top of page

Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről


A Nincs online folyóirat mindig is fontosnak tartotta, hogy olyan projekteknek adjon helyet, amely a fiatal kortárs irodalom feltérképezését tűzi ki céljaként, főleg ha egy olyan témában teszi ezt mint a metafizikai érdeklődés, az isteni, a transzcendens és az emberen túli kérdéseinek feldolgozásával. Ezért is örülünk, hogy Kertai Csenger minket keresett meg az alábbi projekttel, amiben kortársait kérdezi, egy többrészes ankét formájában.


Nincs online szerkesztőség



A fiatal irodalmi közegben érzékelek egy metafizikai érzékenységet, ami különböző formákban mutatkozik meg. Ennek kapcsán – a teljesség igénye nélkül – kérdeztem meg néhány fiatal szerzőt, hogy mit gondolnak a „metafizikai irodalom” mibenlétéről. A kérdések elég általánosak, mert azt gondolom, hogy nem tudományos igénnyel, hanem sokkal inkább olvasói tapasztalat eredményeképp fogalmazódtak meg bennem. Mégis, a válaszokban felfedezhető több közös pont, és talán körvonalazódni is kezd, hogy hol helyezi el ez a generáció azokat a terhelt fogalmakat mint a hit, a szorongás vagy az isten.


Köszönöm a Nincs Folyóiratnak, hogy platformot adtak ennek a kis projektnek!


Kertai Csenger


 

1.Milyen típusú metafizikai érdeklődést érzékelsz a fiatal kortárs irodalomban?

Mivel a kortársakat amúgy is nehéz megítélni, jobbnak látom, ha szűken a személyes ízlésem mentén haladok, afelől, amit a metafizikai érdeklődés jeleként olvasok, jobban mondva afelől, ahogyan olvasok. Igaz, a metafizika jelentései közül nem tudom, melyiket alkalmazzam most, így maradok a misztikánál, és később kifejtem, mit értek ez alatt.


Bartók Imre Jerikóját például én az írás misztikájaként (is) olvasom: kapcsolatfelvételi kísérlet az írás által (a szubjektumnak saját magával vagy a kimondhatatlan nevűvel), önátalakító alkímia. Sirokai Mátyás munkássága pedig nemcsak a misztikus-vizionárius vonatkozásai miatt érdekes számomra, hanem amiatt is, ahogyan a testgyakorlat megjelenik benne. A Hangszerek egy távoli kézben által összeér kettejük munkássága, a kötetben egybedolgozott aforizmaszerű mondatok pedig nem ritkák a misztikus irodalomban sem.


Fenyvesi Orsolya sokszor meg tud lepni azzal, mennyire egyfelé gondolkodunk, az új kötete (Mindig kezdetben) pedig érdekes témákat vet fel a gyerekkori istenképen át a privát Mária-kultuszig. Kovács Edward verseiben is erősen jelenik meg a zsidó-keresztény hagyomány, kíváncsi vagyok, merre alakul majd ez a költészet.


Szabó Marcell a Telep Csoportos indulásához képest kissé más irányba fordult, a limbus és a kenózis fogalmai mentén egészen a vakfoltokkal teli materialista vigasztalásokig jutott. Nem elemezném itt az írásait, nagyon összetettek, inkább olvasásra ajánlom őket.


Korpa Tamás pedig szoros kapcsolatot alakított ki a természet-kultúra kontinuummal és az álom-ébrenlét határával. Bár vannak új kötetei, nekem most a 2016-os Inszomniát volt kedvem olvasgatni, találtam benne számos idevágó dolgot. Lehet, hogy tévedek, de számomra ez a nyelven keresztül létrejövő ,,metafizikaˮ, ami néha egy kicsit alá is ássa a saját kijelentéseit. Már csak ebből is gondolom: ,,micsoda kifejezőzaj dolgozik / velünk. s a felismerés alatti enyhe agyrázkódás, / egy más fizika szerintˮ [X (a herceg álma)].


Ez csak egy hézagos felsorolás, még e néhány szerző többi kötetére sem tértem ki, a fiatalság képlékeny fogalom, és természetesen más irányok is megfigyelhetőek.


2. Mik az elsődleges kihívások és jellemzők egy transzcendens beszédmód kidolgozásában?


Az elsődleges kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e megnevezni a misztikus jelenségeket, vagy ezek inkább megmutatkoznak, ahogy Wittgenstein állítja. Addig nem mennék el, bár adódik a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán bármi transzcendens, a határátlépések honnan hová történnek. Nekem az a kiindulópontom, hogy akár létezik, akár nem, az emberi kultúra része (a lehető legtágabb kultúrafogalom szerint), tehát valamilyen formában mégiscsak létezik. A másik kiindulópontom pedig az, bár lehet, hogy ez így nem pontos megfogalmazás, de egyszerűen nem tudok jobbat: ne a nyelv képezzen le valami előre elgondoltat, hanem a nyelven keresztül lássunk rá valami elgondolhatóra.


