top of page

Kocsis Anett

Az írás mint rendkívüli, boldogsággal teli alámerülés

interjú Légrádi Gergellyel

Kocsis Anett: Mi az, ami az írással, mint művészeti tevékenységgel gyakran összekapcsolódik a tudatodban? Lehet ez egy érzés, egy emlék, egy személy, valamilyen apró szokás, amelyet az alkotás folyamatával összekapcsolsz.

Légrádi Gergely: Számomra az írással csak és kizárólag a fókuszáltság kapcsolódik össze. Az írás nálam három különböző létállapotba sűríthető bele.

Az első, amely tulajdonképpen a legpasszívabb formája az írásnak, amikor csak élem az életem, és a legkevésbé sem tűnik úgy, hogy éppen írok. Számomra a jelenlegi beszélgetésünk is az írás egyik létszakaszát testesíti meg, hiszen nem tudhatom, hogy a beszélgetésünk során, melyik lesz az a fél mondatod vagy kérdésed, amely elgondolkodtat, megragad bennem, aztán később felbukkan egy szöveg formálása közben.

A második, amikor egy szövegen dolgozom – annak az alakításán, formálgatásán, jobbá tételén.

A harmadik pedig maga az alkotás folyamata, amikor csak én vagyok a szereplőimmel, akikkel tulajdonképpen egy egységet alkotok. Amikor abba a helyzetbe merülhetek bele és abból a szituációból szólalhatok meg, amelyeket épp a karaktereim élnek át. Mindez egy rendkívüli, boldogsággal teli alámerülést jelent számomra.

K.A.: Ezek a szakaszok évek óta meghatározó, mindennapi részét képzik az életednek, hiszen idén ősszel immár a hetedik könyved jelent meg, Alkalomadtán címmel. Szándékosan nem regénynek nevezem, mivel ezen a jogon hívhatnám egy memoárnak, családregénynek, vagy éppen részleteiben szemlélve az egészet egy hosszúra nyúlt, prolepszusokkal és analepszusokkal teletűzdelt monológnak is.

Ám a műfaji érdekességei ennek a kötetnek itt még nem érnek véget, hiszen hajdanán csupán egy novella volt. Mesélnél egy kicsit a műnek „a növekedési folyamatáról”, hogyan nőtte ki magát regénnyé az említett novella?


L.G.: A Napfénytető kötetemben látott napvilágot Az ismeretlen öregúr c. novellám, amely 2020 márciusában, az első komolyabb szigorítások és a karantén ideje alatt újra elkezdett bennem dolgozni, és nem hagytak nyugodni azok a kérdések, amelyek megválaszolatlanok maradtak bennem a témával kapcsolatban… Az a szöveg két dolog miatt is különösen fontos számomra: egyrészt, a valóságérzetünk relativitása miatt, másrészt felsejlik benne a titok, amely generációkon átível, és sokkal több térre volt szüksége, hogy kibontakozhasson a benne rejlő tragédia. A több perspektívájú narratíva pedig szintén több teret követelt magának, hiszen ugyanazon családi események több résztvevő visszaemlékezésein keresztül jelennek meg, így sok részletből áll össze az egész.

K.A.: Ha jól sejtem, akkor a novella címadó öregura valójában a regényben megjelenő egyik kulcsfigura, a nagypapa. Mely narratív szólamok, esetleg karakterek lettek még átemelve a regénybe?

L.G.: A novella szereplői inkább kiindulópontként szolgáltak. Így például két további szereplő lenyomata – a nagyapa mellett – megtalálható a novellában, mégpedig Andrásé, aki egy középkorú férfi hangján szólal meg, illetve az ő édesanyjáé, Edité, aki a két generáció közé ékelődik.

K.A. A regénynek az egyik meghatározó eleme a csend. Hogyan van ez jelen az életedben mint író vagy mint hétköznapi ember?

L.G.: A csendnek rengeteg megjelenési formája lehet egy ember életében. Én mindig pozitívan tekintettem a csendre, amely nem feltétlenül elválaszt két mondatot – adott esetben embert – egymástól, hanem inkább összeköt. Az én életemben a csend inkább a figyelemmel, konszolidálással, gondolkodással párosul, és ez igazából elengedhetetlen a hétköznapjaim során. Íróként abból élek, hogy figyelek, mivel a figyelemmel koncentráló időben (amit akár csendnek is hívhatunk), arra törekszem, hogy olyan nézőpontokat találjak meg, amelyek csak ilyen közegben mutatják meg magukat.

