Tóth Ramóna Mirtill

Az értelmezés dimenziói

Beszámoló az Olvasás és írás a digitális bölcsészet korában című konferenciáról


Hogyan olvassunk 2020-ban Európában? – tették fel a kérdést a három év után lezáruló projekt, a LEA (Lire en Europe aujourd’hui) csoport 13 európai egyetem francia, portugál, spanyol, luxemburgi, belga és magyar kutatói. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem által szervezett októberi konferencián pedig ennek kérdésfeltevésnek az eredményeit hallhattuk. A kutatók e kérdésre adott válaszai szerteágazóak: a szöveg- és irodalomértés különböző rétegeit tárják fel, így közelebb kerülhettünk a „megértés megértéséhez”.

A konferencia második napjának nyitóelőadása Csépe Valéria Az olvasás és szövegértés fejlődésének kognitív pszichológiai és idegtudományi eredményeiről című munkája volt, mely a TTK Agyalapi


Kutatóközpont egy kutatócsoportjának a projektjét mutatta be. Az előadó kihangsúlyozta, hogy az idegtudomány horizontja jelenleg a szövegértés és olvasás legalsóbb rétegeire terjed ki, mely alapjául szolgál az irodalmi művek befogadásához. Az olvasás - ahogy azt a kutató kifejtette - egy olyan „kulturális találmány”, amely a legtöbb tudományterületet izgatja: a pedagógiától kezdve a pszicholingvisztika, a kognitív pszichológia és az idegtudomány is nagy figyelmet szentel a kutatására. A pedagógia jelenlegi nézőpontja az olvasás és a szövegértés alapjait egy nyolc évig tartó programban fekteti le. Ezt az időintervallumot jelölik ki például a szóformalexikon kifejlődésére és a metakognitív funkciók megjelenésére.


Az idegtudomány olvasási modelleket vizsgál, melyek segítségével többek között arra keresi a választ, hogy egy olyan összetett többrétegű agyi jelenség, mint az olvasás, hogy hathat gyakorlatban mégis természetes és könnyed folyamatnak. Emellé hozzátársulnak a Miért olvasunk?, illetve a Miért csak az ember olvas? örök dilemmák. Ezekhez a kérdésekhez érdekes nézőpontot nyit meg az a tény, melyet Csépa Valéria többször is megemlített az előadásában: az olvasás és az írás, bár emberi tevékenység, az agyunk evolúciója eredetileg mégsem illeszkedett ezekhez, hiszen az agyi hálózatok, melyeket igénybe vesznek, nem erre a feladatra alakultak ki. Így az olvasás és az írás, melyek a civilizált kultúránk alapkövei, gyakorlatilag az agyban megszállt területeken mozognak, így az „agyi újrahasznosítás” mintapéldányainak tekinthetők.


Az előadás második felében a kutató az idegtudomány gyakorlati módszertanát ismertette. Ezek a kutatások két fő kérdés, a Hol történik az agyban az inger feldolgozása? és a Hogyan, vagy milyen gyorsasággal születik meg a válasz? köré szerveződtek. Az előbbi vizsgálatában számítógép segítségével mérik az eseményekhez kötött agyi aktivitást. Ez a módszer ezredmásodperc pontossággal képes lekövetni az esemény agyi feldolgozását, és például olyan megállapításokkal szolgál számunkra, mint az, hogy a szemantikai feldolgozás megelőzi a nyelvi szinteken belül alásorolt szintaktikait.


Az utóbbi pedig egy MR gép felhasználásával térképezi fel az agy területeit. Ahogy azt az előadás elején Csépa Valéria kiemelte, az idegtudomány kis lépésekkel halad az irodalmi szövegek megértésének vizsgálata felé, hiszen hosszú távú célja az egyre nagyobb terjedelmű nyelvi elemek feldolgozása. Ennek ellenére már ma is több meghatározó eredményt mutathat fel a szövegértés működésmódjának elemzésében. Ilyen például az, hogy egyre többet tudnak arról, hogy mik azok az alapok, ami nélkül az irodalomértés nem jöhetne létre, illetve megállapították azt is, hogy az olvasási problémák sokszor bizonyos szövegek kapcsán jelentkeznek, melyekhez a befogadónak nincs megfelelő metakognitív stratégiája.


Emellett fontos hozománya még az idegtudománynak a bölcsészettudomány számára a vizuális vagy akusztikai reprezentációk hatásának vizsgálata a szövegek befogadása kapcsán.

Az idegtudomány és az agykutatás tehát leteszi az irodalomértés működésmódjának tudományos alapjait, kaput nyitva ezzel például az olvasási nehézségekkel küzdő befogadók megértésére és segítésére.


