Pintér Laura

„A polgári színház agóniája”

(Térey János: Káli holtak, Magvető Kiadó, 2018)




„Gyerekek, hallottátok a nagy hírt? Az idő kificamodott. És nem csak Magyarországon.” (160.)


És nem csak az idő. És ezt nem csak Hamlet (vagy Shakespeare) gondolja így, hanem Térey, illetve nyilvánvaló rezonőre, a Káli holtak Csáky Alexe is. A szerző első regénye egy több, mint 500 oldalas színházi szatíra, melyben reális tablót rajzol a kortárs művészvilágról annak visszásságaival együtt – változatos, az olvasót egy percre sem eresztő stílusban.


Főhősünknek, Alexnek láthatólag nem is lehetne tökéletesebb az élete: még harmincéves sincs, de már eljátszhatta Hamletet, mindenki szerepálmát, ráadásul épp a kasszasikernek ígérkező Káli holtak című sorozat epizódjait forgatja gyermekkora hőn szeretett vidékein. Habár párkapcsolata a cselekmény nullpontján nincsen, panaszra semmi oka, hisz mind női kollégái, mind egyre gyarapodó rajongótábora körében töretlen népszerűségnek örvend. Azonban igen hamar kiderül, hogy a csillogó látszat csak aranyfüst, és a művészvilág valójában önmaga paródiája. A bennfentes Alex fokozatosan szembesül mindannak negatívumával, amit éveken át természetes közegének tekintett. Vegyük például Borombovics Gézát: a művészfilmekről zombisorozatra váltó szabadkőműves rendező-polihisztor meg van győződve önmaga egyediségéről, holott csak az elődöket utánozza; de itt van Ranolder Tyutyu is, a saját műveiben előszeretettel cameozó, „slammer-sapkás” forgatókönyvíró. És a sor nem ér véget vele. Azonban nem csupán a jellemtelen jellemek járulnak hozzá a főszereplő kiábrándulásához, hanem a megújulásra képtelen színházi intézmény is: mindig csak ugyanazok a darabok, amikben ugyanazok a színészek játsszák ugyanazokat a karaktereket. Ki sem látszunk a Woyzeckekből, a Sirályokból meg a Hedda Gablerekből – kár, hogy a mögöttük lévő igazi tartalom már csak nyomokban és nagyítóval lelhető fel. A kezdettől jelen lévő posztmodern elidegenedés-élmény Alex lelki meghasonlásában csúcsosodik ki, de azon túl is mutat: magában hordozza a fizikai leépülés veszélyét.


Habár a színház és a film demitizációja már önmagában elég érdekes, a szerző, biztos, ami biztos, a regény elbeszélésmódját is sokrétűen és érzékletesen alakítja. Az egyes szám első személyű leírás nem csupán az olvasó cselekménybe való beépülését és a főszereplővel való azonosulását segíti elő, de a témára is ravaszul rájátszik. Hogy hogyan? A színész Alexnek a regény dimenziójában két fontos szerepe van: a Káli holtak mélyen vallásos zombigyilkosa, Botond, valamint a világ terhét a vállain cipelő Hamlet. A férfi együtt kel és együtt fekszik karaktereivel, akik belső világáról legalább annyi szó esik, mint az azokat eljátszóéról – ily módon a három személyiség összefonódik. Gondolataik és érzéseik szétszálazhatatlanná válnak, ami teljes valójában tárja fel az egyéniség heterogén voltát. E gesztuson keresztül megfogalmazódik egy fontos, a szöveg elevenébe vágó kérdés: mennyire tud egy színész független maradni szerepeitől? Egyáltalán lehetséges ez?


A Káli holtak nem merül ki abban, hogy mindent letagad, amit a naiv színházlátogató vagy filmfogyasztó alapismeretéből táplálkozva gondol; ezen túl vadul aktuális, a mindennapok szerves részét képező, mégis gyakorta tabuként kezelt témákat is pedzeget. Többek között megjelenik Trianon, a holokauszt és a művészvilág függetlenségének kérdése – hol finomabban, hol nyíltabban kifejezve, de sosem a megszokott módon; a rendhagyó ábrázolásról a kérdések kontextusaival való folyamatos játék gondoskodik – aki nem hiszi, járjon utána.


Egyesek azt mondják, a kritika mint műfaj csak másodlagos lehet, s egyedül tárgyának közvetlen megismerése bír valódi érvénnyel. Bizonyos fokig egyetértek ezzel: beszéljen a könyv, hisz arra született, hogy megszólítsa azokat, akik kezükbe veszik. Annyit azonban engedjenek meg az olvasók, hogy elmondjam, ez a regény egy utazás térben és időben: a Káli-medencéből indulunk valamikor a 21. században, és az első világháború utáni Kolozsváron lyukadunk ki. Közben megjárjuk Rómát, Görögországot és a lélek legmélyebb bugyrait is. De lehet, hogy valójában végig a színpad mögötti takarásból leskelődünk, és – hol síró, hol nevető, hol sírva nevető – tanúi lehetünk annak, ami Csáky Alex kedvenc rendezőjének, Sulyok Mátyásnak a szavaival élve nem más, mint „a polgári színház agóniája”.

























































Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v