top of page

Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről


A Nincs online folyóirat mindig is fontosnak tartotta, hogy olyan projekteknek adjon helyet, amely a fiatal kortárs irodalom feltérképezését tűzi ki céljaként, főleg ha egy olyan témában teszi ezt mint a metafizikai érdeklődés, az isteni, a transzcendens és az emberen túli kérdéseinek feldolgozásával. Ezért is örülünk, hogy Kertai Csenger minket keresett meg az alábbi projekttel, amiben kortársait kérdezi, egy többrészes ankét formájában.


Nincs online szerkesztőség



A fiatal irodalmi közegben érzékelek egy metafizikai érzékenységet, ami különböző formákban mutatkozik meg. Ennek kapcsán – a teljesség igénye nélkül – kérdeztem meg néhány fiatal szerzőt, hogy mit gondolnak a „metafizikai irodalom” mibenlétéről. A kérdések elég általánosak, mert azt gondolom, hogy nem tudományos igénnyel, hanem sokkal inkább olvasói tapasztalat eredményeképp fogalmazódtak meg bennem. Mégis, a válaszokban felfedezhető több közös pont, és talán körvonalazódni is kezd, hogy hol helyezi el ez a generáció azokat a terhelt fogalmakat mint a hit, a szorongás vagy az isten.


Köszönöm a Nincs Folyóiratnak, hogy platformot adtak ennek a kis projektnek!


Kertai Csenger


 

1.Milyen típusú metafizikai érdeklődést érzékelsz a fiatal kortárs irodalomban?


Izsó Zita: Erre nehéz konkrét választ adnom, mert nem vagyok irodalomtudós. Szerintem alapvetően ugyanannyira van jelen maga az érdeklődés, mint bármilyen más kortárs közegben, csak az írók, költők (és alapvetően a művészek) valószínűleg nyíltabban mernek beszélni a témáról.


Kellerwessel Klaus: Szerintem egészen sokan vetik ma közülünk vigyázó szemeik a fizikai világon túlra. Az alanyi-tárgyi spektrum mindkét pólusára találunk egészen kitűnő példákat, Élő Csenge és a te (Kertai Csenger) verseid például egy személyes és szerteágazó Isten- viszonyrendszer programszerű körvonalazására törekednek, míg Kustos Júlia szigorú tárgylírája, vagy Fehér Renátó szövegroncsoló kísérletezései pont a személyesség kikerülésén/újraértelmezésén keresztül jutnak el a metafizikai mélységig. Ha valaki ilyen érdeklődéssel veti bele magát a magyar fiatal kortárs irodalomba, bőven fog találni benne kedvére valót.


2. Mik az elsődleges kihívások és jellemzők egy transzcendens beszédmód kidolgozásában?


Izsó Zita: Számomra a hitelesség, mert egy metafizikai élményt leírni, érzékletesen megmutatni meg lehet, de zsigeri módon átadni, átélhetővé tenni nem. Semminek sincs akkora ereje, mint a saját élménynek.

Éppen ezért én a transzcendenst sosem megkérdőjelezhetetlenül és önmagában, hanem mindig az emberen keresztül – mintegy tükör által homályosan – igyekszem megmutatni, ami együtt jár a hiánnyal, a kétségekkel, és főleg a kérdésekkel. De ez jól is van így, mert csak így alakulhat ki a hit, máskülönben nem lenne rá elég tér. A hit pedig talán az ember által elérhető legnagyobb szabadság, mert megszabadít az elme és a körülhatárolt valóság korlátaitól.


Kellerwessel Klaus: Nyelvem határai világom határai – vajon szerkeszthető/nevelhető olyan nyelv, ami saját határain túlmutat? A legtöbb talán, amit a nyelv tehet, hogy saját megcsináltságára, nyelviségére utal, ezzel hívva fel a figyelmet mindarra, ami rajta túlmutat – a többi néma csend. Ez hasonló lehet a brechti elidegenítő színházhoz, ami tudatosan hívja fel a figyelmet saját színházlétére (például azzal, hogy a jelenetek előtt egy tábla leszpojlerezi az adott jelenetet, vagy a színészek kilépnek darabközben a szerepekből és reflektálnak rá). Az elidegenítés meggátolja a túlzott bevonódást, a (nyelv)színház összetévesztését a valósággal, azzal mutat túl önmagán, hogy önmagára, saját határaira mutat.

Bényei Tamás vetette fel, hogy a nyelv önreflexióján, a történetsodrásba való bevonódás megakasztásán túl elképzelhető egy másik út is. A mágikus realista regényekre jellemző történetgazdagság szerinte belülről feszíti szét a narratív irodalom kereteit, és ezáltal talán a nyelvet is, ami nyitva hagyja így a teret a transzcendens számára: a szélsőségek tehát itt is összeérnek. „A Száz év magányt könnyű olvasni, ellenben rendkívül nehéz emlékezni rá [mert az] emlékezés regénye” – írja, és ez a mondat nagy hatást gyakorolt rám.


