Pimpedly Szabó Georgina

A mélység kincse

Van egy ezeréves pince az iskolánkban. Régi szótárak, megsárgult ponyvaregények, poros játékok vannak ott. Egy ósdi heverő is áll valamelyik sarokban. Úgy gondolhatnánk, régóta nem pihent rajta senki, s ha hozzáérünk, por száll fel a vékony fényárba. Van egy rozzant kis asztal is – fájába monogrammokat véstek az idetévedt diákok. S habár úgy hinnénk, a mélység hajdanvolt szobája ezt könnyedén megtűri, fontos megjegyezni, valaki mégis haragszik érte. Mert él odalenn valaki – akit csak én ismerek: Stefannak hívják. Szőrös és morcosnak tűnő alak. Termete baráti: alig másfél méter magas, az is csak akkor, ha kihúzza magát. Talpa egészen kicsi, és rózsaszín – tenyere is hasonló, de az kicsit cserzett, mert régen sokat járt rajta. Ezt a pár részt leszámítva az egész testén barna, göndör szőr nő: az orrán és a fülcimpáján is, betakarja az egész arcát. Zavarja is néha, ha a szemébe lóg. Különös szerzet ő: mint a szőrös szörnyeteg egy régi gyermekálmomból, aki gyakorta meglátogatott hajdani téli éjjeleken. Csak talán kissé idősebb nála, de lehet a szemüveg teszi.

Mert Stefan szemüveges, s gömbölyű kis látóeszközével már közelre és messzire is alig lát a pince homályában. Pedig ha nappal van, szokott néha olvasni – régi újságokkal van teli az egyik polca. Egyből észreveszi az ember, hogy a lapok még a Nagy Háborúról írnak. S vajon arról van-e szó, hogy magazinok múzeuma van ott lenn? Ó, igazán nem. Hiszen egyet nem említettem: hogy Stefan egy olyan szőrös kisember, aki régen élt már a világban. Egy nap megváltozott minden, a nagyházból kilakoltatták a barátait: Albertet, a törpét, Clemence-t, aki egyetlen kezével zongorázott, s Abdult, a torz-arcú bolondot, aki mindenen csak nevetni tudott. Mindenkit elvittek, aki cirkuszi korcsnak számított, és nem tudta senki, hova tartanak a vonatok. Stefan a Vérfarkas-szindróma nevű ritka betegségben szenvedett, s ezért is borította arany-gyapjas szőr a testét. Meleg bundája azonban hiába védte a téli szélben – nem volt menekvése az egyre gyűlő homályból.

Így Stefan egy régi télen – ami annyira régen volt, hogy az utolsó jégcsapok emlékét sem őrizte senki már – leköltözött a pincemélybe, az ódon bútorok közé. S ha azt gondolnád, bolond volt, elmondom: csak nagyon félt. De egyet nem tudott: hogy a bérház alatt egy olyan pincébe költözött, amelyben nem múlik az idő.

Ameddig fölé iskola épült, változott az államforma, beköszöntött egy új század, véget ért a háború, ő ott maradt lenn, nem is sejtve, hogy neki máshol már nincs helye a világban. Egy óraközi szünetben tudtam meg én is – mikor lent voltam nála – hogy sose jöhet föl már, hiszen rég elmúlt az ideje, habár maga nem öregedett. Kicsit bosszúsnak tűnt persze – főleg az összekarcolt asztal miatt.

Stefan nem merte elkergetni őket. Persze, bizony azok is mennyire féltek volna tőle, ha egyszer is meglátják. Majdnem én is így jártam, mikor egy furcsa, májusi napon mégis megláttam őt a mélyben. Azt mondták, kísértet lakik a pincében. Hallottam, ahogy lélegzik, s ettől kicsit félni kezdtem. De aztán porcukorba mártottam az epret, mint egy illedelmes lány, akit zöld vidék nevelt, és megkérdeztem tőle: Mélység szelleme! Nem vagy-e éhes? És akkor előállt gyapjas testével, és én szólni nem tudtam az ámulattól.

