top of page

Ocsenás Péter Bence

A túlparton



András a Tisza-parton áll, a kövek közé szorult testet nézi. Ha megtalál egy testet, mindig azon gondolkodik, hogy mennyi idős lehet. Mélyet szív a cigiből, eldobja. Talán negyven körüli. Kihúzza a testet a partra, a hátára fordítja. Feldagadt mellkas, kék foltok. Végignézi a halott zsebeit, megtalálja a pénztárcáját, nézi az igazolványképet, az arcot. Az utolsó ügyét. A kövekre mered. Minden nap ezen a partszakaszon sétál, iskoláskorában az apja itt tanította meg, hogyan kell kacsázni. Laposat válassz, aztán oldalra fordulsz, csípőből, mint a frizbit, erőt is vigyél bele! Mindig az apja győzött, de egy idő után neki is egész jól ment. Keres egy lapos követ, eldobja. Nem kacsázik.

Meglátja a bicikliző orvost. Az orvos int, leszáll a bicikliről, András a test felé mutat. Már a reggeli sétájára sem mehet úgy az ember, hogy ne akadjon munkába. A hídról ugorhatott le. Az orvos a földre dobja a táskáját, végigméri a testet, aztán András felé fordul. Megfogadtam a tanácsát, és fogadtam az NB1-re, nyertem is ötvenezret. Talán jövő héten is elmegyek, megszedem magam, aztán többet fel sem kelek a tévé elől! András megkínálja az orvost cigivel. A túlpartot nézi, a reklámtáblákat, aztán a felhőket. Repülőt keres. Néhány napja azt álmodta, hogy külföldön jár. Iskoláskorában azt tervezgette, hogy érettségi után külföldre utazik, valahova a hegyekbe. Sosem hagyta még el az országot. Végső soron ott se lehet más, mint itt, legfeljebb még azt sem érti, hogy mit beszélnek körülötte. Az orvos felé fordul. Volt már külföldön? Az orvos kifújja a füstöt, felnevet, kivillannak a sárga fogai.

Amikor András belép az őrsre, a kollégák felállva fogadják. Taps, gratuláció, a hadnagy borosüveget nyom a kezébe, megveregeti a vállát. Hát ezt is megéltük! Mind Andrást nézik, talán valami beszédet várnak, összefoglalni a harminc évet pár mondatban, valami vicceset szúrni a végére. András megköszöni a bort, zavartan mosolyog, a hadnagy felé fordul. Kiment már a halottkém? - Hova? - Az öngyilkosomhoz. - Ja igen, legyint a hadnagy. Biztos elindult már, ne foglalkozz vele. Még egyszer megveregeti András vállát, mondana valamit, de megcsörren a telefonja, a zsebébe nyúl, visszamegy az irodájába, a többiek is lassan elszállingóznak. András a tükörképét nézi a borosüvegen.

Bemegy az irodájába, lepakol a polcról, laptop, füzetek, keresztrejtvény. Nem emlékszik, hogy miért lett rendőr. Nem volt különösebb oka, így hozta az élet. Egyik kollégája valami gyerekkori trauma miatt lépett be, egy másik csak pénzt akart meg korai nyugdíjat. Belépett, aztán járőrözés, egymást feljelentgető szomszédok, papírmunka, harminc év. Felemeli a megpakolt dobozt, kilép a folyosóra, talán utoljára sétál el a hadnagy irodája mellett. Pedig ezután is bejöhet ide, nincs megtiltva, megnézni, hogy mi változott, milyen nélküle, talán néha beköszön a többieknek. Kiér a kocsihoz.

Beindítja az autót, a falu elsuhanó házait nézi. Kopott vakolat, rozsdás kapu, macskák az árokban. Lehúzza az ablakot, a hideg szél befúj a kocsiba. Apja mindig azt akarta, hogy focista legyen belőle. Könnyű kitörni, külföld, zsíros szerződés, na, meg annyi nő, amennyit el sem tudsz képzelni! Kezdetben élvezte is, futni, elfáradni, a serdülőknél csapatkapitánnyá is megválasztották, de nem bírta a rá nehezedő nyomást, egyre kevesebb edzésre járt, aztán abbahagyta. Apja sosem mondta, de látszott rajta a csalódás.

Megáll az egyik kertes ház előtt. Sárga fal, virágok az ablak alatt, kutya az udvaron. Itt lakott az öngyilkos férfi. András belép a kapun, a kutya pár ugatás után hátrál, lihegve kíséri. Az ajtó nincs bezárva, András kopog, beszól, de semmi válasz. Végigjárja a szobákat, senkit nem talál. Bemegy a hálószobába, leül az ágyra. Az asztalon kávéscsésze, a padlón Nemzeti Sport, a sarokban tévé. Talán tegnap este ugyanitt ült a férfi, és nézte a sötét képernyőt. András végigsimítja kezét az ágyon. Apjának ilyen matracot vettek, miután rosszabbodott az állapota. Azt mondta, hogy szeretne legalább valami kényelmesen meghalni. András kísérte el az Ikeába, tolta a kerekesszéket, órákig bolyongtak a matracok között, amíg apja végre rábökött az egyikre. Egy hétre rá elhunyt. András hátradől, megnyújtózik.

Kilép a kert kapuján, elindul a folyó felé. A temetésen azt hitte, hogy sírni fog, de csak némán hallgatta a pap beszédét. Az első években minden héten kijárt a temetőbe, aztán ez a szám egyre csökkent, nem is emlékszik, hogy mikor volt legutóbb. Lihegést hall a háta mögött, megfordul, a férfi kutyája követi. András letérdel, magához akarja csalogatni, a kutya közelít is, de hirtelen megdermed, hegyezi a fülét, a folyót nézi. A kövekhez fut, elkezd vadul ugatni.

András a túlpartot nézi, a reklámtáblákat, aztán a felhőket. Meglát egy repülőt.








Ocsenás Péter Bence vagyok, 2001-ben születtem Budapesten. Jelenleg az ELTE BTK esztétika mesterszakán tanulok, egy éve publikálok prózát, többek között a Tiszatájban, a Látóban, a Helikonban, az Apokrifban, a Kulter és a Bárkaonline oldalán jelentem meg. Kritikákat, tudósításokat írtam a Prae és az F21 oldalára.

0 comments

Recent Posts

See All

A rúzs

Comments


hélóóó.png
bottom of page