3. Szerinted hogyan reflektál a kor/mai irodalmi közeg a metafizikai érdeklődésre?


Izsó Zita: Szerintem alapvetően pozitívan. Kifejezetten kellemes meglepetés, hogy a különböző felolvasásokon, könyvbemutatókon még az általában kevesebb kortárs irodalmat olvasó jelenlévők is pozitívan reagálnak ezekre a versekre, és sokszor megszólítanak az egyes alkalmak után. Talán mert felszabadítónak érzik, hogy lehet beszélgetni erről a témáról, ami sokszor mintha tabu lenne (vagy legalábbis könnyen nevetség tárgyává válhat, aki ilyen témákkal foglalkozik.)


Kellerwessel Klaus: Ahogy a politikai, gazdasági és környezeti válságok mentén társadalmi rendszereink tarthatatlanná válása egyre nyilvánvalóbbá válik, úgy lesz egyre nagyobb terepe és szerepe a filozófiáknak, azon belül pedig a metafizikának is. Újra kell konstruálnunk magunk körül a valóságot és jelentéseit, mint bármelyik másik átmeneti korban. Már a mesterséges intelligencia fejlődése önmagában is hozzájárul ahhoz, hogy az emberi lélek létére/mibenlétére és a valóság természetére vonatkozó kérdések miatt verjék az asztalt, kocsmákban és fórumokon világszerte.

Persze ritkán tudatosul, hogy egy bizonyos, minket mozgásban tartó kérdés igazából metafizikai gyökerű, hiszen ez a szó sokakban antik és elvont és unalmas asszociációkat kelt, míg a minket mozgató problémák frissek és fájnak és élnek.


4. Hogyan lehet ma relevánsan beszélni Istenről?


Izsó Zita: Én próbálok minden konkrét dogmát, hittételt elengedni, kizárólag az intuícióimra hagyatkozni, és megmutatni, ami minden vallásban, irányzatban, sőt, mindannyiunkban (mert ehhez még csak nem is kell vallásosnak, sőt, paradox módon még istenhívőnek sem lenni) egy.


Kellerwessel Klaus: Szerintem, ha őszintén beszél az ember a saját/közössége Isten-élményeiről, akkor ez ugyanolyan releváns marad, mint bármikor. Hiszen nem volt még olyan kor, aminek pont ugyanez lett volna az Isten-élménye, mint a korunknak, nem volt még olyan ember, aki ugyanazokkal a kétségekkel és reményekkel nézett felfelé, mint te. Ha valaki azon kapja magát, hogy a tegnap szavait és formáit használja fel, amikor Istenről beszél, akkor talán nem elég őszinte. Amíg élményszintű az Isten-tapasztalat, addig nem kell félni attól, hogy az élmény újrateremtése a papíron idejétmúlt lenne. Ha valaki saját magát veti papírra, akkor írása szükségszerűen releváns lesz, ha minőségileg nem is feltétlenül jó, vagy olvasásra méltó. Ez most az írás-ideál a fejemben, nem tudom, mennyire naiv.


5. Vallásos, transzcendens, metafizikai, istenes költészet. Melyik a fontos számodra ezek közül, és miért?


Izsó Zita: Talán a transzcendens és a metafizikai, mert a vallásos és az istenes nekem egy picit túl konkrét, és ezáltal határokat szab, nem elég univerzális.


Kellerwessel Klaus: Turi Tímea úgy fogalmazott, hogy minden vers olvasható imaként. Szerintem ez egy csodálatos gondolat. Írás közben egyszerre vagy a legmélyebb egyedüllétben az élményeiddel és gondolataiddal, és egyszerre kommunikálsz, osztasz meg valamit, ez pedig társaságot implikál, akkor is, ha nincs olvasóközönség. Ha elég mélyen bevon egy vers, akkor már az olvasás – egy halott fadarab bámulása közbeni élénk hallucinálás – maga is ima. Gyónás, meditáció, rituálé, minden.

Szóval nem tudom, van-e határ az általad felsorolt kategóriák között, és hogy nem tartozik-e bele minden vers mindegyik kategóriákba. Persze ha muszáj mondani valamit, akkor a metafizikai költészetet érzem a leginkább magaménak, mivel a valóság szerveződési szintjei közötti átmenetek, a nyelvhatárok feltérképezése és a logikai paradoxonok versszervező elvekként is nagyon-nagyon érdekelnek.