Csépe Valériát Franc Schuerewegen követte, aki az Antwerpeni Egyetem professzora és a Lea! nemzetközi hálózat alapítója. Az előadása az Értelmező közösségek címet viselte, és mintegy összefoglalóját adta a másfél éves projekt kutatási eredményeinek.


Ahogy azt a kutató kifejtette, az előadás címe akár az is lehetne, hogy Hogyan olvassunk ma Európában?, hiszen a projekt koncepcióját ez a kérdéskör töltötte meg. Ennek az érzékeltetésére Franc Schuerewegen Roland Barthes A szöveg öröme című könyvét használta fel. Kiemelte, hogy az öröm fogalma, azaz az intellektuális öröm is fontos szerepet érdemel a tudományos elemzés mellett, hiszen az olvasás nem csak tudományos, hanem örömtevékenység is.


Az olvasás során – akár irodalmi, akár más jellegű szövegre irányul – sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni a gyönyör és az öröm jelentőségét. A kutató a barthes-i elvek és a Lea! projekt eredményeinek összeillesztésére elkészítette A szöveg öröme új borítóváltozatát, melynek a központján a Mi is lenne a szöveg öröme 2020-ban? kérdés állt. Az előadását pedig ennek a kérdésnek a megválaszolására szentelte.Ennek elérése érdekében bevezetett öt tanácsot, melyek arra adnak választ, hogy miként is kell ma Európában szöveget olvasni:

1. Csak a saját fejünkkel törődjünk!

2. Ne féljünk a hibáktól!

3. Kapcsolat áll fent mindig az értelmezőközösség és az egyén között – vegyük ezt figyelembe!

4. figyeljünk a digitalizáció különbözői aspektusaira!

5. azt nevezzük olvasásnak, ami valójában írás

Az első pont az értelmező szabadságát hirdeti. Ennek kifejtésére az előadó Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című művére hivatkozott. A prousti idealista lecke/feladvány alapján a befogadás során jelentkező öröm egy meghatározó célja a kultúrafogyasztásnak. Az a mentális folyamat, ami elvezet minket az örömolvasáshoz szorosan összekapcsolódik azzal a hasonlóan prousti eszmével, miszerint az olvasó mindig saját magának az olvasója. Így a befogadás kapcsán a hangsúly az introspekcióra és az örömszerzésre kerül. Az idealizmus feladata ma Európában, hogy az olvasó képes legyen elvonatkoztatni az anyagtól, ami közömbös, és az azt megtöltő gondolatra koncentrálni. Proust szerint így az olvasás tárgya kevésbe fontos, mint maga a gondolat, ami a befogadóban konstruálódik meg.


A második pont az értelmezés közben ejtett hibákra, tévedésekre reflektál. A professzor szerint mind a hétköznapokban, mind az oktatásban fontos a hibák megengedése az értelmező(k) számára, hiszen ezek sokszor újfajta jelentéseket, horizontokat nyitnak meg egy-egy szövegben. A szép könyvekben így a félreértések is szépek, ezért felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy „Ha elemeznek egy szöveget, nyugodtan essenek pofára, nyugodtan tévedjenek!”, hiszen a tévedés és a valóság nem is feltétlenül áll olyan távol egymástól, mint azt gondolnánk.


A következő pont az értelmezőközösségek és az egyén viszonyát emelte ki. Ebben az interpretive communities, azaz értelmezőközösségek hatalmát hangsúlyozta az egyéni befogadás felett. Ezek a közösségi behatások - ahogy Franc Schuerewegen kifejtette - a közösség tagjai számára nehezen észlelhető jelenségek. Mindezt egy akváriumban élő aranyhalhoz hasonlította: a hal az egyéni befogadó megfelelője, aki az akváriumban - ami az ő saját interpretációs közege - boldogan képes befogadni az általa belátható világot, azonban ha ebből a közegből kiemeljük, a hal nem éli túl, mert nem tud rajta kívül létezni. A cél tehát boldognak maradni anélkül, hogy a hal sorsára jutnánk. Ehhez pedig a kutató szerint a leghatásosabb módszer az, ha képesek vagyunk reflektálni a saját akváriumunk létezésére, vagyis a minket körülvevő értelmezői közösség befolyására. Az értelmezői közösség behatása tehát egyaránt megcáfolja az önálló szöveg és az egyéni befogadás létezését. Így az olvasás egyszerre magányos bűn és csapatsport is egyben.


