Szűcs Anna Emília

A Pixel két oldala: Mozaikosság és hiánytapasztalat

Tóth Krisztina Pixel című művében




Tóth Krisztina testszövegének darabossága alapvetően veti el a nagy, szélesvásznú regényként való megközelítés lehetőségét. Teszi ezt úgy, hogy ott lebegteti a történetek összefüggő szövegként való értelmezését, hiszen azok szereplői epizódonként, mozaikosan újra és újra feltűnnek a szövegtest véráramában. Jelen tanulmányban a mozaikosság, vagyis a hiány szövegrendező elvét szeretném vizsgálat tárgyává tenni a Pixel című novellafüzérben.


Tóth Krisztina alkotói pályafutása költészettel kezdődött (a mai napig költőként is alkot), és csak később tért át a novella műfajára, összesen hét novelláskötettel rendelkezik (Vonalkód, Hazaviszlek, jó?, Pixel, Pillanatragasztó, Párducpompa, Zseblámpás mesék, Fehér farkas). A vizsgálni kívánt Pixel kötetben megjelenő lírai átélésre jellemző narráció és a kihagyásos mechanizmussal való építkezés egyértelműen a költészet eszköztárára vezethető vissza. Dunajcsik Mátyás felfedezése Tóth Krisztina költészetével kapcsolatban szintén erre enged következtetni, amennyiben meglátása szerint a szerző költészete és prózája szervesen illeszkedik egymáshoz.[1] A Pixel ugyanis nem vált radikálisan hangnemet a szerző már ismert költészetéhez képest, sőt megőrzi azt az individuális névjegyet, amely lenyomatot alkot a szövegeken egyfajta copyright matricaként, amit képtelenség nem észlelni és amiből egyértelművé válik a szerzői védjegy. A mondatok bonyolultsága, a váratlan metaforák, a lírai nyelv mesterségesebb, artisztikusabb képzőereje alapvetően rányomja bélyegét a Tóth Krisztina-epikára. Az erős tematikus és atmoszférabeli hasonlóságok, kapcsolódások a Tóth Krisztina-szövegek belső szervezőelvét mutatják meg, és betekintést engednek a radikális közegek látszólag összeférhetetlen világainak szövegkonstrukciós tevékenységébe.[2]


A pixel mint fogalom a digitális fotózás alapegysége, képpontokat jelöl (különböző felbontásokban értelemszerűen más egységnyieket), melyek összeadódva kiraknak egy egészet és fordítva is – lebontva különböző részleteket kapunk, melyek önállóan képesek egészként koherens világot alkotni. A részletek elemi tulajdonsága, hogy in medias res történetmeséléssel alkotódnak és kapcsolódnak valamilyen szinten egymáshoz, hiszen együttes rendszerükben vizuálisan (is) értelmezhető képet kell létrehozniuk. Ennek értelmében, ha a pixelek „jól” összeállnak, akkor akár egy (összetett) regényt is kaphatunk (az összetett regény meghatározott sor- és darabszámú elbeszélést tartalmaz, ami egy kötetben kiadott, de önállóan is kezelhető elbeszélésekből áll[3]), abban az esetben, ha nem novellafüzérrel, novellagyűjteménnyel van dolgunk. A textus ezáltal már eleve, műfaji meghatározhatatlanságával is testként viselkedik, mely testrészekre bontható – a test tördelésével egyben analóg módon a humán identitás daraboltságára is rámutatva.

