Pánczér Eszter

A közép-kelet-európai fake news mint fikciós mű

(Képzeljétek el! című kiállítás, Budapest Galéria, 2019)



A Képzeljétek el! című kiállítás 2019. október 22-től december 1-ig várta látogatóit a Lajos utcai Budapest Galériában. A tárlat rendezői, Erőss Nikolett és Gadó Flóra eredetileg Elképzelt múltak címmel álmodták meg a kiállítást, később azonban Joseph Heller regénye alapján keresztelték el végleges nevére. A 80-as években íródott késői Heller-regény három idősíkot kever össze: a klasszikus, realisztikus kultúrát, Rembrandt Németalföldjét, illetve az író jelenkorát. Ez az egyidejűleg több időintervallumot használó paradigma szolgáltatta a kiállítás műveinek merész időutazásait.


Önmagában már a cím is előkészíti a tematika fikcionalitásra helyezett hangsúlyát, azonban a kurátorok nem csak a fikcióról – mint az egyik legalapvetőbb művészeti eszköz stratégiájáról – szerettek volna értekezni, hanem magát a fogalmat kívánták tágítani, sok esetben egy kétségbeejtő jövőképről gondolkodni. Egy másik, sokkal inkább közéleti háttere a kiállításnak az álhírek, a fake news világa, tehát a fikció pejoratívabb, negatívabb színben való feltűnése. Az igazságot és valóságot minél objektívebben, minél megfoghatóbban próbálják fiktív közegben ábrázolni az alkotások. Ez egy ismert tendencia a kortárs művészetben, sok esetben a fikció jelenik meg eszközként a valóság jobb megismerése érdekében, hiszen nem elfedi vagy megmásítja az igazságot, hanem olyan elhomályosításokra mutat rá vagy kérdőjelez meg, amiket normális keretek között nehezebb volna definiálni.

Amikor a munkákat gondolati térképen próbálták elhelyezni az alapján, hogy mikor és milyen korszakban játszódnak vagy jöttek létre, kirajzolódott egy tendencia: a fikció nagyobb léptékben is képes igazzá válni, tehát akkor van kiemelt szerepe a művészetben, amikor a hétköznapi életben is létrejön egy szélsőséges információhiány (például a kiállításon sokszor megjelenő szocialista rendszer időszaka, rendszerváltási idők) vagy pedig a legevidensebbnek tűnő igazság-hozzáférés is korlátozott. Tökéletes példa erre az első kiállítási mű, Mykola Ridnyi Talapzatok (2011) című szoborcsoportja és a mellette található Emlékmű című 8 perces videó ugyanattól az alkotótól. A fiatal ukrán képzőművész a szoborcsoportot a létező, egykori Szovjetunió területén valaha állott hősi emlékművek talapzatai alapján hozta létre minimális változtatásokkal. A művész megfigyelte, hogy a talapzat sokáig megállt, sokkal hosszabb ideig úgy is maradt üresen, szobor nélkül, miután lebontották az eredeti munkásosztály emlékművét, majd idővel a rendszerváltozásokkal másfajta ideológiai tartalmakat is befogadott. A film ilyen változást hivatott rögzíteni. Az ukrajnai hősi orosz emlékműveket lebontották, helyükre arkangyal szobor került. A televízión játszódó filmben az a különleges, hogy az első pillanattól kezdve illúziómentesen mutatja be a munkásosztályt, akik szétszedik azt szobrot, ami valamikor az ő emlékművük volt. Fásultak, munkavégzésük eszközszerű: ugyanezzel a távolságtartással húzzák fel az új emlékművet, a rendszerváltás metaforáját, mely számukra a teljes társadalmi marginalizálódást jelenti.




