top of page

Horváth Eszter

A kultúra sötét anyagai: antiintellektualizmus és kritika a kései NER-korszakban


Az utóbbi időben több platformon is megfogalmazódott az az állítás, hogy mi, a kultúra termelői rosszul érezzük magunkat a kulturális mezőben. Az elmagányosodás, fragmentálódás, közösség és célnélküliség tapasztalatáról beszéltek a Negatív kritika beszélgetés résztvevői a 2023. februári Késelés Villával beszélgetésen, amelynek apropója Fenyvesi Orsolya szintén ezt az élményt (is) megfogalmazó Facebook-posztja volt. Ebben az esszében elsősorban arra szeretném felhívni a figyelmet – elismerve az elmagányosodás problémáját –, hogy ennek a tendenciának nem az az oka elsősorban, hogy a szerzők megsértődnek a negatív kritikán, vagy hogy elbulvárosodik a párbeszéd a Facebook-kommentekben. Az elmagányosodást véleményem szerint egyrészt elsősorban a globálisan rendszerszinten űzött és lokálisan is teljesen a hatalom hozzáállásává lett antiintellektualizmus okozza. Másrészt, ez az antiintellektualizmus és ezáltal a kultúra megfelelő finanszírozásának a hiánya internalizálódik abban a rossz közérzetben, amit a kulturális mező szereplői éreznek. Hogy kapcsolódik ez az irodalomkritika helyzetéhez? Úgy, hogy behatárolja, milyen nagyságú és presztízsű platform érhető el kritikák megfogalmazására, mennyi erőforrás van arra, hogy új kritikusok elinduljanak a pályájukon és azt az érzetet kelti, mintha a negatív kritika még azt a keveset is elvenné a szerzőtől, ami számára ebben az ínséges időben megadatott. Nem lehet a kritika vagy egyáltalán az irodalom jelenlegi helyzetéről beszélnünk anélkül, hogy fel ne ismernénk: nem a nagy formátumú szerzők és kritikusok hiányoznak, hanem az a szimbolikus elismerés és ennek pénzügyi materializációja, ami az irodalmi mező szereplőit jelentékennyé és termelékennyé tehetné, nem beszélve arról, hogy a jobb finanszírozás egyszerűen több lehetőséget biztosítana szakmai közösségek alakítására és viták lefolytatására. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy addig ne írjunk le egy betűt sem, amíg szert nem teszünk igazságosabb finanszírozási rendszerre, hanem azt, hogy amit a kritika válságának gondolunk és ami miatt rossz a közérzetünk a kultúrában, az alapvetően nem a kulturális szereplők morális, szakmai vagy elhivatottsági hiányosságaiból fakad.


Ezért először megpróbálok a rendszerszintű antiintellektualizmus és a finanszírozás hiányának néhány problémájára rátapintani a magyar irodalmi mezőben, majd javaslatokat tenni arra, hogy a saját hatókörünkben mit tehetünk ezek ellen.


A retrospektív irodalomtörténet-elbeszélésben a kulturális mező sajátossága volt az államszocializmus idején, hogy az alapvetően morális kérdés, ki fogad el finanszírozást a párttól és azt mire használja. A retrospektivitást azért említem, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban olyan módon bírt-e morális jelentőséggel, mint ahogy azt most egy mainstream irodalomtörténeti felfogás interpretálja (azaz, hogy csak azok voltak az „igazi” alkotók, akik az államszocializmus alatt számkivetettek voltak). Mármost a kései NER korszakban (a kései alatt a rendszer előrehaladott kiépítettségét értem) szerintem igencsak nehezen elítélhető az a kiadó, szerző, folyóirat vagy kritikus, aki például a „neresített” intézményektől kap pénzt kulturális célokra. Sőt, az lenne igazán remek, ha magas esztétikai minőséget képviselő alkotók tudnák megszállni ezeket az intézményeket, és elfogynának azok, akik nem alkotói érdemük, hanem kizárólag a rendszerhez való lojalitásuk miatt jutnak pénzhez. A megszállókhoz sorolom azokat is, akik világnézetileg egyetértenek a rendszerrel, és közben a saját szöveg- vagy ízlésviláguk megteremtésében kiemelkedőek. Az első javaslatom ezért az, hogy a kritikusnak radikálisan szembe kell mennie a cancel culture gyorsan ítélő elveivel, az ideológiai spektrum bármelyik részéről is legyen szó.