Szerette az epret tejszínhabbal, és a mézédes barackot. Egyszer vittem neki málnát. Kicsi fridzsiderje volt, még a Monarchia korából: abban tartogatta. Naponta többször is szunyókált, és mindig csak lefekvés előtt evett. Mikor egy csendes délután leszöktem hozzá, éppen pihenéshez készülődött. Felvágott egy hatalmas dinnyét, amit tegnap vittem neki. Gyakori volt, hogy lassanként falatozva az egészet megette. Engem is megkínált, de nem voltam éhes. Igazán jóságos volt, s habár évek óta nem evett már gyümölcsöt, mindig nekem kínálta a legjobb részeket – a méznél is édesebb, eszményi múltat valami régen elmúlt nyárról, amit tompán hordoz az ő emlékezete.

Mikor szétszedte a magraválós barackot, mindig megnézte a fényben, milyen magot rejt a belseje. Azt mondta, vele sosem bántak így, a cirkusznál mindig szörnyetegnek számított, és amikor megnézte az a német orvos, neki sem volt más véleménye.

Utóbbit újra és újra elmesélte, bár sose értettem, hogy pontosan miről beszél. Aznap nem fejezte be a történetet, mert mikor elfogyott a nyárpiros dinnye, elálmosodott. Bájosan nyújtózott, mosolyában látszott, hogy ritka betegsége miatt csupán pár foga van. Azokra nagyon vigyázott. A falatozás után mindig fogat mosott, de most túl álmos volt, s érezte azt is, hogy álmodni fog. Fogtam a kezét, mert néha nehezen állt fel, s mellételepedtem, ahogy felmászott az ágyra. A falhoz kuporodott, én pedig odabújtam mellé. Stefannak nem volt pizsomája, egész nap köntösben volt. Fényes selyemruha volt. Lefekvés előtt kibontotta, s mélyen szuszogni kezdett. Evés után mindig, de főleg a mostani lakomát követően, nagy volt a pocakja, s szerette, ahogy simogatom. Lassan merült álomba – kérte, hogy előtte meséljek a barátaimról, a szüleimről, meg arról, milyen odakint a nyár, mióta a világ megváltozott. Kíváncsi volt rá, milyen a napon melegedni.

És én beszéltem a nyárról, a madarak hangjáról – azt kérdezte, van-e valaki, aki nekem tetszik. Zavarbaejtett, csak ráztam a fejem. Fényes, zöld szeme volt, mint a smaragd. Figyeltem, ahogy csöndben szuszog. Régi ember volt, de még fiatal. Onnan vettem észre, hogy elaludt, hogy szuszogása egyre mélyült, de még fogta a kezem. Miről álmodik Stefan? Mindig azt mondta, azért eszik szunyókálás előtt, hogy álmodjék, hogy legalább az álmaiban legyen valami szép. Azt mondta, ott mindig találkozott a barátaival, akiket elvittek azon a nyáron, ott találkozott újra a szüleivel, akik eladták a cirkusznak, és elárulta azt is, hogy néha létráról álmodott, ami hozzám vezet.

Mikor pedig felébredt, megkérdeztem, mi volt az álma. Bágyadtan pislogott, kissé vágyódva, s a szemét nem vette le rólam. Csak annyit mondott: valóra vált. Más nem tudta soha meg, ki volt a mélység kincse – a szőrös szörnyeteg egy régi hóviharból, az álomból. Akit néha szünetben meglátogattam, s kivel egyszer aztán ottmaradtam, hogy együtt álmodjak vele.

Pimpedly Szabó Georgina (Győr, 1999): gyermekként színész, gimnazistaként orvos akartam lenni. Végtelen messze kerültem minden álomtól – egyik sem lettem. De szeretem az életemet, a kalandot, az időt, ami adatott. Pannonhalmán lakom. A szülinapomon királynak öltözöm. Kedvelem a nyári hajnalt, a vízszínű eget.