A harminc testrész harminc fejezetet, novellát alkot, melyek nyelvi megalkotottsága megbízhatatlan narrátort feltételez, így az egységes nézőpont létrejötte eleve elvethető, mégis a befogadón múlik, hogy képes-e a történeteket egy nagy, összeálló egészként értelmezni. A magyar kortárs költészetfelfogástól nem idegen a pl. Tolnai Ottó[4] költészetének eszköztárára is jellemző karfiolszerű vagy más néven rizomatikus világértelmezési elmélet, amely a Pixelben is hasonlóképpen jelenik meg. A világ ezekben a művekben nem hierarchikus rendszer, ahol egy történet prioritást élvezve a többihez képest kiemelkedik valamilyen szabály- vagy nézőpontrendszer alapján, hanem mint a karfiol vagy a rizóma – egységesen minden apró darabja ugyanúgy néz ki és hasonlóan teljes univerzumot alkot, mint egyben az egész. Erdős Virág ars poeticája is közelít ehhez a pixeles megoldáshoz, erre utal legújabb verseskötete is (Hősöm[5]), és ehhez kapcsolódva szeretném kiemelni egy interjúban elhangzott mondatát, mely erről a radikális mellérendelésről szól: „Márpedig a dolgok valós szerkezete nem hierarchikus jellegű, nem alá- és fölérendeléseken, hanem épp ezen a bizonyos radikális mellérendelésen alapul. Akárcsak az egyetlen igazságos emberi társadalom szerkezete. Az irodalom ebből a szempontból szélsőségesen egalitárius. Ha a dolgok hiúságból, gyávaságból, becsvágyból és még tudom is én, miféle emberi gyarlóságból összeálló szövevényes szerkezetét visszabontjuk az alapokig, akkor ott egy radikálisan mellérendelő szerkezetet kapunk: minden ember egyenlő, egy vérből valók vagyunk te meg én, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”[6]


A költészet eszköztárának vizsgálata Tóth Krisztina prózai szövegeiben a mozaikosság és a hiány szempontjából mint költői alakzat és mint rendhagyó szövegszervező erő, kiemelkedően fontos. Nemcsak mint a töredékességet, és ezáltal homályosságot is erősítő tényezőként, hanem mint a versnyelv kihagyásosságának, ellipszizmusának mozgatórugójaként is. A szövegek nagy részében a hiánytapasztalat megjelenik a töredék történetekben is – általában valamiféle veszteséggel dolgozik a szerző (betegség, válás, megcsalás, halál), de a narrációban is, amennyiben úgynevezett megbízhatatlan elbeszélővel állunk szemben. A rengeteg pontatlan információ elszórásából fakadó folyamatos helyreigazítás („tévedtem...", „összevissza beszélek...", „az előbb nem jól meséltem a történetet...", „jaj, megint nem jól mondtam el, de most már figyelni fogok...”) azt az érzést kelti a befogadóban, hogy soha nem lehet tudni, mégis kivel állunk szemben. Ez a fajta narrációs technika mindeközben széttöri a szöveg nyelvezetét és magát a szövegtestet is, majd újra összerakja – teszi ezt megunhatatlanul, megállíthatatlanul, folyamatos újrakonstruálásra és szerveződésre kényszerítve ezáltal a szövegeket. A megbízhatatlanságból fakadó folyamatos újramondás a szöveg alegységeiben, tehát a testrészekkel jelölt egyes novellákban központi tényezőként tördeli a textusok szerveződési rendszerét, de ha eltávolodunk a képtől (ahogy arra a szerző intenciója irányít minket a művel kapcsolatban), és egészben próbáljuk nézni magát a testet (tehát magát a textust), úgy felfedezünk egy, a testrészeket összekapcsoló szerveződést, mely igen nagy összefüggésben van a folytonos újrakonstruálással, mely mint már említettem az újramondásból fakad.


Ez a megbízhatatlanság, mely egyfajta brechti elidegenítő effektusként működik a szövegben – hiszen állandóan kilöki és elidegeníti a befogadót a szöveg fikcionális világából és arra kényszeríti, hogy reflektáljon saját idegen helyzetére –, a szövegtest egészére vonatkozóan egyrészről egy olyan szemszögből való betekintést enged abba, amely megengedő arra nézve, hogy az olvasó hogyan szeretné olvasni a szöveget; másrészt folytonosan mozgatja a sors fikcionális szálait és a megfelelő helyeken feltett kézzel lép hátra, mondván nem tehet a történésekről. Így, bár a szereplők kiléte a leghomályosabb információ a szövegekben (pl. a kéz története, amiben a főszereplő Dawidról kiderül, hogy kislány és Irena a neve, nem is Treblinkában hal meg, valamint litván, illetve mégsem litván, szőke, illetve egészen sötét haja van stb.[7]), mégis legtöbbször név, lakhely, foglalkozás vagy egy meghatározó külső jegy alapján (pl. a különleges kör és négyszög alakú gyűrű, David, Cosmina, Jeanne-Philippe visszatérő szereplők) tudunk ráismerni a történetek között „járkáló” szereplőkre, akik nem is azok valójában, akiknek hisszük őket, hiszen az elbeszélőnk bármelyik pillanatban felülírhatja önmagát, ezzel kirántva a befogadót a fikcióból.