De hogy lehet minderről beszélni, ha egyáltalán lehet? Hogyan lehet beszélni homályosság, giccs, patetikusság és közhelyek nélkül? Melyik a jobb, a leszűkítő-vakító kimondás, vagy a nemtudás felhőjét idéző homály?


A (fennmaradt, írásos) hagyományhoz való viszony szintén alapkérdés, mint minden alkotás esetében. A nyelvhasználat liturgikus és misztikus aspektusai is középpontba kerülhetnek egy szövegben, viszonyulhat a filozófiai irányzatokhoz, vallási tanításokhoz (mint mondjuk Komjáthy költészete). A spanyol misztika szuggesztív képisége vagy Simone Weil aforizmáinak tömörsége egyaránt lehetséges kiindulópont, szerzői döntés, hogy ki milyen irányba indul el, a szövegminőségtől függően mind jó lehet, feltéve, ha képes valamilyen egyéni módon túllépni a hagyományokon.


A kihívásokkal kapcsolatban viszont, hogy ne csak általánosságban beszéljek, átmegyek egy kicsit műhelynaplóba, a saját írásaim vélhetőleg misztikusként is olvasható vonatkozásai kapcsán.


Az én kihívásaim a hallgatásalakzatok és a paradoxonok mentén körvonalazódnak, és az is foglalkoztat, hogy konkrétabb, akár aforizmaszerű állításokban meg tud-e maradni ez a fajta hallgatás, amit én preferálok. Arra jutottam, hogy igen, sőt, paradox módon még kevésbé lesz transzparens. Igaz, nehéz megítélni a saját munkáinkat, de ha szigorúan nézem, azt látom, hogy a leglátványosabb kimondásokra épülő szövegem is tele van örvénnyel, forgószéllel és futóhomokkal, és lehet, hogy egyenes beszédem épp úgy nem olvasóbarát, mint egy hermetikusabb vagy az objektív lírából merítő beszédmódot alkalmazó vers. Csakhogy szerintem a nem olvasóbarát szöveg az olvasó igazi barátja, mert rákényszeríti a gondolkodásra és a kérdezésre, nem kiszolgál, hanem szolgál.


A vers számomra különben is inkább suttogás, nem az agorán hangzik el, hiszen ott nem lehet elhallgatni, egy intim helyzetben viszont igen. Azt szeretem, ha nincsenek rajtam szemek, legfeljebb egy szempár, mely talán éppen a tükörből néz vissza rám. Hasonló intimitása van ennek, mint amit Emily Dickinson magába zárt világa közvetít (élete végéig az oikoszban). A transzparens nyelv és a nyelv kommunikatív funkciójának kizárólagossága az én szememben szinte blaszfémia, erotikátlanság. Azonnal ledob, pedig ezek a szövegek lehetnek többrétegűek és sokrétűek, ezt értem és belátom. Legrosszabb esetben viszont megfoszthatják az olvasót a privát interpretáció lehetőségétől, attól, hogy akár egy jóslatból, saját magát olvassa ki.


Akkor már inkább a rés, a hiátus, az ellipszis, a szépség nyersesége és érdessége. Ha például az egyik mondat nem következik a másikból, ott kialakul egyfajta törés. Inkoherens és logikátlan, vagy épp más logika szerint épül és nem lineárisan irányítja a figyelmet? Az üres hely számomra a költészetben, a prózában és a képi kompozíciókban egyaránt meghatározó elem. A kollázsban jól megfigyelhető, hogy működnek a (vizuális) rések, az illesztések, az ugrások és esetenként a csonkolások, mi több, ezek nélkül a technikák nélkül konkrétan nem létezne kollázs. Ezt a káoszból kiszakított, rendetlennek ható rendellenest persze ugyanúgy meg kell komponálni, mint minden alkotást. Az általam kedvelt kompozíciók a vers vizualitását idézik, egy tömbben vannak, körülöttük üres hellyel, ami szigetté teszi őket, ahogy a versek is szigetek vagy szigetcsoportok, de a befelé tágulás az asszociációk tágassága miatt nyitottak maradhatnak.


