Csery Noémi

Az „állásinterjú”

- Jó napot kívánok! Mit hozhatok a hölgyeknek? – fuvolázta lágyan a jól begyakorolt szöveget a fiatal pincér, mire az említett hölgyek elkerekedett szemmel néztek fel rá. Mindketten a harmincas éveik elején járhattak, és nem szoktak hozzá ahhoz, hogy valaki lemagázza őket, főként nem egy olyan helyen, ahol nem is olyan régen még elkérték a személyi igazolványukat, ha vodkanarancsot rendeltek. Megdöbbenésük a felszolgálónak is feltűnhetett, mivel zavartan elkezdte felsorolni a hely specialitásait. Erre az egyik fiatal nő, aki inkább emlékeztetett egy címlaplányra, mint egy valódi emberre, határozottan félbeszakította őt: - Én egy latte macchiatót szeretnék, mindenféle édesítő nélkül.

- Rendben, köszönöm. És Önnek mit hozhatok? – fordult némi megkönnyebbüléssel a hangjában a másikukhoz.

- Jaj, én is egy ugyanilyet szeretnék, csak koffeinmenteset és növényi tejjel, köszönöm. – a fiú udvarias fejbiccentést követően elsietett a forró italokért. Mielőtt figyelmét teljes egészében a kávékülönlegességek elkészítésének szentelte volna, életkorának megfelelő bölcsességgel megállapította magában, hogy a hölgyek nyilván valamiféle állásinterjúra érkezhettek.

- Talán valamiféle diétát csinálsz, Emma? – kérdezte a „címlaplány”, akit a valódi életben Helgának hívtak. Az ismerős téma hatására arcvonásai mintha elkezdtek volna felengedni.

- Ja, nem, nem, nem… - sietett a magyarázattal a másik. – Csak tudod, a pici miatt… mert, eléggé fáj a hasa, és… na de mindegy, ez nem olyan fontos… - a mondat végére teljesen elhalkult a hangja, s szinte riadtan meredt barátnőjére, látva, hogy a szája egyre jobban elvékonyodik. Emma félelme, miszerint második kislánya érkezése tovább növelte kettejük között a szakadékot, valóságossá kezdett válni. Amikor ráérő perceiben – két, szinte egybefolyó szoptatás közt, vagy mikor újszülött gyermeke éppen az igazak álmát aludta végre, természetesen rajta – a közösségi oldalakat görgette, számos olyan cikkbe futott bele, melyek azt taglalták, hogy miért és hogyan veszítik el az újdonsült anyukák azokat a barátnőiket, akiknek még nem született gyermeke. Ezeket olvasva eltökélte, hogy ő nem fog ebbe a hibába esni. Ezért amikor lehetősége adódott arra, hogy találkozzon azokkal a barátnőivel, akik a fenti kategóriába tartoztak, messze elkerülte a kisbabákkal kapcsolatos témákat, és csak általános dolgokat mondott az életéről. Nem beszélt arról, hogy mennyire megváltozott az élete, hogy milyen problémái vannak a mindennapokban, hogy milyen traumákkal és nehézségekkel kellett megküzdeni azért, hogy életben tartsa gyerekeit, akik úgy tűnt, a lehető legfondorlatosabb módokon próbálták életveszélyes helyzetekbe sodorni magukat. Nem mesélt a háziorvosnál, a védőnőnél, vagy a nőgyógyásznál tett rémes látogatásairól, a tágabb családban előforduló kínos helyzetekről sem. Úgy próbálta alakítani a beszélgetéseket, hogy ezek a barátnői komfortosan érezzék magukat mellette, és egy pillanatra se gondolkodjanak el azon, hogy mekkora köztük a különbség azáltal, hogy neki már vannak gyermekei.  Ezért is kerülte például a hasfájós baba témát, lekicsinyítve annak jelentőségét, holott szinte már hónapok óta nem tudta rendesen kialudni magát. Sőt, szinte alig aludt valamicskét az elmúlt időszakban. – De lehet, hogy elkezdenék valamit. – a mentegetőző hangnemből gyorsan hétköznapira váltott, nehogy úgy tűnjön, hogy szabadkozik bármiért is. – Te csinálsz valamilyen diétát mostanában? – Emma úgy vélte, hogy nyilván, hiszen barátnője bombajó formában volt. Görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy neki még bármikor az életben fürdőruhára kell vetkőznie a strandon. Ugyan jó úton járt afelé, hogy a két terhesség alatt felszedett kilókat leadja, de már belátta, hogy ő sajnos nem tartozik azon szerencsések közé, akiknek testén nem hagyott nyomot az a bizonyos kilenc hónap.