Az elbeszélő emellett játszik saját narrátori szerepével is, hiszen azzal, hogy folyamatosan rámutat jelenlétére – ezzel már mindig is távolságot teremtve a befogadó és a szöveg között – azt is folytonosan tudatosítja, hogy szöveget olvasunk. Ezzel a narrátori aktussal kijelöli az elbeszélés terét vizuálisan és magában a szövegtestben is, de ezt jelezve közvetlenül nyelvileg is („Ezen a ponton már igazán le lehetett volna szállítani a Nórának elnevezett szereplőt a buszról, tisztességes elbeszélő bizonyára ezt tette volna. A lány maga azonban egyáltalán nem akart leszállni, nem jelezte, hogy szeretne kilépni a busz, vagyis az elbeszélés teréből.”[8]). A busz mint az elbeszélés tere itt egyrészről konkrét entitásként jelenik meg a szövegben, másrészről az elbeszélés fiziológiai, vizuális, tapintható-látható-érezhető textuális részeként is. A jármű mint hasonlat a szövegre egy másik nézőpontból is kivételesen találó, hiszen az elbeszélés struktúrája valóban lehetővé teszi, hogy az olvasó állandóan reflektálva saját helyzetére, illetve viszonyára a szöveggel, követni tudja előrehaladását abban. Azonban a buszt az elbeszélés tereként való értelmezés evidenciaként jelenik meg, hiszen az események valóban ott történnek meg – az elbeszélő azzal a gesztussal, hogy kiemeli a jármű ilyesfajta nézőpontrendszerrel, hozzáállással megközelítendő terét, pont a valós elemeket kérdőjelezi meg. Hiszen, ha a szövegesemény egy csak és kizárólag, rámutatottan szövegszinten létező elemre vonatkozik, akkor az abban történő események (jelen esetben a has történetében [9] Nóra és a roma származású fiú sorsai, melyek a buszúton kapcsolódnak össze futólag) is csak szövegszinten jöttek/jöhetnek mindig létre. A szöveg ezzel tehát önmaga valótlanságára mutat rá folyamatosan, ami a posztmodern hagyományoktól közel sem áll távol, amennyiben az kijelenti, hogy a nyelv egyébként sem alkalmas a valóság referenciális jelölésére, és ezzel a hiánytapasztalattal szakad el a szöveg és valóság szorosan összefüggő és előre megalapozott viszonyától. A modernitástól való elszakadásban rejlő darabosság az, ami leginkább befolyásolja a szövegszervező erőt, hiszen a mozaikok csempéivel azt kezdünk, amit csak szeretnénk – nincsen előre meghatározott összerakási sorrendjük, amennyiben a mű inkább a történetek összerakhatatlanságának nehézségeit tematizálja.


Az így kialakuló látszólagos rendszer, mely alapvető mellérendelésen alapul, a világ működését talán a lepontosabban képes leképezni, melyben nincsenek kiemelt sorsok vagy nézőpontok, hiszen diverzitásában éppen az a lényeges, hogy mindenkinek a nézőpontja értékes és értékelhető lehet, egyszerűen a sors kegyeltjei azok, akik teret és módot kapnak annak elbeszélésére. A mozaikosság, töredezett hiány-novellák azt is megmutatják, hogy sorsukban egyféleképpen kapcsolódnak az emberek, mégpedig paradox módon éppen sorstalanságukban. A novellák „főszereplői” bár néhol nevesítve vannak, nem rendelkeznek semmilyen személyiségjeggyel, ami kiemelné őket a tömegből, az arctalanoknak arcot adna, ezzel jelezve, hogy a személyiség kicserélhető, a sorsok felcserélhetők, a központi figurák egyszerű rábökéssel válnak kiválasztottá a történet szempontjából, így Jean-Pierre története lehetne akár Davidé is. Az individuum tudatos és pontos destruálása, felszámolódása jelenik meg tehát a szövegtestben.