3. Szerinted hogyan reflektál a kor/mai irodalmi közeg a metafizikai érdeklődésre?


Figyelgetem ugyan a folyóiratokban megjelenő tanulmányokat, kritikákat és recenziókat, de nem tudok mindent követni, és tudományosan sem posztom megítélni őket. Kategorikus kijelentéseket ezért nem akarok tenni, a mélyebb elemzéseket a szakmabeliekre bízom (és amúgy is azon szerzők közé tartozom, akik nagyra becsülik szegény kritikusokat). Leszűkítve ezt a kérdést az első válaszomban megjelölt szerzők recepciójára, általában azt látom, hogy a metafizikai érdeklődés legalább említés szintjén rendre felmerül a kritikákban és a recenziókban. Számomra viszont érdekesebb, hogy milyen problémák adódnak ezeknek a költészeteknek az olvasása során.


Ha a koron viszont a korszellemet, a közbeszédet értjük, az jóval problematikusabb. A szövegeket elemezhetjük, vannak módszerek, nézőpontok és gyakorlatok, de mi van mögöttük az emberrel? Ha az élő szerző megjelenik a különböző platformokon a metafizikai érdeklődést tanúsító szövegével, mit kérdeznek tőle egy interjúban vagy a közönség soraiból? Számos kérdést kaptam én is mind interjúhelyzetben, mind informálisabb szakmai közegekben, például műhely-szituációkban.


A vallásos, transzcendens, spirituális irányok közül engem főleg a misztika foglalkoztat, de még mielőtt továbbmennék, ejtek néhány szót arról, mi is ez. Hatalmas irodalma van a témakörnek, számos tévhit övezi ezt a különleges emberi tapasztalatot és a köré épülő gazdag, nem csak keresztény hagyományt. Nem akarom cserbenhagyni az olvasót a fogalmak között, a google-ben könnyen fellelhető definíciók pedig nem túl árnyaltak, úgyhogy most én leszek a szűrő. A szakirodalom alapdefiníciója az, hogy a misztika közvetlen kapcsolatteremtés vagy egyesülés a transzcendenssel. Hogy csak egyet említsek, Aquinói Szent Tamás szerint cognitio Dei experimentalis. Spontán és keresetten is létrejöhet, akárcsak egy pszichológiai csúcsélmény. A tapasztalaton alapul tehát, nem a dogmákon, és nem feltétlenül vallásos élmény, sokszor pedig egyáltalán nem válik szét a hétköznapi élettől.


A Maslow-féle csúcsélmény szót most azért emelném ki, mert maga a misztikus szakirodalom is hivatkozik rá, és mert Maslow valamennyire közismert lehet, ha máshonnan nem, a Maslow-piramis által. A csúcsélmény szó megközelítheti ugyan azt, amiről beszélünk, de a hétköznapi életből kiemelkedő tapasztalatokra utal, ez pedig egyáltalán nem fedi le a misztika teljes skáláját. Tudatállapotnak nevezném, ha rám lenne bízva a megnevezés, már csak az agnosztikus volta miatt is ragaszkodom magam számára a tudatállapotként való értelmezési kerethez, ez ugyanis nem állítja biztosan, hogy amit tapasztalok, valóban létezik rajtam túl. Ehhez kapcsolódhat a negatív teológia is, de erre már végképp nem tudok kitérni ebben az írásban, ahogy arra sem, mi lehet a tudat, ez a kérdés messze túlnő rajtam.


Ha kérdezik, azért el szoktam mondani, hogy van, aki egyszerűen fogékonyabb ezekre a dimenziókra, és úgy tűnik, hogy én is ilyen vagyok, abszolút nem szándékosan, hanem mintegy véletlenül. Egyáltalán nem keresem mániákusan ezeket az élményeket vagy érzéseket, nincsenek látomásaim, nem szoktam hallucinálni. Elsősorban nem tematikai vállalásokat teszek a szövegeimben sem. Ha nem is mindig sikerül ezt megvalósítanom, azért számomra mégiscsak a konkrétumok a fontosak, a nyelvben, a tárgyakban, a zenében, a festészetben, a testemben érzem meg a láthatón túlit, nem pedig a láthatón túlit fordítom le ezekre, de ez eleve dichotómia, nem biztos, hogy szétválik a kettő (ez pedig ismét megragadhatatlanul nagy filozófiai témakör). Szellemi vezetőm leginkább Földényi F. László lehetne, aki mindent hozzáköt a láthatóhoz, az olvashatóhoz: a festmények és szövegek között biztonságos marad a repülés, de nem szűnik meg repülésnek lenni. (Vigyázat: ha nem látod a reprodukciót, nem olvastad a szöveget, amiről szó van, ismét a számodra láthatatlanról olvasol.)


