Szeifert Natália

A közelebbi és a távolabbi ismerősöm


A közelebbi és a távolabbi ismerősöm nem ismerik egymást. Megvan a nehézkedése ennek a mondatnak. Nem egyszerű, talán lehetetlen belőle továbblépni. Hiszen, ki ismer valakit? Én mindkettőjüket? Egyiket közelebbről, másikat távolabbról? Ez hülyeség.


Akkor kezdjük máshogy. A Közelebbi Ismerősöm (továbbiakban KI) és a Távolabbi Ismerősöm (továbbiakban: TI) sosem találkoztak egymással.

KI-vel egy időben gyakran találkoztunk. Olyan gyakran, hogy megtudtam a titkait is. Kocsmában, kiránduláson, városban, erdőben. Van egy közös titkunk is, és az akkora titok, hogy mindketten úgy teszünk, mintha nem is lenne. Mintha nem is lett volna. Olyasféle titok, amiről soha nem beszél az ember. Kicsi titok, de nem egészen jelentéktelen, és én emlékszem rá. De én zavaróan sok mindenre emlékszem egyébként is. Csupa ilyen kicsi titokra, amelyeket mások addig titkolnak, amíg szinte teljesen elfelejtik.


Nálam ezek összegyűlnek, mint a hamutartó mellé hullott hamu. Néha felzavarja valami fuvallat – egy enyhe kis rezzenés is elég hozzá, például a könyvet gyorsabban lapozni az asztalnál – és olyankor még külön-külön is jól szemügyre vehetők. Szoktam is szemügyre venni őket, felismerem és beazonosítom, de csak megszokásból, aztán nézem, ahogy szenvtelenül ott maradnak, ahová visszahulltak. Néha nem tudom, hogy szoktam-e ezen kívül mással foglalkozni.


Szóval KI-vel van úgynevezett múltunk. Megengedek magamnak vaskos poénokat vele szemben. Tudok a kedvenc könyveiről, filmjeiről, tudom, mi a hobbija, tudom, hogy mit gyűjt, tudok a betegségeiről és gyógyulásairól, ismerem pár hazugságát, láttam kicsit, közepesen és nagyon berúgva, hallottam énekelni (bárcsak feledni tudnám), ismerem az arca önkéntelen rándulását, ha olyasmi kerül szóba, amiről nem akar beszélni. Beszélgetni. Tud beszélgetni, ez fontos, rengeteget is tud, érdekeset is tud beszélni, és tud hallgatni, ami talán fontosabb. Nem. Fontos, hogy mind a kettőt tudja. KI kedves ember. Igazán. Igazán nem lehet megállapítani elsőre, hogy magától ilyen kedves, vagy jó nevelést kapott, vagy egyszerűen csak belesimul a rendbe. Én, aki régóta látom, olyan régóta, hogy azt is tudom, milyen nevelést kapott, tudom, hogy nem attól lett kedves. Nagyon lehet vele nevetni. Egyszer, sőt többször annyira nevettünk, hogy kifolyt a könnyünk. Fájt. Amikor nevet, nem bírod ki, hogy ne nevess vele. Amikor nevet, egy ponton túl nem tudom, hogy már csak azon nevetek-e, hogy nevet, vagy még mindig azon, amin együtt nevetünk, és most, hogy erre gondolok, az jut eszembe, hogy talán olyankor, azon a bizonyos ponton túl már ő is azon nevet, attól nevet, hogy én nevetek. Talán. Ha volnék ilyen szerencsés. Ilyen jópofa. Ilyen jó nevető.


KI majdnem a barátom. Nálam mindig ez a majdnem van. Mindig majdnem. (Ezt írnák a sírkövemre, ha lenne.) Ha mások kérdezik, vagy ha ő kérdezné, természetesen azt mondanám, hogy a barátomnak tartom, és mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Így, egészen pontosan, nem igaz. Barátnak lenni valami más, ezt be kellene látnunk, ha valamiféle világnagy mindentlátó gyóntató előtt egyszer arra kényszerülnénk, hogy színt valljunk, és legyünk a kegyetlenségig őszinték. Akkor azt kellene mondanunk, hogy nem, nem vagyunk igazán barátok. Talán akartunk lenni. Lehet. Nem tudom. Még jó, hogy sosem kényszerülünk ilyesmire. Sosem? Szóval KI majdnem a barátom.


TI-vel könnyebb dolgom van, összesen kétszer vagy háromszor találkoztunk. Nem írnék róla, ha nem lenne az a megdöbbentő az a hasonlóság az arcukban, a hanghordozásukban, az szemüvegükben, kézmozdulataikban, torokköszörülésükben. Tónusra, ritmusra ugyanaz. Ezt például nem lehet elmondani. Nem mondhatod meg TI-nek, hogy hasonlít, hogy zavarbaejtően hasonlít KI-hez. És fordítva. Az egyediség, a megismételhetetlenség. Nem, nem lehet ezt elmondani. Csak bennem kavarodik meg minden, amikor már egy órája ülünk egy asztalnál TI-vel, és az arca ugyanúgy rándul, mint


KI arca, amikor olyasmiről esik szó, amiről nem akar beszélgetni. TI is jó beszélgető, hallottam már hosszan és jól beszélni, hallottam jól kérdezni, és hallottam jól hallgatni. Van fülem a szótlanságra. Mást nem tudok róla. Sem a hobbijáról, sem a vágyairól, sem a betegségeiről és gyógyulásairól, és főleg semmit sem a titkairól. De ez abban a pillanatban nem jut eszembe, mondom, minden megkavarodott bennem, KI vagy TI, a vállára csapok és megengedek magamnak egy vaskos poént. És TI nem nevet.

Persze rögtön megpróbálom elütni valamivel, és mindketten úgy teszünk, mintha sikerülne, és többé nem hozzuk szóba azt az előbbit. Mert TI valójában tényleg olyan kedves, mint KI. De ebben a pillanatban csak azt tudom róla, hogy KI nem ő. Hogy ki nem ő.












Szeifert Natália író, bámészkodó.

1979-ben született Zircen.

Kötetei: Láz (Könyvműhely, 2012) Az altató szerekről (Kalligram, 2017) Mi van veletek, semmi? (Kalligram, 2019)

0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v