Kubó Cintia

A víz ereje

(Horváth Veronika, Minden átjárható, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2017.)



Előrebocsátom, Horváth Veronika Minden átjárható című bemutatkozó verseskötete maradandó olvasmányélmény lesz azoknak, akik nyitottak a változatos hangon megszólaló, szerkezetileg gördülékeny, egyszerűen komplex, a női lét problémáit és az örökölt sors nehézségeit bravúrosan tematizáló lírára.

A kötet három ciklusra bontható (Őssejtek, Sejtvándorlás, Sejtburjánzás), melyek a fejlődés, az identitásfejlődés folyamatát követik végig. A második ciklus mottója („Fejemben vonatok robognak”) gondolatfolyamot implikál, mely a vonatablakon keresztüli szemlélődés juttatja eszünkbe; azokat a pillanatokat, amikor a felgyorsult valósággal találjuk magunkat szembe.


A persona-váltások teret adnak a költői én transzformálásának, melyek kulcsfontosságúak a női identitás reprezentálásához. Ezt hangsúlyozza az állandó átváltozás, különféle nézőpontváltások előhívásával. A gondolatfolyam a folyó, ami elsodorja vagy elmossa a mondatelválasztásokat, a központozást. Nem véletlenül került a könyv borítójára egy szitakötő szárnyának részlete: ez a rovar hemimetamorfózissal, azaz tökéletlen átalakulással fejlődik ki, ami annyit tesz, hogy nincsen lárvája. A kötet pedig nem más, mint változás és növekedés, valamint vágyakozás a szárnyalásra.

A kötet verseinek tematikai spektruma az öröklődés, annak testi aspektusai, és sors közös problematikáját fogja át. Újra és újra felbukkan a versekben például a vetélés és a terhesség-megszakítás is: „öt perc késéssel felsír egy kisgyerek / egy csecsemő helyett, aki a másik vonalon / negyvenkét fokban csúszott ki belőlem / valamit minden átszálláskor elhagyok” (minden átszállás). Mégis, könnyen elbizonytalanodik az olvasó az idegen test gyakori feltűnése miatt, hiszen első olvasatra egy abortusz vagy az embrió testből való eltávolítása a vers tárgya, de éppúgy olvasható egy másik fajta idegen test, például egy rákos daganat kioperálásaként is. A Látogatók címet viselő versben a nagyapa halálát okozó vándorszövetek kerülnek át az unokába, azaz öröklődik a sors: „öregapámra gondolok. / vendég voltam akkor a rothadásban. / most bennem vannak a vendégek. / vándorszövetek. túl a rendeltetés helyén.” A sorsok, jelen esetben a női sorsok, generációk vagy családok sorsai rizomatikusan egybefonódnak és összekapcsolódnak egymással, hiszen senki nem képes elszakadni a családtörténetétől és egy attól a történettől teljesen független entitássá alakulni. A generációkon átívelő traumák elmossák a határt múlt és jelen között.


A szövegek balladisztikusságára jó példa a Kegyelemmel áldott című vers: „szent anna vizében / mosom arcomat. / vörös a kezem / mosom az arcomat, mosom a tarkómat, mosom a nyakamat”. A szerző itt archaizál, visszanyúl az Arany János-i balladaköltészethez, egészen pontosan az Ágnes asszonyhoz. A Minden átjárható beszélője éppen úgy igyekszik kimosni a múlt sötét foltjait a hófehérségből, ahogyan azt Ágnes asszony is tette. A szövegekbe beékelődő, kék színnel elkülönített népdalokból származó idézetek (pl. „kis komárom nagy komárom, de szép kislány ez a három”), színesítik, olykor pedig summázzák a versek elsődleges tartalmát, ezzel erősítve a kapcsolatot múlt és jelen között. A víz megtisztít, és életet ad, akárcsak a magzatvíz. Ezen felül a kötetcímmel is párhuzamba állítható a víz szerepe, hiszen a víz mindig utat tör magának ugyanazzal a sebességgel, amellyel egy traumákat megélt test és lélek sodródik át gyermekkor partjáról az érett nőjére.


A kötet első versében még egy felnőtt retrospektív gyermeki énje áll a középpontban, aki emlékei között kutakodva szeretné megmásítani, meggyógyítani a gyötrő múltat, vagy válaszokra lelni a hasogató jelenben: „óvodában egyszer rosszul mondtam anyukám vezetéknevét. / úgy tűnt, nem tudom. kísértenek, mint a fehér part, amiről / álmodni szoktam. amin naphosszat / sétálok. és nincsenek. nincsenek lábnyomaim” (felrémlő partok). Ez a tehetetlenség, feszültség feloldódni látszik a kötet záróversében, a Szérumban: „ki tudja / ki lettem volna / ha magamat el nem hagyom / egy átvérzett jelenben / szülök magamnak / apát / anyát / nővért / időt / ki voltam mielőtt megfogantak / ki lehetek, ha elvetélek / találják ki ők”.


A lírai én így jut el a gyermekkor bizonytalanságai, zavartsága felől az elengedésig, a megnyugvásig, az (ön)elfogadásig, és ezzel egyben le is zárja a kötet poétikai ívét.

Horváth Veronika első kötete bebizonyítja, hogy lehetséges a hagyományokhoz való ragaszkodást - jelen esetben a folklorizmust - és a modern nő identitásfejlődését, valamint az azzal járó traumák feldolgozását sikeresen ötvözni a kortárs magyar lírában.














Kubó Cintia vagyok, Budapesten születtem, 1996-ban. Jelenleg harmadéves magyar alapszakos hallgatóként hallgatok, beszélek, írok. Ezen felül egy éve kreatív írást tanulok. A nyelvet nem csupán használni, felhasználni kell.

0 comments

Recent Posts

See All