Nem vagyok ezzel egyedül, ilyen karakterű vagy szemléletmódú emberek mindig is voltak és lesznek, és nem jobbak másoknál, csak más az életük fókusza. Bizonyos korszakok kiemelik ezt a beállítottságot, de ezeknek a koroknak a látásmódját ne vetítsük ki a ma élő emberekre. Lehet-e anakronisztikusnak bélyegezni az egymást folyton váltó esztétikai elvek és filozófiák kereszttüzében egy ilyen örök attitűdöt? Szerencsére több érdeklődéssel találkozom, mint elutasítással, de a mondanivaló érdekében most inkább hangsúlyozom az ellentéteket.


A misztikus élmény mint olyan nehezen fér bele a kortárs emberképbe és az időrezsimjeinkbe, ezért gúny és értetlenség céltáblája lehet, miközben a másik oldalon bulvárezotéria formájában kerül kiárusításra. Sokszor elzárkózás és félelem övezi azt, aki ezzel foglalkozik, pedig hacsak nem pszichiátriai értelemben vett vallási tébolyról van szó, nem igaz rá, hogy elveszítette volna a realitásérzékét. Nehezen és lassan értettem meg, hogy ezek a reakciók nem rólam szólnak, nem az én érdeklődésem, személyiségem elégtelenségét tükrözik vissza, hanem azt a személyt, aki nem kérdez, hanem ítélkezik velem vagy másokkal szemben. Az is előfordul, hogy valaki, akivel beszélgetek, egyfajta opponensként magyarázatot keres az ilyen jelenségekre. Valóban érdemes egy istenélményt (a szerelmet, a szeretetet) levetkőztetni vagy megsemmisíteni a biológiai/hormonális meghatározottság egyáltalán nem kikezdhetetlen érveivel?


Gyakran tapasztalom azt is, hogy mindenféle mentális másság automatikusan devianciaként körvonalazódik. Az nem beszélgetés, ha az ember a vádlottak padján ül, legfeljebb vallatás. A más pedig ritkán egyenrangú. Emberáldozatként dobjuk a világ peremére, a kirekesztődés sötétségébe, a finisterrára, akár anélkül, hogy megkérdeznénk, árt-e a társadalomnak vagy önmagának. Elég, ha elmondja, hogy mást gondol, érez, szeret. Bölcsebb tehát, ha nem beszél? Aki nem beszél, mert a beszéd félelmetes számára, az el van hallgattatva. Ez a hallgatás pedig a mindent betöltő digitális fecsegés korában még láthatatlan is marad.


Megértem a félelmet a körvonalazhatatlantól és a láthatatlantól, én is kerülöm a csapdákat, legfőképpen a gondolkodást beszűkítő, dogmatizmusra lehetőséget adó irányokat, az üres vagy fölényeskedő bölcsességeket. Beleestem már néhányba, de a tévedésem a részem, nem félek tévedni és eltévedni. Egyébként pedig még a legkeményvonalasabb pszichiátriai definíciók szerint is az adott kultúrához viszonyul az, hogy mi számít téveszmének. Ezzel lényegében az orvosi gyakorlat deklarálja, hogy kultúraközpontú és relatív (milyen szép is a klasszikus humanizmus). De az őrület kérdésére még hamarosan visszatérek.


4. Hogyan lehet ma relevánsan beszélni Istenről?


Általánosságokba nem bocsátkoznék, mások számára sem tennék javaslatokat ezzel kapcsolatban, maradok ezért az én-közléseknél és a kérdéseknél.


Azt a fajta alárendelődő viszonyt, amelyben Isten olyan, mintha a felettes én vagy a hatalom nyelvi kiszerveződése lenne, nem tudom elfogadni (nem teljesen függetlenül arról, hogy mit olvastam Nietzsche vagy Foucault munkásságában vendégeskedve, de nem vakon követem őket). Akinek vallomást teszünk, akinek könyörgünk, akitől félni kell, azzal egyenlőtlen és egyáltalán nem jó viszonyban vagyunk, és ez taszít engem. Nem az alázat zavar, az nagyon is más, mint az alárendelődés, mert van benne önbecsülés. Megszemélyesíthető istenben eleve nem gondolkodom, mások számára viszont nem teszek ajánlásokat, és miért is bélyegezném anakronisztikusnak, ha valakinek ez a beszédmód komfortos? Egy-egy versben én is használtam például liturgikus szöveget, mert azt éreztem jó szövegszervező elvnek.


