Karcagi Ágnes

Aluljáró-csönd

A világ legdrágább cipőtalpai ereszkednek le az aluljáróba. Az óriási zajban csendet teremt a sarkok és a tegnap lepisilt lépcsőfokok találkozása. Itt van, eljött. Egy perc alatt húsz darab különböző száj fújja ki a tüdőben utazott nikotinos levegőt. Neki erről véleménye van. Tekintete köröket ír le, mintha szédülne. Nem találja önmagát. Az egyetlen igazodási pont a rolex másodperc ütései.

Az aluljáró sarkában szemének sugarait leállítja. Idő kell. Oda áll a szétfoszlott szőnyeg sarkára, mint kiskorában és egy százast ejt a lekopott tejfölös dobozba. A szegény megköszöni, tisztességgel. Régóta ágya már a lekopott aluljáró csempe. Az öregember felnéz a gazdagra, Istennek gondolja. Annak az Istennek, aki a fizetésének a tized részének a tizedének a felét hajlandó odaadni a jó lelkiismeretért. De ő nem ez a fajta. Ő az, aki lenéz, ítélkezik és gyűlöl. Büntetne, ha tudna, hatalmával tönkre tenne, ha tudna. Ezt a szegény nem látja, ő csak hisz. Hisz abban, hogy egy százas meg tudja változtatni a világot, hogy az Isten néha hozzá is eljön, hogy lehet még az aluljáró a menny. Egy teljes világ választja szét a kettőjüket. Szegényt és gazdagot.

A nap végén az apát a metró zaja altatja el és fiára gondol. A fiú a budai villák rengetegében hunyja le a szemét, büszkeséggel. Ma is adott valami az apjának. A nap végére azonban Istenből lett gyermek és emberből Atya.

Karcagi Ágnes: hívnak, jelenleg végzős diákja vagyok a győri bencés gimnáziumnak. Iskolámnak köszönhettem többek között egy kötetet, melyet sokadmagammal készítettünk "Ez most az a csönd" címmel. A jövőmben szeretnék irodalommal foglalkozni és őszintén remélem, hogy ez így is fog történni.