Az antiintellektualizmus és a finanszírozás hiánya a közösségek felbomlásán kívül természetesen magára a szakmákra és az egyénre is hatással van. A legtöbben, akik kritikaírásra adjuk a fejünket fiatalként, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kellő időt szánjunk a nagybetűs, a szó Radnóti Sándor-i vagy Balassa Péter-i értelmében vett kritikussá váláshoz, és talán már nem is ilyen kritikusi karakterekre van szükség. Különböző stratégiák léteznek arra, hogy az ember a fent leírt környezetben hogyan tartsa el magát és hogyan jusson ideje és energiája olvasni és írni is, de a kulturális munka mégis általában az adott hónap sokadik fizetetlen projektje lesz. Így jönnek létre azok a sokszoros identitások, amelyekben az ember a polgári munkáján kívül költő, író, kritikus, performanszművész, aktivista, anya, apa, gondozó, esetleg még valamilyen egyesület adminisztrációját is intézi. Amellett sem szabad elmennünk, hogy nőként általában sokszor annyira kimunkáltnak kell lennie egy negatív kritikának, hogy azt magabiztosan publikálhassuk, és érvelésünket komolyan vegyék, mintha ugyanezt a kritikát fogalmazzuk meg férfiként, sőt a mezőben autoritást élvezőként. Ez persze nincs mindenhol így. Franciaországban élve irigykedve vettem észre, hogy huszonéves irodalmároknak és filozófusoknak gond nélkül párhavonta jelennek meg köteteik, és színházakat töltenek meg kerekasztal-beszélgetésekkel. Amikor pedig részt is vettem egy-egy ilyen beszélgetésen, megerősödtem a meggyőződésemben, hogy a kelet-európaiként olyan gyakori kisebbségi komplexus, miszerint mi egyszerűen nem írunk és nem gondolunk olyan eredeti dolgokat, mint a nyugatiak, egyszerűen nem igaz.


Az ínséges időkbeli hatékony szervezés jó példájaként a magyar irodalmi mezőből természetesen a Késelés Késselt fogom említeni, aminek magam is a része vagyok. A Késelés Késsel eszköze alapvetően azért a vak kritika, hogy a fiatal kritikusoknak lehetőséget biztosítson a bátrabb megszólalásra és az előítéletek nélküli reflexióra a kritikaírás gyakorlatában. Így nem csak a tekintéllyel, pozícióval rendelkező kritikusok írhatnak negatívat kanonizáltnak számító szerzőkről, és a fiatal szerzőket sem marasztalják el amiatt, hogy tudatlan pályakezdők. A kérdésre pedig, hogy kinek írjuk a kritikát, szeretném leszögezni, hogy nem az a válasz, hogy mivel a rendszer antiintellektualista, ezért mi legyünk „kisujjeltartósan” intellektuálisak. Bár arról meg vagyok győződve, hogy az „értő nagyközönség” nem létezik, de a kritika lehet úgy ízlésformáló, hogy közben tiszteletben tartja a teljesen eltérő ízléssel rendelkezőket, sőt a popkulturális vagy midkult művekről írt kritikáknak még nagyobb tétje is lehetne. Illetve lehet úgy is formáló, mint ami a Késelés esetében gyakran történik, hogy segít a szerzőnek a szöveget átírni és jobbá tenni. Ezért egyrészt lehetőleg programszerűen kellene tömegkulturális művekről írni, főképp az egyre szaporodó streaming platformok tartalmáról, ahol nagy az igény arra, hogy bőségében választani tudjon az ember. Másrészt a köteteket mind a szerző, mind a kritikus részéről lezáratlannak kell tekinteni, úgy, ahogyan egy Késelés-kritika után is átírható egy-egy szöveg, persze az esetleges átírás vagy a kritika beépítése egy kötet esetében valószínűleg már csak a következő kötetben történik meg.


A második javaslatom ezért, hogy az irodalmi mező szereplőinek szembe kell menniük az antiintellektualizmus megnyilvánulásaival. A kritikákat ma már nem „rendeli meg” a hatalom, ugyanis nem is veszi annyira komolyan az irodalmi mezőt, hogy erre energiát fordítson. A kultúra legnagyobb intézményei és területei (a filmezéstől kezdve az irodalmon át a köztéri szobrászatig) fel vannak vásárolva, a különböző mezők autonómiája romokban, de a kiépítendő új „neres” kultúrának nem sikerült olyan műveket létrehoznia, amelyek konszenzuális és stabil minőséget és esztétikailag értelmezhető tartalmat képviselnének. Ezért a „szembemenni az anti-intellektualizmussal” alatt azt értem, hogy a kritikának komolyan kell vennie magát annyira, hogy a pénzügyi aszály közepette az eszmecsere és a közösségiség platformjait próbálja meg létrehozni.





Horváth Eszter (1998, Komárno) költő, a Késelés Villával kritikusa.


A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.



0 comments

留言


hélóóó.png
bottom of page