Bartók Kinga

A türelem rabjai

(Djaili Amaou Amal: A türelmetlen, Könyvmolyképző Kiadó, 2023.)

Szeretek olyan könyvekkel foglalkozni, amelyek a miénktől eltérő kultúrákat mutatnak be, mert bár tudjuk, hogy a világ ezernyi színben pompázik, nem mindig vagyunk tisztában azzal, hogy ez a sokszínűség a gyakorlatban milyen konkrét formákat ölt, jót és rosszat egyaránt beleértve. A türelmetlen szól kényszerházasságról, családon belüli erőszakról, pontosabban férfiak nők ellen elkövetett bántalmazásáról és ellentmondást nem tűnő patriarchális hierarchiáról.

Munyal. Mondják az apák, férjek, fiútestvérek lányaiknak, feleségeiknek, lánytestvéreiknek. Türelem. Türelem, mert az iszlám vallás szerint egy nőnek muszáj türelmesnek lennie, és ezt nem csupán férjeik várják el tőlük, hanem ez vallásuk alapköve is, amelyet minden lánynak örökké a fejébe és szívébe kell vésnie ahhoz, hogy a muszlim társadalmi rend szerint értékes nő váljon belőle. Éppen ezért a cím ellentéte mindannak, amit a vallásuk és kultúrájuk akar rájuk kényszeríteni, s ez érzékelteti a változás iránti vágyat. A türelmetlenség ugyanakkor a nők belső harcait is tükrözi: vajon mennyit bírnak elviselni, és hol van az a pont, amikor már képtelenség tovább tűrni?

Djaili Amadou Amal kameruni író, mi több, a nők jogaiért küzdő aktivista. A regény helyszíne ugyancsak Kamerun, és feltehetően napjaink idejében játszódik, erre azonban inkább csak következtetni lehet, a konkrét időmegjelölés hiányzik. A szereplők nem valóságos személyek, ugyanakkor a történet minden szegmense a valóságon alapszik. Három nő különböző szemszögéből tárul elénk, milyen is a valóságban egy férfi uralta társadalom tagjának lenni, ahol nincsenek álmaik és hangjuk, és az önálló gondolatuk kinyilvánítása sem megengedett.

A három nő története három nagyobb egységre bontja a regényt, amelyek között van átjárás, de mindegyik egy egyedi, a többitől teljesen eltérő aspektust mutat be. Ezáltal kapnak hangsúlyt az egyéni perspektívák és sorsok, és könnyebben tudatosíthatóak a közös élmények és visszatérő motívumok, amelyek azonban nem csupán a női sorsok lehetőségeit ábrázolják, hanem általuk kerül bemutatásra a muszlim társadalom működése is.

„Mostantól kezdve mindketten a férjeitekhez tartoztok, akinek az Allah által megszabott feltétlen engedelmességgel kell adóznotok. Az engedélye nélkül nem mehettek el otthonról, még azért sem, hogy a halálos ágyamhoz siessetek! Csakis így, ezzel a feltétellel lesztek tökéletes feleségek.”  (16.)

Az első két egység egy testvérpár történetét dolgozza fel. A tizenhét éves Ramla szerelmes egy fiúba, s mindketten ugyanolyan jövőt álmodnak: elköltözni a városba, hogy tanuljanak. Olyan vágy ez, mely itt, Kelet-Európában a legtöbbek számára vélhetően mindenféle nagyobb erőfeszítés nélkül megvalósítható lenne, ám a muszlim kultúra másképp épül fel. A lányt kinézi magának egy gazdag – édesapjával megegyező korú – férfi, s így nem is kérdés, hogy Ramla családja a lány által egyáltalán nem vágyott házasságot támogatja. A környezete persze nem érti, miért tiltakozik annyira hevesen, hiszen muszlim nők százai lennének egy olyan lány helyében, akinek csupán egyetlen feleségtársa van, férje jóképű, vagyonos, és mindent megadna újdonsült, fiatal, rajongásig magasztalt feleségének. De vajon milyen érzés az, amikor pontosan tudjuk, hogy milyen jövőt építenénk magunknak, áhítjuk a tudást, a karriert, a szabadságot, de semmi esélyünk mindezt megteremteni és megvalósítani? Ez az az érzés, ami belülről csonkítja meg a szívünket. Bár Ramla története szinte csak egy „bevezető”, hiszen a velőtrázó részletek csak ezután következnek, az azonosulás és a megértés azonnal kialakul az olvasóban.  A nőt családja egyetlen döntéssel kényszerítette térdre egy olyan élet oltárán, amely csak fájdalommal és az identitás teljes körű elvesztésével jár. A bemutatott nők közül ő az első, aki rájön, hogy a túlélésért folytatott harcban az álmoknak nincsen helye.

„Egész úton sírok. Legszívesebben üvöltenék (…): - Mentsetek meg, könyörgöm, ellopják a boldogságomat és a fiatalságomat. Örökre elválasztanak attól a férfitól, akit szeretek. Olyan életet kényszerítenek rám, amit nem akarok. Mentsetek meg, esdekelve kérlek benneteket (…). Mentsetek meg, mielőtt fogolyként sorvadok el a négy fal között (…). Elrabolják az életemet. (59.)