A novellák közötti koherencia biztosítéka a sorsok tematikus és visszatérő elemei: a problémakör, amellyel a szerző foglalkozik, és amelytől végső soron nem tekinthetünk el. A Pixel emberi sorsok és történetek közötti hálózata olyan 20. századi prototipikus európai történeteket dolgoz fel nők és férfiak közötti prototipikus kapcsolatokról, egy szupranacionális térben, tipikus problémákkal, amelyek metszéspontján alakul ki valahol a hálózat, ami a könyv rendszerét alkotja. A hálózat mozaikossága pedig az életszagúságából ered, hiszen melyik emberi történet az, melyet elejétől a végéig pontosan ismerünk? Talán még a sajátunk sem, hiszen adatokat el tudunk darálni magunkról, de életünk minden egyes eseményéről már nehezebben tudnánk beszámolni. A humán társadalom egyértelmű és elhagyhatatlan velejárója tehát a töredékesség, ami talán szervesebben életünk része, mint a teljesség, és amellyel ezáltal könnyebben tudunk azonosulni, hiszen jobban sajátunknak érezzük azt.


Emellett a vizsgálat szempontjából tematikusan erősen behatárolt univerzum mellett a visszatérő elemek folytonos ismételgetése is mutat egyfajta rendeződési elvet a novellák között, de a megbízhatatlan narrátor egyértelműen jelzi több helyen is az ellipszisek és hiátusok megalkotásával, hogy a sors rendezőelve mindenek felett áll.


A sors prioritása a fennálló lehetőségek szempontjából egyértelmű: minden csak és kizárólag fortunára van bízva, az elbeszélő csupán eszköze és tolmácsa a már eleve kódolt lehetőségeknek. A mindentudó elbeszélőre hajazó narrátor megjegyzései (a sors még egyszer, utoljára felajánlott egy másik lehetőséget; „A lehetséges valóságok inventáriuma oly gazdag, a megvalósuló történetek pedig vagy a szemünk előtt játszódnak, vagy egyszerűen rejtve maradnak szereplőikkel együtt”[10] stb.) a szövegtest elemeiből esszenciálisan gyűjtik össze azokat a csomópontokat, ahol az emberi sorsok valóban elromlottak vagy elromolhattak. Az emberi boldogtalanság történetei szólalnak meg több szólamban. Például a talp története[11], mely egy nő öngyilkosságával végződik, szervesen összekapcsolódik a fog történetével[12]. Ezekből a novellákból egyértelműen nem derül ki, hogy a nő és a férfi valóban házastársi kapcsolatban élnek, hiszen nincsen konkrét hivatkozási alap erre, amennyiben nem tudunk meg semmilyen pontos adatot (nevet, életkort, meghatározó külső jegyeket), de következtethetünk bizonyos eseményekből erre a viszonyra. Ha azonban másként olvassuk a művet, akkor a két történetnek semmi köze nincsen egymáshoz, és csupán véletlenek folytán vannak bizonyos beazonosítható jegyek a szövegben, melyek utalnak erre a kapcsolatra. Az elbeszélő csupán annyi információt ad meg, amennyi feltétlenül szükséges a kapcsolat fenntartásához, ha az ember a kapcsolatot kívánja „beleolvasni” a műbe.


Az identitások megtörése a személyek (és ezáltal az emberi sorsok) kicserélhetőségére végződnek – mindenki pótolható, senkinek sem egyedi a története, sőt az olvasónak még az is hatalmában áll, hogy eldöntse valóban van-e köze egymáshoz két történetben élő szereplőnek vagy azt, hogy észrevegye egy névtelen szereplő több történeten keresztül haladó vándorlását. Ebből a megközelítésből az egyéniségtől való teljes megfosztottságot olvashatjuk a műben és végső soron ezzel a világ alapvető mechanizmusát. A történések elszenvedője kiemelkedőnek gondolja magát sorsa szempontjából, de a (közös emberi) sors lényege, hogy személytelenségre van ítélve.