6. Milyen hagyományokra támaszkodsz és mik a kortárs inspirációid? / Számodra melyik a legfontosabb aspektusa a transzcendenciának?


Izsó Zita: Irodalmi inspirációként elsősorban Borbély Szilárdot említeném, de mostanában erősen hatnak rám Markó Béla versei is. Emellett persze rengeteg szerzőt tudnék felsorolni a világirodalomból, elég csak Mila Haugová, Vladimír Holan, Miroslav Holub, Ted Hughes mágikusabbnál mágikusabb verseire gondolni. De azt hiszem ezeknél is fontosabbak a saját megéléseim, és az az élmény, hogy valami ki akar fejeződni, meg akar jelenni a világban általam, és nem feltétlenül csak az irodalmi szövegeken keresztül.


Kellerwessel Klaus: Fontos hagyományív számomra a már említett mágikus realizmus a hipnotikusság, monumentalitás és életigenlés miatt, de szintén fontos (és az életemben egyre fontosabb) olvasmány-bázist jelentenek a buddhizmus-hinduizmus-taoizmus szent iratai is, a semmivel való barátságos viszonyuk, és az olvasásuk közben átélt különös borzongás miatt (bár még közel sem tudok annyit ezekről a kultúrákról, amennyit szeretnék). Kortárs magyar írók közül ilyen metafizikai témában elsőre Kemény Istvánt mondanám és még (bár nem feltétlen számít már kortársnak) Tandori Dezsőt.


7. Gondolatkísérlet: Milyen következményekkel jár a határ megszüntetése az Istenről beszélő szubjektum és az Isten között?


Izsó Zita: Szerintem alapvetően mindannyian egyek vagyunk, és mindannyiunkban ott van Isten, így a határátjárási kísérletek minden esetben fontos felismerésekkel járhatnak.


Kellerwessel Klaus: Ha erre, mint a kozmikus-egység élményére gondolsz, akkor ebben a kegyelmi pillanatban a szubjektum átélheti azonosságát a világmindenséggel, külső és belső, anyag és lélek egybemosódik, és a világszellem önmagára mosolyog. A tibeti buddhizmus, különösen a dzogcsen tanításai, hasonló állapotokat írnak le. A dzogcsen, mint a "Legfelsőbb Valóság", a tudat természetes, megváltozatlan állapotára utal. A szamszára (vándorlás életről életre, létforgatag, szenvedés és tudatlanság) és a nirvána (beteljesülés, a különvalólét megszűnése, örök öröm) ebben az értelmezésben nem két elkülönült állapot, hanem a mindennapokban is jelen lévő két párhuzamos szemléletmód. Az irányzat szerint minden érzés, élmény, gondolat, amint megjelenik, fel is oldódik, természetesen megváltja önmagát, ha nem avatkozunk közbe, és ez a nirvána állapot.

Nekem ez tetszik. Tetszik, hogy a Nirvána (az ’Isten’), illetve a Szamszára (az Istenről beszélő szubjektum, ’az ember’) nem két elkülönült realitás, nincs közöttük határvonal, hanem egyetlen, a mindennapokban is megtestesülő realitás, két különböző szemszögből (mint a fény anyag és hullám természete). Az egység-élmény kegyelmi pillanatában szerintem erre döbbenünk rá.








Izsó Zita: (1986) költő, műfordító, drámaíró, a FISZ-Kalligram Horizontok Világirodalmi Sorozat és az Üveghegy gyerekirodalmi oldal egyik szerkesztője. Angol, német, francia és spanyol nyelvből fordít, többek között Alejandra Pizarnik argentin és Rosario Castellanos mexikói költő verseit.

Kellerwessel Klaus: 1999-ben született Kecskeméten. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem társadalompszichológia mesterszakán és a Pannon Egyetem mesterséges intelligencia szakmérnöki képzésén tanul. A 77 fejű herceg éneke című drámakötete 2021 májusában jelent meg a Cédrus Alapítvány gondozásában. A kötet Prágai Tamás-díjat nyert, a benne szereplő csonka lili pedig díjazott lett a salgótarjáni Zenthe Ferenc Nemzeti Színház pályázatán, aminek hála 2022-ben színre is került. Első lírakötete, a Hátam mögött a hulló porcelán idén költészet napján jelent meg a Magvető kiadó Időmérték sorozatának negyvenedik köteteként.

 

Kertai Csenger: 1995-ben született, költő, szerkesztő. Legutóbbi kötetet 2021-ben jelent meg Hogy nekem jó legyen címmel, a Napkút Kiadó gondozásában.




Az előző részek itt olvashatóak: 1 (Bodor Emese - Puskás Dániel): Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről - 1. rész /Bodor - Puskás/ (nincs.online)



0 comments

Commentaires


hélóóó.png
bottom of page