Egy alapvetően nemzetközi kiállítással van dolgunk, erős magyar, közel-keleti és keleti jelenléttel. Nem kifejezetten specifikus a régióra vagy Magyarországra, mégis folyamatos kortárs magyar valóságú olvashatósággal rendelkezik. Elég csak Bani Abidi Egy nem várt helyzet (2015) című rövidfilmjére gondolni, melyben a színész a fejjel való diótörés rekordját próbálja megdönteni egy olyan újságképből inspirálódva, mely rengeteg üres széket ábrázol. Abidi azt vizionálta, hogy a rekorddöntésre jöttek volna a meg nem jelent látogatók. A művész explicit nyomokat hagy, egyértelműsíti, hogy nem gagről van szó: a társadalom lehetőségmentességére, az emberi szabadság megtapasztalásának hiányára világít rá, ahol kényszerpályák adnak illúziót arra, hogy formálhatjuk a politikai valóságot, melyben élünk. Ugyancsak jó példa a magyar olvasatra Ieva Epnere Majdnem ott voltam (2012) című fotósorozata. A lett fotós egy családtörténeti szemponttal dolgozik, saját dédnagymamájának múltját próbálja munkájában összerakni. A nő Oroszországból költözött Lettországba, fiatalon öngyilkos lett, ami a családjában tabutémává vált. Ievát foglalkoztatta, hogy milyen lehetett az az Oroszország, ahol felnőtt és dolgozott dédnagymamája, emiatt el tervezett utazni erre a kis településre. Azonban vízuma útközben lejárt, konkrétan a célig sem jutott el, de dokumentálta a környező falvakat, megpróbálta elképzelni, hogy akár itt is élhetett rokona. A képek egy családtörténet hiányából adódóan elképzelt történetet illusztrálnak időkapszulaként funkcionálva. Sok esetben nem lehet megállapítani, hogy mikor és hol készülhettek a képek. Emiatt a megállapíthatatlanság miatt a képek olyan érzetet kelthetnek, mintha Magyarországon is készülhettek volna, hiszen akinek él idősebb rokona vidéki, szegregált településen, az mindenképpen azonosulni tud a látottakkal.


A galéria lenti terei valamivel nagyobbak, mint a fentiek, nagyvonalúbbak a lehetőségei, a fentiekkel szemben nagyíves, utcára néző ablakokkal rendelkeznek. A vetítések így a lenti részre kerültek, illetve a hungarocell Mózes-szobor (Szalay Péter, Varga Tibor és Veres Balázs szobrászok által készített Michelangelo Mózes-szobrának utánzata, nagyrészt a Kiscelli Múzeum Kék terméből inspirálódva) abban a szobában kapott helyett, ahol méreteiből adódóan elfért.


A kiállítás kurátorainak igen mérvadó problémával kellett szembenézniük a tárlat tervezésekor: elvesztették kiállítóterüket a Bálnában, az új helyük egy 18. századi volt sörfőző épület, mely nem csoportos nemzetközi tárlatok megszervezésére lett tervezve. Itt kisebb léptékű, egyéni vagy kisebb csoportos kiállításokra célszerű összpontosítani, viszont még így sem rendelkezik igazán megfelelő kiállítótérrel, a kiállítás új helyszínre való adaptációja így még bonyolultabbá vált.


Mikor erről az égető problémáról érdeklődtem a kurátoroknál, akkor egy ennél bonyodalmasabb helyzetre világítottak rá: az igazi probléma az, hogy kevesebb lett a kiállító területre való hely, ezért a kiállításokat is gyakrabban kell váltogatni, és ha ezek sűrűsödnek, akkor csak nagyon rövid ideig tekinthető meg egy-egy tárlat, így különösebb sajtókampányra sincs lehetőség, nincs igazán mód a hirdetésre, ezért a működtetés nem éppen kifizetődő. A rengeteg belefektetett pénz és energia nem tud megtérülni az átlagosan 5 hetes megtekintési idő alatt. A non-profit, pár száz forintos jegyárakkal működő galériának azonban – állításuk szerint – ez nem okozott különösebb meglepetéseket, mivel ez az alapvetően pénzhiányos intézményi rendszerben teljesen megszokottá vált. Már beletanultak abba, hogy gyakorlatilag semmire sincs pénzügyi keretük, folyton mindenkivel alkudozniuk kell, szívességeket kell kérni és a kiadások megtérülésével egyáltalán nem számolnak. Mivel rutinosan álltak hozzá a felmerült nehézségekhez, jól tudtak kalkulálni, nem vállaltak többet, mint amennyit elbírt a galéria, így az elképzeltnél még jobban is működött a megvalósítás. A szó szerint keretet szolgáltató tér egyfajta különös narratívát tudott nyújtani a tárlatnak.


Összességében a kiállítás újszerűen állt hozzá a kortárs képzőművészethez, mely az elmúlt évtizedekben nagyrészt naturalistán, elidegenítően szól a valóságról. A fiktív paradigmában messzemenően nyúl a múlthoz, érthetően kapcsol a jelenhez, illetve lehetőséget nyújt a jövőről való gondolkodáshoz.









A képek forrása:


Juhász G. Tamás (https://punkt.hu/2019/11/21/valotlan-e-valami-attol-hogy-nem-igaz/)


































Pánczér Eszter vagyok, másodéves hallgató az ELTE szabad bölcsészeten, filmes specializáción és filozófia minoron. Fő célom az életben, hogy egyszer filmdramaturggá váljak, viszont amíg ez be nem következik, addig szívesen töltöm az időmet kritikai, kreatív és versírással, de nem vetem meg a mozdulatlan bambulást és a kedves emberek társaságában eltöltöltött asztal körüli nevetést sem.

0 comments

Recent Posts

See All

BELTÉR

nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v