Gyarmati Dominik

A víz nyelv, a víz zene, a nyelv víz és anya

Horváth Florencia és Karádi Gergő Valójában senki című estje

Horváth Florencia és Karádi Gergő Valójában senki című estje nem a könnyed kikapcsolódás alkalma. Súlya, íve, mélysége, hangja, színe, szaga, tapintása, atmoszférája van. Elsősorban anyaversek hangzanak el, a hiány fájdalmával szembesülünk. Másodsorban megannyi, mindannyiónk számára releváns mozzanat történik. „Különböző területekről jövünk, de igyekszünk létrehozni egy közös történetet. Hiszen a zenében is kell lennie irodalomnak és az irodalomban is zenének. Valójában senki című estünkön nem titkolózunk, sőt megmutatjuk önmagunkat és azokat a dolgokat, amik meghatároznak minket. Művészeti ágak és élettörténetek találkozása ez. Egyszerre szólalunk meg múltban és jelenben, emléket felidézve és azokként, akik mára lettünk” – hirdetik. És kegyesen nem említik, hogy minden nézőre hasonlóan fontos felismerések várhatnak.

Ez az este sötét és mély víz, ami magával ragad, de nem nyel el. Lehetőséget kínál be-benézni a felszín alá, nem becsüli alá az esetleges merülést, felhívja a figyelmet az elsüllyedésre is. A hínárok látszólag víz-ringatta mozgása legalább annyira függ a figyelmünktől is. Összekapcsolódás a természettel, egy elszakadás sodróerejében. Kopoltyúnövesztés és annak elvesztése. Az elme próbája, lebegni a vizek felett. A lélek valósága: az óceánnal újra eggyé válni. De a tó, a folyó, az eső, ha úgy tűnik, ellenünk van, a part, ha egyszer hív, egyszer elhúzódik előlünk, hogyan is bízhatnánk a magzatvíz ringásának visszhangjában, ösztöneinkben? Mikor a Kraken rémülete emészti el a hullámokat és úgy tűnik, a sötét, kietlen, hallgatag vízen ragadtunk, az anyahajó vitorláját betűkkel visszafoltozhatjuk-e és belefújhat-e a dallamok szele?

A metaforikus képzettartományok szépen rándulnak össze hétköznapi gesztusok színpadi pillanataiba. Az előadás kijárt meder: szinte hiba nélkül, dinamikusan (számomra néhol kicsit gyorsan) zajlik. Hullámcsobogások hangbejátszója, kisfilmek, performatív események, dallá interpretált versek (ahogy Karádi Gergő nyilatkozik róla: versértelmezés) és Horváth Florencia védjeggyé vált verse: Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok.

Az érzelmek mellett másodsorban a narratíva próbatétele ez. A narratíva, ami, mint a víz, változó, bármilyen alakot képes felvenni. Halmazállapotai, térkitöltő – űrkitöltő – hiátuskitöltő affinitása jól mutatják: megbízhatatlan és megbízható, csak rajtunk áll. A víz élet, a víz halál. Ki ő, mi ő, milyen nemű? Női. Hold. Megtart, óv, befolyásol. Anya? Elhagy: Szabó T. Anna, a márciusi előadás utáni beszélgetés vendégének verse jut eszembe.

A zene az ének felől „30Y-os” benyomást kelt, dallamaiban, akkordjaiban „lovasis”. A zene víz. A víz minden, a víz mindenki, a víz több, a víz kevesebb, ám mindig igazabb – emlékeztetnek Horváthék. A zene, a hang mindent kitölt. A víz a kőbe is belevájja a lyukat. A zene minden (tégla)falat áttör. A zene átrezgeti a vizet. A víz átjár minket. Az élet minket lékel meg. A zene kitölti azt. Az anya víz, az anya zene. Az anya hiánya sosem negatív, ahol anya van, ott élet van. Ahol élet van, ott víz van, ott zene van. Ha az anya hiányáról beszélünk, akkor is előfeltétel az anya: ahogy előfeltétel a víz, a zene, a nyelv is.

A víz folyékony (szellem), légnemű (lélek), szilárd (test) a szövegekben. E hármasság nem biblikus keretezésben tárul elénk. De nem transzcendenciamentes az előadás, mitizálás érhető tetten, parapszichológiai tétek bukkannak elő, és szívfájdító passzusok bugyognak fel az abszolútumot illetően: „milyen lehet az az Isten, aki úgy rendelkezik / egy gyerek fölött, hogy évekre aludjon el, / aztán mikor felébred, legyen annyira egyedül / ne találhasson rá, senkire soha.” És máshol sem bánik kesztyűs kézzel a keresztény kultúrkör fogalmaival: „A kegyelem nem létezik, a megbocsátásra / szükségük sincsen”, vagy később ezt halljuk: „Szentté válni könnyű, mégis teljesen / felesleges, menteni úgysem lehet vele a helyzeten.”

Lélektani és filozófiai problémák fröccsennek össze ebben az erőtérben. Nem mintha ezek a fogalmak általában olyan könnyedén szétválaszthatóak volnának. Az anya egzisztenciális tétként, episztemológiai orientáló elvként kerül középpontba. Ahogy Horváth első verseskötetében, a nemrég megjelent Hiátusban (Kalligram, 2025), úgy a Valójában senkiben sem csupán hiányt jelent az anya jelen-nem-léte. Szövegei reflektálnak rá, ahhoz, hogy versei legyenek, lennie kell ennek a hiánynak. És lennie kellett neki magának és a megkonstruált anyafigurának is. Az előadásba ékelődve mindezt egy Descartes-parafrázis is megerősíti. Horváth önéletrajzi ihletésű szövegeihez Karádi személyes története is kapcsolódik. Ebben egy élő anya szerepel, ám kettejük kapcsolata megszakadt. Itt nem annyira a hiátus (hiány és beékelődés) a találó szó, sokkal inkább cseng össze a „senkivel”. Talán megerősíti ezt az is, hogy az estet Karádi nyitja a Sorköz című dallal. Ebbe a hézagba esünk be nézőként is újra és újra. Az identitásvesztés, a szerepvesztés, a viszonyítási alap eltűnése, mindezek státusza és viszonyaik oszcillálnak a fájdalom körül, ami valamiképp mégis az epicentrum. Intermediális, transzmediális, multimediális, színházi, összművészeti arzenál: szó, dallam, film, szimbolikus kellékek és aktusok dolgoznak a hiátus kitöltéséért. Netán maga Karádi tölti ki azt, mint a mindenkori másik aktuálissá válása?