- Hát, valamit mindig. – ismerte be Helga. Láthatóan egy csapásra megfeledkezett a kettejük közti különbségről, és lelkesen mesélni kezdett. – És most elkezdtem edzőterembe is járni. Van egy új hely, örülnék neki, hogyha csatlakoznál hozzám valamikor… - a levegő egy csapásra megfagyott kettejük között. A pincér szerencsétlenségére éppen ekkor tért vissza az asztalukhoz, és óvatosan letette a hölgyek elé az italokat. Mivel saját bevallása szerint rendkívül jól értett az emberekhez, egyből rájött, hogy az „állásinterjú” nem jó irányba halad. Ezért amikor Emma felé hajolt, bátorítóan rákacsintott, és nyomatékosan felszólította, hogyha bármiben a rendelkezésükre lehet, csak intsen.  

- Ó, jó… sajnos nem tudok előre ígérni semmit, de ha mész, akkor esetleg szólhatnál, és akkor, tudod… – Helga érezte, ahogy akaratlanul is újból összeszorítja ajkait. Tudta, hogy ebből az egészből megint úgysem lesz semmi. Már megbánta, hogy ennyire magával ragadta a hév. Tisztában volt vele, hogy nem haragudhat barátnőjére azért, mert gyerekei vannak, még akkor sem, hogyha látszólag minden olyan egyszerűen megy neki. Hiszen sosem beszélt a problémáiról, minden annyira természetes és magától értetődő számára. Ezért Helga már nem is mert a saját, jelentéktelen problémáiról mesélni, tanácsot és megértést kérni, mint a régi szép időkben. Amikor telefonon beszéltek, Emma mindig nagyon türelmes és megértő volt, csak éppenséggel az otthoni környezet zaját nem tudta kikapcsolni. Így Helga sokszor inkább be sem fejezte a történeteket egy újabb balul sikerült randiról, vagy a főnökéről, aki sikamlós poénokkal szórakoztatja ebédidőben. Hiszen ezeknek a dolgoknak nincs jelentősége egy kisbabához képest. Ezért kimondatlanok maradtak az átsírt, önmarcangolással átitatott éjszakák, a magány és a szomorú gondolatok, amiket senki sem oszlat el egy „Ne aggódj, szívem, majd ketten megoldjuk”-kal vagy egy „Ne félj, minden rendben lesz”-szel. Emma húzhat össze nem illő ruhákat, olyan csizmát, ami két éve kiment a divatból, sőt, még normálisan megfésülködnie sem kell, hiszen van mellette valaki, aki feltétel nélkül szereti, és aki elfogadja úgy, ahogy van.

Mindketten érezték a köztük tátongó űr súlyát. A találkozó végül Helga számára vált olyan kínossá, hogy egy határidős munkára hivatkozva magukhoz intette a pincért.

- Fizetnénk. – közölte a fiatal fiúval, mire az készségesen elsietett a számláért. Amíg távol volt, egyikük sem szólalt meg, némán nézték az üres poharakat.

- Kereken 1200 forintot szeretnék kérni. – jelentette ki határozottan a felszolgáló. Helga fizetett, és a kabátjáért nyúlt. A fiú kihasználta a helyzetet, és Emmához fordult. – Úgy látom, nem sikerült olyan jól az interjú, ha gondolod, én szívesen meghívlak egy italra, hogy jobb legyen a hangulatod. Tudod, hol találsz. – újból kacsintott, és elindult a pult felé.

Egy pillanat műve volt csupán. Helga és Emma egymásra néztek, és egyszerre kezdtek el kacagni. Csak kacagtak és kacagtak, még az utcán sem tudták abbahagyni. Mindkettőjüknek kicsordult a könnye.

- Bárcsak mi is ilyen egyszerűen látnánk az életet. – nyögte ki nagy nehezen Emma, és tovább nevetett. Hirtelen újból a gimnáziumban voltak – két fiatal lány, tele álmokkal és tervekkel, gondok nélkül. Ugyanabba az irányba indultak el mindketten, tovább kacagtak és beszéltek, olyan közel egymáshoz, hogy a karjuk összeért.

Csery Noémi: 1992-ben születtem Mohácson, azóta is itt élek. Fiatalon lettem két kisgyermek boldog édesanyja. Kiskorom óta rajongok az irodalomért, amit a gyermekeimmel is igyekszem megszerettetni.