Örkény írta le (Párbeszéd a groteszkről – a szerk.), hogy ő a groteszket nem azért használta az írásaiban, mert annyira kedvelte volna, hanem mert azt érezte, hogy ez egy lámpás, amellyel olyan helyekre is bevilágít, ahová egyébként nem látna be.

Ezzel szemben az Alkalomadtán c. kötetben a csend az elhallgatás a szinonimája, és destruktív elemként van jelen a cselekményben, ráadásul pusztítóan hosszú ideig, mert generációkon ível át az elhallgatás.

K.A.: Ez az elhallgatás valóban végigkíséri a művet és megteremt egyfajta feszült atmoszférát. Ez a feszültség, amely jól érzékelhetően jelen van a karakterek között, mennyire hatott ki rád az írás folyamata közben?


L.G.: Nem törekedtem tudatosan ilyesfajta feszültség beépítésére, de mint végeredménynek nagyon örülök, hiszen ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy a mű közelebb jutott az egyik céljához, mert van benne fedettség, gondolkodnivaló, és egy nagy adag szabadság, ami az olvasóra van bízva.

Ezzel szemben az szándékos, hogy nem minden információt akkor bocsátottam közkinccsé, amikor egy lineárisan épülő cselekmény azt megkívánta volna. Ebből a szempontból ez egy lassabb lefolyású regény, ahol fokozatosan épül ki az olvasói információs hálózat, és az elbeszélők váltakoztatása pontosan erre játszott rá.



(Fotó: Csillik Gábor)


K.A.: Ebből a szemszögből tekintve a helyzeted, mennyire jelentett nehézséget egyszerre négy, egészen eltérő életkorú és világnézetű karakter elbeszélői hangjával operálni?


L.G.: Ez egyrészt egy kihívás volt, másrészt pedig jó kis írói játék. Kihívás abból a szempontból, hogy hiteles hangon szólaljanak meg a szereplők. Abból a szempontból pedig egy stiláris játék volt, hogy törekedtem például arra, hogy András legyen a legközelebb a köznyelvhez, de mégse csapjon át lektűrbe ez az egész. Imrénél szempont volt, hogy nagyapás figura legyen, míg Edit karakterét szerettem volna egyszerűbbé tenni Miközben a legfontosabbnak azt tartottam, hogy minden szereplőnek meg tudjam mutatni a saját igazságát, azt, hogy valójában mi motiválta tetteiket, mulasztásaikat.


K.A.: Melyik karakternek a hangvételét és gondolatvilágát érzed legközelebb a sajátodéhoz?


L.G.: Egyiket se, mégis mindegyikét. Mivel mind a négy szereplőnek megvan a maga – általam teremtett – igazsága, ezért valamilyen síkon mindannyiukkal egy vagyok.


K.A.: Nem tudom, hogy véletlen vagy szándékos csavar, de a négy főszereplőt, elbeszélői hangot sokáig névtelenség homálya fedi. Ez egy tudatos lépés volt az elhallgatás jegyében?


L.G.: Tudatos volt, hiszen, ha valaki elkezd mesélni E/1-ben, akkor ritkán mondja ki a saját nevét. Így hát az is tudatos volt, hogy az Alkalomadtánban akkor derül ki mindenkinek a neve, személyisége és szerepe, amikor annak helye és ideje van.


K.A.: A regény szereplőit – lesújtó módon – leginkább a transzgenerációs traumák és az elhallgatás kapcsolja össze. Mennyire látod ennek az aktualitását a mai magyar valóságban?


L.G.: Maga a transzgenerációs trauma számos fórumon folyamatosan napirendi ponton lévő téma, és szakképzett, hozzáértő emberek mondanak róla okos dolgokat. Azt látom, hogy ez egy aktuális kérdés szerte a világban, ráadásul olyan országban élünk, amely átélt két világháborút, egy kommunista–szocialista rendszert ’56-tal megfűszerezve. Mindezek hatása ma is érzékelhető, hiszen a traumák feldolgozása gyakorta átugrik egy generációt, és évtizedekkel később csapódik le. Egy traumatizált személy nehezen beszél a nehézségeiről, úgymond tabusítja az őt ért megrázkódtatást, és itt jön a képbe az elhallgatás, a nyomasztó némaság, amely hozzájárul a trauma továbbörökítéséhez. Ezt támasztják alá a kutatások és statisztikák is, hiszen a megrázkódtatást szenvedő generáció hallgat, mert gyermekeiket meg akarják kímélni ezektől a borzalmaktól, és éppen ezért a következő generáció szenved a tudatlanságtól és a hiányos információktól, a harmadik generáción pedig lecsapódik mindennek a következménye.


