Tóth Ramóna Mirtill

A határontúliság szexi?

Beszámoló a Fiatal Írók Szövetsége Trianon határain című konferenciájáról

A Trianon határain konferencia nyitóeseményében a moderátor, Zelei Dávid kritikus vezetésével a résztvevők, Berényi Emőke, az újvidéki Híd folyóirat szerkesztője, Szalay Zoltán, a pozsonyi Új szó és az Irodalmi Szemle volt szerkesztője, valamint Láng Zsolt, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője beszélgetett. A különböző határon túli térségek képviselőjeként megjelent szerkesztők a határokon átívelő magyar folyóirat-kultúra lehetőségeit, létezését és problémáit feszegették. A beszélgetés fő tétje a különböző térségekben élő tendenciák összehasonlítása volt, valamint az a kérdés, hogy milyen variációkban létezhet gazdasági és kulturális szempontból egy magyar nyelvű, de elsődlegesen nem a magyar államhatáron belüli székhellyel rendelkező folyóirat.

Zelei Dávid elsőként a határon túli folyóirat-kultúrára mint rendszerre kérdezett rá: annak gazdagsága, hálózata és történelmi-lokális beláthatósága kapcsán osztották meg a résztvevők a meglátásaikat. Láng Zsolt a Látó folyóirat fejlődésének két fázisát vázolta fel. A kezdeti szűk és konvencionális, erdélyi hagyománykövető attitűdöt levetkőzve a Látó ma már az összmagyarság ideáját tartja fent, teret adva mind az erdélyi, mind más térségekből származó tehetséges alkotóknak. Ezt Láng kiemelten a legfontosabb elmozdulásnak, tendenciának tartja a folyóirat életében: a Látó mellett működő további erdélyi lapokkal szemben a hangsúly a sajátos-lokális íz helyett erőteljesen valami átfogó és heterogén egységre való törekvésre helyeződött. Berényi Emőke az erdélyi folyóirat-kultúra gazdagságával szemben a Vajdaságban uralkodó forráshiányról számolt be. A Híd így az évről évre megszűnő kulturális folyóiratok között egyedülálló módon 86 éve biztos pontként működik: éppen ezért úgy gondolja, hogy „a nagy múlt, nagy elvárásokkal” is jár. A különböző történelmi és politika változások – a délszláv háború és az értelmiségi vákuum szülte hiányt – egy 2009-es kezdeményezés, a Híd Kör elnevezést viselő csoportosulás igyekszik kitölteni. A Híd szerkesztőségét is a Híd Kör tagjai teszik ki, így a Berényi szavaival élve „a Híd egy régi folyóirat, új szerkesztőséggel.” Szalay Zoltán – hasonlóan Berényihez – a szlovákiai magyar folyóirat-kultúra kevésbé dinamikus periódusának tartja napjainkat: a Kalligram “kivándorlása”, a folyamatos gyengülés és a megszűnések időszaka ez.