Az istenes versek megszólításra épülő retorikai sémája ugyanakkor nem izgalmas számomra, még ha be is látom, hogy egy-egy ilyen szöveg jól van megírva, és akár megújíthatóak ezek a formák (Fenyvesi Orsi Ne csinálj magadnak ehető képet című versének játékossága és iróniája kimondottan üdítő, nem beszélve arról, hogy a sapientia, a bölcsesség szó a latinban, ha jól tudom, a saporból, az ízből ered). Isten megnevezhetőségének kérdésre is a misztika alapkérdéseihez tartozik, nincs neve, vagy éppen végtelen sok neve van? Isten lehet partner, akinek társalkotói vagyunk minden hübrisz nélkül? Lehet szerelmesünk, lehet az erő, ami feltölt? Láthatom-e, ha belenézek egy állat szemébe? (Biztosan naiv vagyok, de látom!) Lehet, hogy csak délibáb, a nemtudás felhője, esetleg a saját legjobb (nem-büntető) énünk, vagy maga a lét? Egy rettenetes mentális betegség-e Isten, doxazma, a tudat felbomlásának krízise vagy éppen a lélekvezető, a terapeuta? És mi lesz akkor, ha létrejön a technológiai szingularitás? Most teremtünk meg egy szuperintelligenciát, egy (még) személytelen entitást, akihez beszélni is lehet, aki kinyilatkoztat, talán teremt is. Az AI mint isten? Minden lehetséges. Talán az istenélményről mint individuális élményről lehet a legbiztonságosabban beszélni a maga partikularitásában.


A vallások intézményrendszereinek diskurzusaira és a közösségi vallásgyakorlás módjaira ugyan nem látok rá, de érdekesnek tartom, amit Karl Rahner mondott: a jövő kereszténye vagy semmilyen lesz, vagy misztikus. Az ógörög μυέωa szem és a száj becsukását jelenti, és megint ugyanott vagyunk: istenre nem lehet ránézni és tilos kimondani a nevét. Rahner jóslata már önmagában is erős intézménykritika, noha a szakirodalomban találkoztam már azzal a gondolattal, hogy a vallási intézmény demokratikus módon arra törekszik, hogy átadja a híveknek a (csúcs)élményt. Erre tehát meg is lehet tanítani az embert, és én hiszek benne, hogy mindenki képes lehet rá, ha nem is az oly kétes hírnevű intézmények (még kevésbé a hamis tanítók) bábáskodása mellett.


5. Vallásos, transzcendens, metafizikai, istenes költészet. Melyik a fontos számodra ezek közül, és miért?


Sokféle költészet vonz, néha találomra előveszek középkori vallásos verseket, trubadúrköltőket vagy épp (a maga korában bolondnak tartott) Blake-et. Ha már jelzők, hozzátenném még a liturgikust és a szakrálist is. A kategóriák iránti ellenszenvem miatt viszont nem feltétlenül címkézném fel az általam szeretett költészeteket. Ugyanakkor a megjelöléseket tudomásul veszem, ahol szükség van rájuk, alkalmazom őket, ezt a gesztust megteszem az ezeket kialakító szakmai közösségek felé (Ady Endre istenes versei, ha így hívják, elfogadom, John Donne metafizikus költő, ám legyen). És az is kérdés, hogy milyen szövegeknek lehet vallásos, transzcendens, metafizikai vagy misztikus olvasatuk, hol és hogyan tud működni ez tematikai megjelölés helyett olvasásmódként.


A misztikus és a szerelmi költészet szoros kapcsolódása szinte közhely (az Énekek énekétől Keresztes Szent Jánosig), de akár fordítva is lehetséges. Egy gyors gondolatkísérlet: Juana Ibarbourou versét is lehet az istennel való kapcsolat allegóriájaként olvasni. Érdekes, hogy Nemes Nagy Ágnes A szomj című versénél ez már nem működik, ez inkább a hétköznapi misztika és erósz terepe. Mindezt csak gondolatébresztőnek szánom, gyakorló olvasóként, mert nincs ehhez igazán elméleti hozzáférésem, és az allegória is egy életre szóló kutatási témát adna.


Összességében azt mondanám tehát, hogy ezek közül számomra maga a költészet a fontos.


6. Milyen hagyományokra támaszkodsz és mik a kortárs inspirációid? / Számodra melyik a legfontosabb aspektusa a transzcendenciának?


Először azt gondoltam, hogy az átláthatóság kedvéért áldozok a lista Umberto Eco-i mámorának és a könyvespolcom klasztereinek (örök kérdés, hogyan rendezd a könyveid), de a lista annyira rossz leképezése ezeknek a bonyolult összefüggéseknek, melyek kivonják magukat a lineáris gondolkodás alól, hogy inkább asszociációk mentén haladok. Ez sajnos felveti a csapongás veszélyét, de remélem, az olvasó ezúttal kivételesen megbocsátja nekem. Az inspiráció pedig sokszor annyira személyes és mély, hogy inkább ez irányítja a szövegolvasást, semmint fordítva, ezért teszek némi engedményt a nem túl kitárulkozó magamról-beszélés felé, hogy legyen ennek a felsorolásnak valamiféle talapzata.