A hiány és mozaikosság által mozgatott történetvezetés koherenciája, mint azt már fentebb kiemeltem, egy igazán fontos tényezővel van bebetonozva, megtámasztva, ez pedig a sors, vagy egy Isten, melynek megalkotásával az elbeszélő egy nem reális nézőpontot teremt meg, melyet nyelvileg is egyértelművé tesz a műben. A sors ilyenfajta szövése egyfelől egy szakrális nézőpontot hoz létre a műben, ami a térd történetében [13]( ez a szöveg a mű szerkesztési elrendezését tekintve az utolsó novellák között helyezkedik el) a művész által kirakott teafilterekből létrejövő torzóban, egy szakrális testben összpontosul, vagyis átvitt értelemben egy emberi sorsban, mely az összes sorsot képes egyetlen közös testbe integrálni. A narrátor nyelvileg is megalkotja a textusban ezt a nézőpontot, amennyiben feltételes módon beszél végig, ezáltal ismét a befogadóra bízva annak eldöntését, hogy melyik feltételezett valóságot fogadja el vagy érzi magáénak („Ha a műteremnek üvegből lenne a teteje, odafentről még valamit fölfedezhetnénk. Ehhez persze jóval nagyobb távolságra volna szükség, teljes felülnézetre. Ha mégis volna egy külső szem, ha mondjuk volna Isten, aki átlát a falon, ahogyan az emberi bőrön is, akkor odafentről láthatná, hogy a fekvő férfitorzóra valami rá van írva. A sötétebb teafilterek a fenék vonalától a vállig alig kivehető felirattá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás. Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Thirty years.”[14]).


A szerző ezzel a gesztussal tulajdonképpen a tárgyak megelevenedésének aktusát egy műalkotásba sűríti, ami művészetelméleti szempontból a tárgyak antropomorfizációjának jelensége mellett az emberi individuum eltárgyiasodását is jelentheti. Ez a fajta antorpomorfizálás megfigyelhető a Tóth Krisztina-szövegekben (pl. a Hideg padló című novellájában is), de a megelevenedések mindig a testi megnyilvánulások terében mozognak, tehát a tárgyak a szó szellemi vagy gondolati értelmében sosem személyesülnek meg, hanem csak átveszik egy emberi testrész vagy jelen esetben egy férfi torzóra emlékeztető test szerepét, jelentéskörét.[15] A testre írt „Thirty years” mondat a szakralitás játékterét hozza be a szövegértelmezési keretbe, amennyiben a torzó asszociációs láncként képes szakrális hivatkozást tenni. Az egydimenziós férfitorzó ugyanis egy olyan műalkotás, mely egy férfitest képét idézi fel a befogadóban, ami a felirattal együtt új jelentést nyerve Krisztus testét implikálja a szövegtestben. A hiánytapasztalat gesztusa egyértelmű ebben a szövegben is, hiszen a közös kulturális, európai, keresztény tudásra alapozó mű egyetlen mondattal, egyetlen kormeghatározással képes egy egész kultúra „mitológiájának” megidézésére. A harminc év jelentése lehet a Megváltó tanításának kezdetére utaló kor is, ami paradox módon a szövegtest terében egy műalkotás befejezése, tökéletesítése, tehát vége. A „ha van Isten” olvasatot ezáltal mindenképpen lehetővé teszi, és nyitva hagyja a befogadó számára a szöveg.


A Pixel szövegtestének harminc darab testrésze továbbá önálló és teljes jogú műalkotásként rak ki egy emberi testet, mely androgün vagy humán valóságában nem létező test (ezzel kapcsolatban nem kívánok provokatív vagy társadalmi, esetleg biológiai szempontból beskatulyázó, kirekesztő megjegyzéseket tenni, természetesen létezik inter- és sok másféle szexualitás is), hiszen férfi és női nemiszervvel is rendelkezik. Ez a kettősség a szövegtestben azonban nem többletet jelent, mint megint csak hiányt, amennyiben a textus nyitottsága engedélyezi a választást, és döntési helyzetbe hozza a befogadót, aki választhat a hozzá közelebb álló lehetőségek közül. Másrészről azonban az is egyértelmű, hogy a szövegtest kétféle nemiszervvel rendelkezik, hiszen kötelessége ezt tenni, amennyiben mindkét nem történeteit képviseli, és nem korlátozódik egyik valóságának megjelenítésére sem.