K.A.: Személyes indíttatás vagy a manapság nagyon népszerű írásos traumafeldolgozás állt-e a te esetedben az írás folyamata mögött?


L.G.: Én olyan kérdésekről írok, amelyekre magam is keresem a választ, vagy a potenciálisan adható válaszok tárházát. Ebből is következik, hogy minden szövegem a múltamból, a jelenemből fakad. Azokból az apró rezzenésekből, amelyek a reakcióim a világ történéseire, az én életem történéseire. Tehát a reakcióm egy része az én szocializációmból, az örökölt mintáimból fakad. Egyébként tudatos magánéleti elhatárolódás mellett sem lehet kihagyni a saját írói személyünket a képletből.


K.A.: Egy szép paradoxon is megjelenik a regényedben: hogyha nem kommunikálunk, tulajdonképpen azzal is kommunikálunk. És ezen a ponton, én mint olvasó azt éreztem, hogy a legerősebb kommunikációs aktus, amelyen keresztül a legőszintébbek tudnak lenni a regény szereplői, az az írás, ami levelek formájában jelenik meg. Mit gondolsz, mennyire célravezető az írásos kommunikáció? Aktualizáva a kérdést pedig, milyen hatásokat látsz a kapcsolatok épülésére vagy éppen leépülésére, ha csupán az írásos kommunikációkra hagyatkozunk?


L.G.: A regény szintjén az írásos kommunikáció menekülést jelent a személyes jelenléti gesztusoktól, reakcióktól. Erre játszik rá a kettős idősík és a bizonytalanság, hogy a levelek egyáltalán célba érnek-e? Ugyanakkor itt az írás bizonyos szinten a trauma feldolgozásának eszköze is, mivel múltfeltárás történik általa.

Amikor valaki írásban kommunikál, legyen az egy cetli, egy levél, egy e-mail vagy egy SMS, akkor tulajdonképpen az egy kinyilatkoztatás. Egy olyan kinyilatkoztatás, ahol nincs személyes kontaktus a kommunikációs aktus során. Éppen ezért nincs mimika, nem hallani a hangszínt, nem látni a reakciót és a prozódia nagy általánosságban vész el. Ebből a szempontból veszélyt is hordoz magában az írásos kommunikáció, mert például a testbeszéden keresztül áramló információk nem érnek célba. Illetve a másik fél reakcióját sem látjuk, nem tudjuk, hogy milyen lelkiállapotban van, amikor elér hozzá az információ.


K.A.: Összművészeti szinten tekintve a munkásságod, az íráson túl a színház is közel áll hozzád. El tudnád képzelni például a legújabb regényed a színpadon?


L.G.: Hamarabb el tudnám képzelni az Alkalomadtánt filmvásznon, mint a színpadon, mert több olyan visszajelzés is érkezett hozzám, hogy filmszerűen peregnek az események, egyfajta moziként olvasták a szöveget. Színpadon, kvázi négyszólamú monodrámaként, felváltott szereplőgárdával talán nem lenne meg az a dinamikája, ami könyvben és esetleg egy filmben is működik vagy működni tudna – lassú kameramozgásokkal, sok statikus képpel, visszaemlékezésekkel és időugrásokkal.


K.A.: Ha ez a film megvalósulna, akkor mi az, amit mindenképpen átemelnél fő motívumként, illetve lenne-e valami, amit nem vinnél vászonra a regényből?


L.G.: Az egység kedvéért talán semmit nem hagynék ki, és bíznék abban, hogy a könyvbéli fő motívumok automatikusan kiemelkedő, oszlopos részei lennének a képi anyagnak is. Meg aztán bíznék a rendezői koncepcióban.


K.A.: Végezetül, mit gondolsz, inkább empátiával vagy önkritikával kell a regényhez nyúlni?


L.G.: Szeretném azt hinni, hogyha jól működik az Alkalomadtán, akkor ez az attitűd olvasás közben alakul ki, ráadásul sokszínűen és rétegezetten, mégpedig azért, mert minden olvasó és olvasmányélmény is különbözik a másiktól.







(Borítókép: Rácz Gabi)

0 comments

Commentaires


hélóóó.png
bottom of page