Összességében a kevésbé transzparens szövegeket keresem, melyekben vannak üres helyek. Van mágiájuk, a titok és a képzelet és a nyelv nagy szerepet játszik bennük. A láthatón túliról beszél Herta Müller is egy almafa által, mely felfalja saját almáit, Lispector (meg)menekülő tyúkja ki nem megy a fejemből, Donnhauser bodzája és szószerinti körtéje újranő minden évben, Jacques Roubaud szépen suttog a gyász transzcendenciájáról, Ponge a dolgok oldalán mennyi láthatatlan dolgot talál, Szijj Ferenc pedig lazán belefotóz a fejünkben gomolygó sötétségbe.


Talán ebből is látszik, hogy a nyelv misztériuma a legfontosabb aspektus számomra. Lenyűgöznek az ismeretlen eredetű szavak, az elveszett, de bujkáló jelentésrétegek. Bomlik és bimbó, göb és gomb, bolyong-bolygó-bódít, valóságos rizómákat lehet kiásni az etimológiai szótárból, és ezek közelebb visznek a nyelv érzékiségéhez is. Minden érdekel, ami a magyar nyelvvel kapcsolatos, ez a legszebb bokor, amit valaha láttam. (És ludvérces mocsár, égerlábakkal teli ingovány, televény-szörny, egy odradek).


A másik ember nem kevésbé érdekes, mint a nyelv. Tévhit, hogy a misztikának nincs köze a testhez, ahhoz van csak igazán köze. Az eksztázis és az aszkézis metszéspontjában is a test áll. A misztika irodalma bőséges forrása az erre vonatkozó gondolatoknak, és akkor a görög Erószról, a szeretet típusairól (agapé, fília) vagy a tantrikus hagyományról még nem is beszéltünk.


Annak ellenére, hogy református szellemben neveltek, szívesen teszek kirándulásokat a katolikus szakirodalomban Evagriosz Pontikosztól a szentek életén át Alois M. Haas misztikáról írott tanulmányaiig. De hogy valami konkrétabbat is említsek, Anselm Grün és Gerhard Riedl Misztika és érosz (sic, ők valamiért nem erósznak írják) című könyve a szerelmi misztika spirituális hagyományával foglalkozik, a misztika és az érosz elválaszthatatlanságának alapelve mentén. Wunibald Müller Eksztázis – Szexualitás és spiritualitás című könyve pedig többek között Maslow, Buber és Teilhard de Chardin munkássága mentén vet fel kérdéseket, az eksztázis szemlélődő és őrjöngő aspektusát sem kihagyva, egészen a kortárs pszichológiai és terápiás irányzatokig. Rövid kis könyvek, de akinek ismeretlen ez a téma, mint nekem volt a katolikus hagyomány, jó alapot adhatnak. A szerelemfilozófiákat is ide kötném, de ez már nagyon tág témakör, még könyvajánlókra se vetemednék.


A halál misztériuma annyira végigkísérte az életem, hogy ez a dolog maga jóval erősebb, mint bármilyen szövegszerű élmény. Aki tartózkodott haldoklók körül, vagy lakott olyan helyen, ahol meghalt valaki, érzi, hogy más a légkör, mintha megnyílna ilyenkor egy világok közötti kapu. Ebből következik, hogy a túlvilág-ábrázolások, az alvilági utak Dantétól Tar Lőrinc pokoljárásáig mind nagyon érdekesek számomra. Hogy az általam annyira szeretett görög hagyományt se hagyjam ki: az eleusziszi misztériumokról keveset tudunk, de valamiféle halálbeavatás lehetett a lényege, a misztériumon résztevők arról számoltak be, hogy a beavatás után nem féltek többé a haláltól. A látszat ellenére pont ezekben a pokolban nem lehet eltévedni, a katalógusok biztonságos terepe ez, írás és kép létezésének nyers ténye.


Ha már pokoljárás, néhány évvel ezelőtt véletlenül került a kezembe Paolo Santarcangeli ,,Pokolra kell annak menniˮ című könyve. Ha ingoványos is ez a talaj, azért élvezettel olvastam, és egyfajta térképet adott a megnevezhetetlen mentális tájakhoz. Nekem segített meglátni a saját szigetem, labirintusom, sivatagom, és hamarabb kitalálok belőlük, ha tudom, hol járok. Az éjszakát mint mentális állapotot a Keresztes Szent János által emlegetett lélek sötét éjszakájával is összevethetjük. A költői őrületről is van benne szó, szegény Vörösmartyval a főszerepben. A sémák beszűkítő jellegétől és a költők pályájának ilyesféle elemzésétől tartok ugyan, de önterápiaként egyáltalán nem haszontalan ez a nézőpont.