A negyedik és az ötödik pont erősen összefügg. Ahogy a konferencia témája is mutatja, a digitális fejlődés a bölcsészettudomány legtöbb területének megújulásához és átalakulásához vezet. Az eddig megszokott alfabetikus technika, mely birtokunkban van demokratikus és visszafordítható jelenség, hiszen egyszerre vagyunk írók és olvasók az adott közegben. Ezzel szemben a digitális technológia jelenleg kevesek által elsajátított világ, amely kihívás elé állítja a befogadók és az alkotók közösségének egészét.

Franc Schuerewegen szerint ha az olvasás során figyelembe vesszük ezt az öt tanácsot, képesek leszünk a tudatos befogadáson felül örömforrásként tekinteni az interpretáció izgalmas folyamataira.


Meta Lah, a Ljubljanai Egyetem professzora Olvasásmetodológia címmel tartott előadást, melyben az irodalom felhasználási lehetőségeit tárgyalta az idegennyelv-oktatásban. A kutatás fő célkitűzése annak a feltérképezése volt, hogy milyen formákban vezethető be az irodalom a nyelvtanítás módszertanába úgy, hogy elkerüljük a legnagyobb buktatókat. Ezek az akadályok, amikre a kutató is többször reflektált például a nyelvi nehézségek vagy az irodalmi szöveg lényegiségét felszámoló olvasási módszerek. Ez utóbbi leginkább abban ragadható meg, hogy az oktatás során felhasznált szövegek a befogadókban sokszor „nyelvgyakorlatként” definiálódnak, így elvész az irodalmi interpretáció esztétikai és örömértéke. Másrészről a pedagógusok is gyakran tartózkodnak az irodalmi szövegek integrálásától. Ezekkel a szakralizált, kanonikus alkotásokkal való nyelvi „műhelymunka” idegennek, bonyolultnak és merésznek hathat. Emellett a műalkotások erős konnotatív szemantikai vonzatai az általános nyelvoktatástól eltérően a jelentésalkotás több szintjét mozgatják meg a befogadás során. Bár mindezek az eddigi integráció akadályaként szerepelnek, magukba foglalják a módszer igazi érdemét is: az irodalmi szövegek új jelentésbeli dimenziók felismerésére tanítják a nyelvtanulókat, szélesítve ezzel a tanult idegen nyelv felhasználási formáit és mélységét.


A konferencia következő előadása arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi történik a világ vagy egy irodalmi szöveg interpretációja során, „amikor az értelmezést eggyel túlcsavarjuk”, és így az önmaga ellentétévé fordul át. Horváth Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója A túszként kiszabadított jelentés – Hálózatok és értelmezések a nyomozástól az összeesküvéselméletekig címmel ellátott munkája többek között azt vizsgálta meg, hogy miként jelennek meg a 20. század második felében azok a szövegek, amik a világ félreértését, vagy a félreértés elleplezésére létrehozott összeesküvés-elméletre szerveződő világképet rögzítik. Ennek a szövegtípusnak az érzékeltetésére a kutató Umberto Eco, Julia Kristeva, Tar Sándor,

Borges és Danilo Kis egy-egy művét emelte ki. A titok feltárása mint a befogadói attitűd központi törekvése az irodalmi szövegekre hálózatként tekintő elemzéseknek egy érdekes pontja. A hálózatkutatás irodalmi megállapításai alapján a szöveg értelmezésekor a nyelvi titok önálló megfejtésén túl a konkrét szituációba és értelmezési közegbe ágyazott megértés is a befogadó feladata, mely során az irodalom belső jelentéshálózata a szövegen kívül is élő tényezőként tartható számon. Az irodalmi értelmezés során így a világ jelei és nyelvi jelek együttes megfejtése adja az interpretációt. A kérdés itt így abban rejlik – ahogy azt az előadó is feltette –, hogy hol a határ a „jó” megértés és a túlintencionált, magába forduló értelmezések között. Létezik-e a félreértés? Vagy csak az létezik igazán? Ha az olvasó egyénileg olvas, egyéni következtetésekre jut: ő is benne van az értelmezésben. Tehát mindenképp alkotó folyamatról beszélünk, amikor a szövegek befogadását említjük. Viszont az előadás felveti azt a problémát is, miszerint a világ és az irodalmi szövegek értelmezésének az alapja talán nem is a megértés, hanem annak torzult változata, a félreértés.


