek mindig kis, hétköznapi képekből indulnak, és sokszor nosztalgiával, elégikus hangnemmel vagy melankóliával társulnak, majd egy általános, szentenciaszerű egészhez érkeznek meg, de egyfajta bizonytalanságot is hordoznak magukban. Azaz a világról tett állítás sosem egész, mindig csak vagy az egyén látásmódján keresztül érvényesül („Napló – egy fényképész naplója a világról, / ami, történjen bármi, kék mindig. / De mindig más kék! Másképp ugyanaz.”Tropeában kék a tenger (12.), vagy a poétikus szerepben oldódik fel („De hát mindent nem olvashatunk el – ahhoz az élet túl rövid. / Mint ahogy nem is írhatunk meg mindent, és nem is baj. / Mert ez arra késztet bennünket, hogy koncentráljunk a fontos dolgokra. / Hogy mik a fontos dolgok, azt persze nem lehet pontosan tudni.”A nagymosásokról (17.).


Természetesen ez a kettő időnként összefügg, de a reflektáltság mértéke nem mindig ugyanaz. Ez a hang általános a Kántor-életműben, itt csak annyiban egészül ki (bár itt a posztumusz jelleg is befolyásoló tényező), hogy a kiüresedés irányába indul el, de ezt mindig felülírja, sosem teljesen lemondó vagy végleges. Ahogyan az egész Elegendő ok, valaminek a fele csak, feltételez és kételkedik, bizonytalanul jelent ki, de ezzel nem lemond, hanem teret ad a harmóniának, egyfajta beletörődés a kimondhatatlanba, a csend feszültségének és békességének egyszerre való elfogadása.


A versnyelv – amelyre feljebb szentencia jelzővel utaltam – az előző kötetekhez hű marad, továbbra is a poétikai visszafogottság, a látás és a nyers közlés határozza meg, melyben sokszor a fókusz és a (megfelelő helyekre tett) hallgatás erősíti meg a szöveg élét. Amiben talán eltérő, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak a kötetben a hosszú szabadversek. Ezek az életműben többször megjelenő nagyobb szabadversekhez hasonlóan a gondolatritmusra és prózaiságra (kevésbé sűrített lírai nyelvre) építenek.


Amit problémaként viszont meg kell említeni a kötettel kapcsolatban az a szerkesztése, vagyis annak hiánya. Nyilvánvalóan az Elegendő ok posztumusz jellegéből adódóan nem egy teljes értékű kötet – Kántor más köteteihez hasonlítva –, hanem a Valahol itt után íródott versek gyűjteménye. Ez különösen látszik a versek sorrendiségén, mivel nagyon élesen váltják egymást a különböző témájú és hangulatú szövegek, melyeket természetesen az egységes stílus és hang egybetart, de ettől függetlenül is érződik a töredékesség és a ciklusok hiánya. Illetve – bár sem a recepcióval, sem a kánonnal nem célom vitatkozni – egyes verseken érződik, hogy nem feltétlenül lehetnek végleges verziók, vagy egy teljes, megszerkesztett kötetben nem szerepeltek volna. Ugyanakkor nem célom az Elegendő ok-ot félkész vagy hiányos kötetnek tekinteni – majd az utólagos recepció eldönti, mennyire meghatározó a többi kötethez képest –, viszont úgy gondolom, be kell látnunk, hogy ha teljes értékű kötetnek tekintjük, akkor azzal a többi Kántor-kötet nívóját romboljuk, ugyanis az Elegendő ok verseinek kronologikus felépítése és a kötet egészén érezhető félbehagyottság elmarad az előző kötetek teljességétől. Hogy erre elegendő ok lenne az olvasó feje fölött lógó tételmondat – azaz a posztumusz jelleg önmagában elegendő –, azt kétlem. Talán elegánsabb megoldás lett volna egy Kántor-válogatás – a Megtanulni élni kötet mintájára –, amiben ezek a szövegek mint hátrahagyott versek vagy kötetbe nem sorolt versek tökéletesen elfértek volna.


Még sokáig lehetne lamentálni ezeken a kérdéseken, hogy ez a kötet ebben a formájában kinek érte meg, és miért olyan formában jelent meg ahogy. Viszont ettől eltekintve, gesztusként szép, és maguk a versek is hozzák a Kántor-féle szintet, nem érződnek kifulladtnak vagy margó-szövegeknek. De talán ez a gesztus kissé félkészre sikerült, nem a versek miatt vagy a helyzetből adódóan, hanem mert egy nagyobb, részletesebb kötet is sikerülhetett volna ebből, akár vendégszövegekkel, memoárokkal, válogatásként vagy antológiaként. Jelenlegi helyzetében nem a „jéghegy csúcsa” és nem is a „futottak még”, de egy olyan befejezetlen utóirat, amely után többször újra és újra átolvassuk az egész levelet.


„Utólag minden meg lesz magyarázva, semmi kétség, / ahogy máskor is, mindig is meg lett magyarázva.”A hallgatás falára (33.)


Úgy gondolom, nem kell az Elegendő ok-ot valaminek a lezárásának tekintenünk – akár legyen az egy életmű, egy korszak, egy pálya –, mert természetesen a racionalitás ezt diktálja, de bárki, aki a kezébe veszi a kötetet, valaminek a kezdetét fogja látni, valaminek, ami elindult és örökösen mozog, amit már nem lőnek ki az űrbe, de ha kell, és mégis muszáj menni, akkor elég csak felmásznia a yukka pálmán.























Szabolcsi Alexander vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.


0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png