Befelé épülő, nem közösségi megközelítés ez, és nem is volt olyan régen, amikor könnyen érhette a szabadgondolkodót vagy a misztikus szentet az eretnekség vádja. Aki elkóborol a csoporttól és hallgat, veszélyesnek mutatkozik, mert nem tudni, mire gondol. A kiszakadás nem feltétlenül végleges, és szerintem a kiszakadó is a közösség része, nem kell piedesztálra emelni, inkább egyenrangúnak tekinteni, nem beszélve arról, hogy egy kis kóborlásra mindenkinek szüksége lenne. Vissza lehet jönni a vándorutakról és beszámolni róluk, kérdés, hogy a közösség figyel-e az introspekció zarándokaira, akik nem hajlandóak teleologikus módszerekkel helyettesíteni a gnothi seauton megkerülhetetlen parancsát. Aki nem mindig van jelen, az nem feltétlenül anti- vagy aszociális, magával-foglalkozása nem nárcisztikus öntükrözés, igenis lehet proszociális gesztus a kontempláció is. A mindent látó és kifosztó algoritmusok korában talán éppen ez a túlélés záloga.


*


A végére hagytam a melankóliát, a költői szerepeket és az őrületet mint misztikus utat, a lefelé tartó utakat. Egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, húsz éve olvasok erről hardcore pszichiátriai könyveket és Csáthot, őrültek vallomásait és olykor az arcukat. Az angol nyelvű pszichiátriai szakirodalomban is rengeteg anyag van arról, hogyan függ össze a neurodiverzitás a kreativitással. Közhely a költőkhöz kötni a mentális betegségeket, Czeizel Endre genetikai kutatásai miatt nem csoda, ha a szélesebb közönség ezt tudományos tényként fogadja, de a kép ennél persze sokkal árnyaltabb.


Hálás beszédtéma költők és írók között, hogy nem kell rosszul lenni az íráshoz, igazat is adok ennek. Azt viszont nem hiszem, hogy minden rosszul lét elől menekülni kellene. A gyászmunka például nem azonos az önsajnálattal, a krízis pedig az életünk produktív része. Az anyagi értelemben véve is jól élő költő-író az új közhely, én üdvözlöm, de mi lesz azzal, akinek ez nem adatik meg, és nem kerülik el a tragédiák vagy a nélkülözés, és netalántán beszél is erről? Neki még több erőre van szüksége a megszólaláshoz. Itt persze a pózként való megmerevedésről, a tanult tehetetlenségről beszélünk, de a kispolgári-értelmiségi attitűd is lehet póz. Balzacnak lenne egy-két szava hozzá, (igaz, én már annak is örülök, ha félig-meddig öntudatos polgárnak sikerül maradni megnyirbált jogok által elhallgattatott pária helyett).


Óriási különbség az is, hogy veszélyezteti-e az egyén fizikumát vagy a hétköznapi életét a privát pokoljárása, vagy éppen ebben talál valami megfoghatatlanul szépet, hogyan éli át-, meg- és ki-, mert ez egyáltalán nem csak egyféle lehet. A destruktív betegséget és a konstruktív másságot vagy máshol-járást nem érdemes összekeverni egymással. És az is óriási különbség, hogy valakinek gyógyítható-e a mentális betegsége, mert ha nem gyógyítható a tudomány jelenlegi állása szerint, csak szinten tartható, akkor neki ez a létállapota, legyen akár író-költő, akár nem. És ezért megszégyeníteni annak a szégyene, aki ezt megteszi vele.


Az esztétika szak után (a fő tantárgy a művészetelmélet-történet, Arisztotelésztől a német idealizmuson át a kortárs irányzatokig) nehéz engem becsapni bármiféle izmussal, vagy preskriptív eszmével, hogy a művészetnek mit kell csinálnia, a művésznek mit kell képviselnie. Minden és annak az ellenkezője is ezerszer zászlóra volt már tűzve. Inkább arra vagyok kíváncsi, mit képes megcsinálni az adott kor művészete, és a mediális és mentális változásokat (például hogyan változtatja meg az agyunkat az internet) képes-e beépíteni anélkül, hogy felületesen hajhászná az újdonságokat (kit érdekel ma egy SMS-vers), vagy milyen nyelvi rétegekbe képes elhatolni ezzel vagy ennek ellenében.