A vizsgált szövegek bár többségében bűnügyi tematikájú alkotások, nem sorolhatóak a klasszikus értelembe vett krimik közé. A lezárhatatlanság uralkodik bennük, amely a teremtett és az ábrázolt valóságok megérthetetlenségét és bizonytalanságát gerjesztik. Így ezek a világok a titokba szép lassan (beavatott, vagy inkább) betörő olvasó számára fenyegető, kiismerhetetlen közegek. Az előadás kérdése pedig az volt, hogy mindehhez miként viszonyulnak összeesküvés-elméletek, melyek tekinthetőek egy jól ismert kultúra kiforgatásának is.


Ki az átlagolvasó? Mit és hogyan olvasunk Magyarországon napjainkban? Létezik-e az „e-könyv forradalom”? Többek között ilyen kérdések a megválaszolására tett kísérletet az az országos reprezentatív kutatás, melyet Tóth Máté Mit olvasunk? Mennyit olvasunk? A magyar lakosság olvasási szokásai az 1960-as évektől napjainkig című előadása ismertetett.


Az FSZEK vonzáskörébe megvalósult 2017-es és 2019-es felmérés az Országos Széchenyi Könyvtár Olvasókutató Intézetében 1964 óta gyűjtött adatokkal összeolvasva mintegy fél évszázad olvasási szokásait lefedő adatkorpusz része. A vizsgálat egészen a kezdetektől ugyanazon törzskérdések mentén zajlik, melyeket a technológiai fejlődés miatt újonnan jelentkező tényezők felmérésével bővítenek ki. Így olyan jelenségekről olvashatunk reprezentatív adatokat, mint az olvasás és a mobil-, televízió- vagy internethasználat összefüggései. A kérdőív legújabb módszertani bővítése az olvasói napimenü bevezetése, mely az olvasók mindennapi érintkezését méri a könyv, folyóirat, online sajtó vagy a plakát szöveghordozó felületeivel. A 3000 adatközlő válaszain keresztül több kiemelkedő állítást tettek a kutatók. Ilyen annak a jelenségnek a megfigyelése, ahogy a társadalom egészében fokozatosan csökken a gyakran olvasók száma, míg a nem olvasóké folyamatosan növekszik. Emellett érdekes adatként szolgálhatnak azok a megállapítások, amelyek az olvasási gyakoriság különböző szociológiai aspektusait mérik. Egyrészt az olvasási szokásokat leginkább az iskolai végzettség befolyásolja: az alapfokú végzettséggel rendelkezők 70%-a válaszolta azt, hogy az elmúlt évben egy könyvet sem olvasott el. Ezen felül meghatározó szempont a lakóhely (Budapesten négyszer annyian vannak a rendszeres olvasók, mint a községekben), a régiószintű felosztás (Közép-Magyarország jár élen) és a nem is. Ez alapján az átlagolvasónak a fiatal, magasan iskolázott, szellemi foglalkozású, városi nőket tekinthetjük.


A Mit olvasunk? kérdését két szempontból közelíti meg a kérdőív: az olvasás médiumainak népszerűsége mellett konkrét szerzőlistát is felállít. Ez utóbbit Danielle Steel, Lőrinc L. László és Rejtő Jenő regényei vezetik. A listát megvizsgálva szembetűnő a populáris alkotások dominanciája.


A konferencia záró előadása a digitális filológia tárgykörébe illeszkedő, Az Arany-kéziratok és az Arany kritikai kiadások a DigiPhil-en című munka volt. A 2012-ben a PIM és az MTA közreműködésével indult projekt eredményét Fellegi Zsófia ismertette. A kutatás a digitális filológia új lehetőségeinek feltárására helyezte a hangsúlyt. Ennek végeredményeként jött létre a DigiPhil, amely a tudományos szövegkiadások online adatbázisa. A DigiPhil létrehozása mellett a projekt másik súlypontja Arany János munkásságához fűződő iratok digitalizálása volt. Az Arany-emlékév ünnepélyes bemutatójáig elkészült digitalizáció során több mint 13.000 digitális könyvoldal született meg. Arany János egész életműve mellett többek között Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos és Madách Imre munkásságának egy-egy darabja került fel az adatbázisra.


A virtuális kutatókörnyezet kialakításának célja az, hogy segítse a filológiai munka végzésében azokat is, akiknek nincs előképzettsége, de az irodalomtudomány területén kutatnak. A projekt eredménye emellett egy kéziratfelismerő program is, amely egy kísérleti, tanuló algoritmussal működő eszköz, a Transkribus.

A konferencia, a projekt záróeseményéhez méltóan az irodalomértés számtalan dimenzióit nyitotta meg a hallgatóság előtt, tudósítva ezzel a különböző tudományágak kutatásainak jelenlegi helyzetéről az olvasás és a szövegértés tárgykörében.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png