Tóth Krisztina Pixel szövegtestének daraboltsága és mozaikossága a lírahagyomány eszköztárának alapvető élménye mellett olyan ontológiai hiánytapasztalatot hivatott létrehozni nyelvileg és szövegszinten, mely az individuum 20. századi alapélménye, és ami kevés prózának minősülő alkotásban képes működni, mégpedig úgy, hogy a befogadó alapélményére támaszkodva mozgatja saját szövevényes sorshálózatát, és teszi ezt amellett, hogy narrátorát teljes mértékben és kiemelten a színfalak előtt hagyja, nem pedig a háttérben munkálkodni. A Pixel az emberi test alapvető tapasztalatának és ismeretének részleteire való lebontása és feldarabolása, mely hiányba fordulásának pillanatában képes mégiscsak összeállni egy kissé ütött-kopott testté.


















Bibliográfia



Albert Kinga: Testpoétika és hiányalakzatok Tóth Krisztina Pixel című művében, 156.
http://digit.bibl.u-szeged.hu/00300/00378/00018/szovegek_018_153-177.pdf
Bezeczky Gábor: Siker és népszerűség: A legenda kezdete, in A magyar irodalom történetei II., szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_542_04_A_magyar_irodalom_tortenetei_2/ch60.html
Dunajcsik Mátyás: „Élőfilm és összecsengés – Tóth Krisztina művészetelméletéről”, in Világosság, 2006/7, 145–151.
Erdős Virág: „Sulykolják kifulladásig” – Erdős Virág író-költő [Interjú.], in Magyar Narancs, 2013. 06. 06., http://magyarnarancs.hu/konyv/sulykoljak-kifulladasig-85083, elérés: 2013. 09. 14.
Erdős Virág: Hősöm, Magvető Kiadó, Budapest, 2020.
Jenei Gyula: Hány filter az élet? in Bárkaonline, 2009. szeptember 1. http://www.barkaonline.hu/component/content/article/39-olvasonaplok/2244-toth-krisztina-pixel
Tolnai Ottó: Világítótorony eladó, zeTNa Kiadó, 2010.
Tóth Krisztina: Pixel, Magvető Kiadó, Budapest, 2011.

[1] Dunajcsik Mátyás, „Élőfilm és összecsengés – Tóth Krisztina művészetelméletéről”, In Világosság, 2006/7, 145–151
[2] Dunajcsik Mátyás, „Élőfilm és összecsengés – Tóth Krisztina művészetelméletéről”, In: Világosság, 2006/7, 145–151
[3]Bezeczky Gábor: Siker és népszerűség: A legenda kezdete, in A magyar irodalom történetei II., szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_542_04_A_magyar_irodalom_tortenetei_2/ch60.html
[4] ld. Tolnai Ottó: Világítótorony eladó, zeTNa Kiadó, 2010.
[5] Erdős Virág: Hősöm, Magvető Kiadó, Budapest, 2020.
[6] „Sulykolják kifulladásig” – Erdős Virág író-költő [Interjú.], in Magyar Narancs, 2013. 06. 06., http://magyarnarancs.hu/konyv/sulykoljak-kifulladasig-85083, elérés: 2013. 09. 14.
[7] Tóth Krisztina: Pixel, Magvető Kiadó, Budapest, 2011, 6.
[8] Tóth Krisztina, Pixel, Magvető Kiadó, Budapest, 2011, 95.
[9] U.o.: Pixel, 94-97.
[10] Tóth Krisztina, Pixel, Magvető Kiadó, Budapest, 2011, 94.
[11] U.o.: Pixel, 114-118.
[12] U.o.: Pixel, 102-107.
[13] U.o.: Pixel,152-155.
[14] U.o.: Pixel, 155.
[15] Albert Kinga: Testpoétika és hiányalakzatok Tóth Krisztina Pixel című művében, 156.
http://digit.bibl.u-szeged.hu/00300/00378/00018/szovegek_018_153-177.pdf

































Szűcs Anna Emília vagyok, családom negyedik Emília nevet viselő tagja. Harmadéves magyar szakos hallgatóként próbálok önmegvalósítás helyett önmegismerni elsősorban. Vegetáriánus vagyok, nem szeretem a tejet. Minden fontosat nem tudnék elmondani magamról. A nőnemű népesség zöld szemmel rendelkező polgáraként élek 21 éve.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v