Végezetül a dionüszoszibb oldalt sem felejthetem ki a felsorolásból, a bacchanáliáktól kezdve a libertinusokon át a bécsi akcionizmusig, vagy éppen a tudatmódosító szerekig. Ez a sötét misztika még egy külön témakör. Ehhez inkább csak intellektuálisan tudok kapcsolódni, a sötétben vájkálni szerető attitűdöm ellenére az erőszakot messzire kerülöm. Az elszenvedését is erősen kerülöm, mert abból, aki kapja, könnyen válhat az, aki adja. (Jól mutatja ezt az, amikor magam számára is meglepően passzív-agresszív módon vagyok képes beszélni még nyilvánosság előtt is a nők elleni erőszakról, de ez egyúttal strukturális probléma.) Nem idézném Bataille-t, hogyan függ össze mindez a halál misztériumával és az erőszakkal mint határátlépéssel, hozzáférhetőek az alapszövegek. Azt viszont megjegyezném, hogy az olyan immerzív élményekre, mint a horror vagy a pornográfia, szórakoztató borzongásként tekintünk, de nekem inkább az a fontos bennük, hogy az általuk kiváltott tetszéssel rávilágítanak saját szörny mivoltomra (igaz, az Érzelmes regényt nőként olvasni egészen más), és ez a tükör mindannyiunk tükre, önnön jóságunkba vetett hit illuzórikus voltának leleplezése.


7. Gondolatkísérlet: Milyen következményekkel jár a határ megszüntetése az Istenről beszélő szubjektum és az Isten között?


Lényegében ennek a határnak a megszűnése a misztika maga. De az istennel való összeolvadás (szétváltunk-e tőle valaha?), melyet neveznek henosisnak, pszichoszintézisnek és sok egyéb másnak, járhat teljes csenddel is, az önátadás, a fogantatás és a halál csendjével.


A magával az élménnyel egyidejű beszédet pedig kinyilatkoztatásnak nevezhetnénk, mint amikor a püthián, a prófétán, Hermészen keresztül beszél egy istenség. Egy ilyen beszédhelyzet lehetőséget kínál a manipulációra, ellenőrizhetetlen az igazságtartalma, és a másik félen múlik, elfogadja-e a kinyilatkoztatást vagy a jóslatot, belemegy-e ebbe a játékba. Nem beszélve arról, hogy a 21. században nincs autentikus misztikusunk, inkább vallási tébolyban szenvedő őrültünk. A kinyilatkoztatást már csak az őrület perspektívájából tudjuk szemlélni? Nem az őrül(e)t beszél-e legegyenesebben az emberről?


Kérdés az is, hogy lejegyezzük-e ezt a beszédet. Ha igen, akkor egy kórkép, egy dokumentum vagy egy imitáció rajzolódik ki? (A Rodezi levelek vajon micsoda?) Ha tudatos alkotás jön létre, akkor sokféle szubjektumkonstrukció találkozhat sokféle istenképpel. És itt vissza is kanyarodtunk a művészethez.


A Ponge-kötetem pont A bölcs megőrül című versnél nyílt ki, teljesen idevág, íme a homo sapiens sapiens:


Felgyújtom a szigetet! Nem csak az erdőt, magamat is!

Pusztuljon minden élő, csak a szikla maradjon, a csupasz, fehér,

lakhatatlan szikla! Vagy legyen a sziget egy új nap, egy új

tűzgolyó!


,,Isten nem más, mint Ige! Én vagyok az Ige! Csak az Ige

létezik!ˮ


(ford. Tóth Réka)


Az is kérdéses, hogy aki istennel egyesül, tud-e egyáltalán más mondani, mint azt, hogy, ,,vagyok, aki vagyokˮ. Már majdnem lezártam ezt az írást, amikor Korpa Tamás Inszomniáját lapozgatva megtaláltam azt a szöveget XXIV (Aki), ami így végződik:


,,...vagyok, Aki. vagyok, Aki harkály a keresztfán.

Aki apró lyukakat fúr. Aki hirtelen lékel.

melyik testnyíláson át távozik az Aki?

és akkor én hol vagyok.ˮ


Ez pedig nem manipuláció, nem pszichózis, nem kinyilatkoztatás, hanem költészet.








Katona Ágota: 1989-ben született Balassagyarmaton, 2008 óta Budapesten él. Az ELTE esztétika-magyar-szerkesztői ismeretek szakán végzett, verset és prózát ír, kollázsokat készít. Első kötete Kezdetben, mégis vihar címmel 2021-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségénél.

 

Kertai Csenger: 1995-ben született, költő, szerkesztő. Legutóbbi kötetet 2023-ban jelent meg B. rövid élete címmel, a Napkút Kiadó gondozásában.


Az előző részek itt olvashatóak: 1 (Bodor Emese - Puskás Dániel): Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről - 1. rész /Bodor - Puskás/ (nincs.online)

0 comments

Comments


hélóóó.png
bottom of page