Ramla húgának, Hindounak története bizonyos értelemben a legtragikusabb mind közül. Nemcsak azért, mert éppen betöltve a tizenhetedik évét, ő szenvedi el legfiatalabban a házasság kényszerűségét, hanem azért is, mert férje – és egyben unokatestvére – által olyan erőszak áldozata lesz, amelyet nehéz még megfogalmazni is. A szájába adott szavak és a fejében lévő ki nem mondhatott gondolatok megállásra kényszerítik az olvasót, és nem csupán arról van szó, hogy végtelen fájdalmat érzünk, hanem dühöt, tehetetlenséget és szégyent is, hiszen ebből a fajta erőszakból nincsen menekvés. Ebben a társadalomban nincs helye annak, hogy egy nő fellázadjon vagy segítséget kérjen. Hindou undorodik a férjétől, aki újra és újra megerőszakolja, és ebben a küzdelemben teljesen egyedül marad, tulajdon édesanyja sem áll mellé, sőt ő az, aki a lány egyik szökése után visszaküldi a férfihoz, mondván, türelemmel kell viselnie sorsát. Ezen a ponton is teljesen nyilvánvaló, hogy mit eredményez ez a patriarchális norma: a szolidaritás teljes hiányát ágyazták be a nők közötti kapcsolatokba, amitől még súlyosabbá válik a helyzet. Nincs menekvés, nincs kire támaszkodni. Az utolsó nő, Safira története prezentálja ezt leghatásosabban. Ebben a kultúrában nem létezik nők közötti barátság és összetartás, hiszen az marad életben, aki az erősebb.

„Még egyszer megerőszakol. A fájdalom olyan éles, hogy jótékony öntudatlanságba süllyedek.” (71.)

Safira része egybefonódik Ramlával, feleségtársak lesznek. Safira volt az első feleség, aki hosszú ideig úgy gondolta, férje maximálisan boldog a monogám kapcsolatban, hiszen a nő valódi szerelmet táplál a férfi iránt, és mindent megad neki, amire az vágyik. De eljön az osztozkodás pillanata. Az ő aspektusa eltér a testvérpárétól, hiszen neki nem a kényszerházasság terhét kell cipelnie, hanem kiváltságos helyzetének elveszítését. Megéli azt, milyen, amikor szeretett férje beleszeret egy fiatalabb nőbe és a patriarchális poligámia intézményében ő maga háttérbe szorul és tűrnie kell. Kétségbeesetten próbálja újra magához csábítani férjét, miközben a megalázottsággal és a féltékenységgel küszködik.

„Akár egy pók, úgy szőttem kérlelhetetlenül a hálómat mit sem sejtő feleségtársam körül. Mindig beleesett ügyesen felállított csapdámba (…). Mivel ismertem a férjemet, mint a tenyeremet, mindig az érzékeny pontjait céloztam meg, pontosan tudva, mi az, ami kihozza a sodrából. Ezért aztán egyre csak szidalmazta Ramlát.” (165.)

Az ő története is tovább mélyíti a patriarchátus problémáinak felvázolását, ami nem csupán a fiatal lányok életét dönti romba, hanem azokét is, akik kezdetben első feleségként hatalmi pozícióban voltak, hiszen ők számítanak a ház úrnőjének, a daada-saaré-nek. Ennek megélése az önbecsülés és önmagunk teljes elveszítéséhez vezethet egy olyan társadalomban, ahol a méltóság megléte már a házasság előtt is kérdéses. Ebben a helyzetben a nők riválisokká válnak a túlélés érdekében.

A három nő közül Safira karaktere a legkevésbé szerethető. Bár részben érthető, miért cselekszik úgy, ahogy, hiszen ő is egy zsarnoki rendszer áldozata, szenvedéseiért mégis más nőket – különös tekintettel Ramlát – hibáztatja, nem pedig a férjét vagy azt a társadalmi berendezkedést, amely ezt a helyzetet lehetővé teszi. Safira jellemével az írónő kiválóan szemlélteti azt, hogyan formálja át az egyént az elnyomás és hogyan fordítja egymás ellen nők ezreit, miközben a valódi bűnösök pöfékelve licitálnak egymásra és döntenek sorsokról úgy, mintha istenek lennének.

A könyv erőssége abban rejlik, hogy az írónő mesteri módon hat az érzelmekre, ezáltal lehetetlen sérülés nélkül végigolvasni a történeteket. Furcsának rövidnek tűnhet a 180 oldalt felölelő regény egy ilyen komoly témában, mintha ennyiben ki tudna merülni egy társadalmi berendezkedés és a női sorsok minden rétege, de a regény célja nem az, hogy hosszasan tárgyalja a kilátástalanságot, hanem az, hogy megfogalmazza: változást csak együtt hozhatjuk el.

Bartók Kinga vagyok. Sokszor elfelejtek dolgokat és rendszerint eltévedek, olykor még rossz vonatra is szállok. Mégis mindig jó helyre érkezem.