„Ami testemből jön, / az a vers, minden, amit próbálok kimondani, / azok a határaim, pedig lehet, hogy valójában senki, senki, senki / nincs az alján, / csak én képzelem oda anyámat is, / lehet, hogy minden ott van / körülöttem, amit nem látok.” A Valójában senki lát és láttat. Nem mindent, de épp eleget, hogy hiteles és megrázó legyen. Az előadás zárlata igen találó, zilált, véleményem szerint merész húzás.

Az előadás egyetlen gyenge pontja a negyedik fal megbontásakor jön el: egy didaktikus „epizód”, ami azonban elősegítheti a fiatalabb korosztálynak az értelmezést – itt merült fel bennem az ötlet, hogy a gimnazista korosztálynak egyébként programszerűen is játszható lenne a műsor, egyféle művészetterápiás workshoppá emelve az alkalmat a darabot követő beszélgetéssel együtt.

A Horváth-Karádi páros újabban kerekasztal beszélgetéssel köti össze előadásait, minden esemény végén egy számukra meghatározó művésszel beszélgetnek. A meghajlások után Deák Dóra már a színpadon van, és felkonferálja az aktuális meghívottat, Szabó T. Anna író, költő, műfordítót. Deák a Valójában senkit követő diskurzusok állandó moderátora, rögvest az előző alkalomra utal vissza, amikor is Keresztes Zoltán pszichiáterrel a gyász sokféleségét járták körül, és ezt a húrt pendíti meg ezúttal is alaphangként. Ezután az előadás születéséről érdeklődik. Megtudhatjuk, hogy a munkafolyamat Karádi versmegzenésítéseivel kezdődött, elmondása szerint ezek olvasás közben szinte „kigurultak” belőle. Az előadás koncepciója szerint a versek és a dalok párbeszédre kelnek egymással.

Deák arra utal, hogy a tragédiák után, a gyász ellenére az élet megy tovább, folytatni kell. Szabó T. ezt cáfolandó kapcsolódik be egy személyes tapasztalattal, szerinte mégse megy ez olyan könnyen, a gyász magától sosem képes elmúlni, mindig kezdenie kell vele valamit az embernek. Mind az alkotók, mind Szabó T. egyetértett abban, hogy azok a művek, amik valamilyen tragédia kapcsán születnek, nem azzal a céllal íródnak, hogy szerzőjük a saját nyomorából építsen katedrálist. Távolságtartásra van szükség. Ráadásul olykor működésbe lép az emlékezet torzító természete is, de Horváth és Karádi tudatos alkotópáros. Horváth elmesélte azt az élményét, ami a szubjektív líra felé vezetett. 2020-ban a Hajdúböszörményi Írótáborban, Áfra János (a kötet fülszövegének írója) szemináriumán egy automatikus írás-gyakorlaton vett részt. Az itt született szöveg hosszas szerkesztése után született meg a már említett emblematikus vers, a Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok. Majd ebből nőtte ki magát az előadás alapjául szolgáló könyv is.

A darab egyik markáns kérdése: mi van akkor, ha a téma választja a szerzőt és nem fordítva. Szabó T. elmondja, sokáig igyekezte elkerülni azt, hogy magáról beszéljen, ám a tavaly megjelent Vigasz című verseskötete neki is meghozta az áttörést. Horváth kiemeli, hisz abban, hogy a Hiátus segíthet a nehézségekkel küzdő olvasóknak kapaszkodót találni. Szabó T. megerősíti ezt a véleményt, majd hozzáteszi, számára életmentő volt Röhrig Géza Anyjára című versét olvasni.

Szóba kerülnek Karádi feldolgozásai: az előző előadások alkalmával volt olyan visszajelzés, miszerint „popos” könnyedségük megtöri a versek fájdalmát. Ezt a véleményt személy szerint nem osztom. A két alkotó felidézi, milyen szokatlan helyeken, viszontagságos körülmények között is játszotta már az estet. Hozzáteszik, kaptak olyan visszacsatolást, hogy vetítés, performatív gesztusok nélkül is megállja a helyét, ezt én is így gondolom, a szövegek és zene önmagukban is erősek. Szabó T. is kiemeli az ének felszabadító, mondhatni mágikus, felemelő és sokszor a nehézségeken túllendítő erejét, szójátékba, etimologizálásba kezd: az „ének” nyomán az „én-ének” mentén azon következtetésre jut, hogy az éneklés segít többnek lenni. Összességében úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés nem adott hozzá annyit a műsorhoz, amennyit adhatott volna, de voltak érdekes pontjai és bizonyára minden alkalommal másként alakul attól függően, kit hívnak meg a fellépők.

Gyarmati Dominik 2000-ben született Debrecenben. A Gate69 és a Selfless Abuse zenekarok tagja, szólóprojektjében verseket zenésít meg. Sokfelé publikál sokfélét, egész régóta. Szerkeszt, műhelyekre jár. A Debreceni Egyetem esztétika mesterszakán végez épp.