Ezután Zelei kérdése a fókuszt a lokalitás problémakörére helyezte: Határon túli folyóiratként az inkább befelé figyelő, zárt és diaszpórikus, vagy a nyitott, összkulturális attitűd tartható fenn hosszútávon? Vagy van-e ennek a kettőnek valami közös mezsgyéje? Láng a Látó esetében továbbra is az összmagyarság, összeurópaiság mellett tette le a voksát. A cél számukra a problémaközpontúság, mely nem ország és államhatárokat követ. Bizonyos problémakörök feldolgozásával – ahogy Láng kifejtette – erdélyi kérdésekre, nem csak erdélyi válaszok születhetnek. Ehhez kapcsolódott Berényi Emőke és Szalay Zoltán is; az előbbi a Híd vonatkozásában a határátlépő gesztusokról értekezett, az utóbbi pedig a Kalligram-hagyományhoz kapcsolta az összeurópai törekvés gyökerét. Véleménye szerint a Kalligram ebből a szempontból is űrt hagyott maga mögött, így a párbeszéd és a világirodalmi vénába való bekapcsolódás is inkább – intézet hiányában – egyéni folyamattá vált. Ezt követően az illeszkedés kérdéskörét vizsgálták meg a résztvevők. A határon túli folyóirat-kultúra egyik fő dilemmája az a kettősség, amely a lokalitásából fakad. Kérdéses, hogy miként dolgozható fel az a tényleges térbeli, de egyben imaginárius határhelyzet, melyben a határon túli folyóiratok az anyaország és a (székhely) saját országa között egyensúlyoznak. A résztvevők egyhangúan megegyeztek abban, hogy emögött az intézményiség kérdésköre húzódik. A cél mindig valami kettős működés, az anyaországi és a saját-országi tendenciákban való együttes bekapcsolódás. Viszont ez csak egy olyan erős intézményi hálózat segítségével jöhet létre, amely mindkét térségben stabil gyökerekkel rendelkezik. Ezt követően a különféle tehetséggondozási projektek – Fórum első kötetes szerzők, műhelymunkák, a FISZ erdélyi tevékenyégei vagy a Nívó-díj debüt kategóriája – megemlítése után az online közeg, és a Dunszt.sk lehetőségei felé terelődött a beszélgetés. Az egyre hangsúlyosabb szereppel rendelkező online kulturális sajtó a határontúliság kérdéskörében is innovatív modellekkel rendelkezik: a lokalitás örök meghatározottságában élő, és a heterogenitásra, valamint az összkulturális értékek képviseletére törekvő platformok számára az internet virtuális tere egy olyan létezési formát kínálhat, melyben feloldódhatnak azok az axiómák, melyek születésük óta beleíródtak a működésmódjukba. Az egyértelmű nyitottság mögött azonban láthatóan ott húzódik egy kétely: Nem alapvonása-e az irodalomnak a materialitás, a lapforma, amely attribútumként forrt hozzá? Ugyanígy a határon túli folyóiratok kapcsán: elhagyható-e a lokalitás – (érdemes-e vagy lehetséges-e elhagyni) – egy olyan imaginárius kulturális térben, ahol a működés fő mechanikáját ez a térbeli pozíció adja?

Ezen kérdések mentén kapcsolható ide a konferencia második beszélgetése, mely a Kis magyar kánonok címet viselte. A lokalitás mint attribútum létjogosultsága, fontossága itt is központi kérdésként szerepelt: fontos-e a határon túli, a kisebbségi irodalom terminusok használata? Miként feszül egymásnak a kisebbségi és az összmagyar kifejezés, és az ezt implikáló gondolkodásmód elméleti szinten? Mindezt Szilágyi Zsófia vezetésében Selyem Zsuzsa, Bencsik Orsolya, Csordás László és Csehy Zoltán a kánon vagy kánonok oppozícióban vizsgálták. A beszélgetés definíciókereséssel indult: hogyan nevezhetünk meg sokszínű térségeket anélkül, hogy a sematizmus, a központosítás csapdájába esnénk? Bencsik Orsolya javaslatához kapcsolódva a résztvevők mind a nyitott meghatározások, a sokszínűség, valamint az átmenetiség hangsúlyozása mellett tették le a voksukat. Ahogy Bencsik ki is emelte, a határok folyamatos fizikai, politikai és kulturális mozgása lehetetlenné – és értelmetlenné – teszi a definíciók – és ezáltal például az alkotók – leszögezését. Ezt követően a beszélgetés – Csehy Zoltán hozzászólásából táplálkozva – a kisebbségi diskurzus koncepciójának elemzése felé vette az irányt. Szilágyi Zsófia arra kérdezett rá, hogy milyen utak vannak a kisebbségi diskurzus hagyományát tekintve: annak felrúgását, reformját vagy követését látják-e szükségesnek.

Selyem Zsuzsa egyértelműen a bejáratott irodalmi koncepciók megbontását hangsúlyozta. A kisebbségi irodalom koncepciójának történelmi-politikai múltját fejtette ki, utalva arra, hogy a közösségi megszólalások sokszor olyan hatalmi diskurzusba ágyazott, erőszakkal megkonstruált beszédmódok, melyek pont a látszat ellenkezőjén dolgoznak: a legitim közösségi megszólalást lehetetlenítik el. Bencsik Orsolya a jelenség egy másik aspektusát, a címkék káros használatát emelte ki. Szerinte – a saját példájával élve – a kisebbségi poétikai jegyek akaratlanul is bekúsznak a szövegeibe, mégsem tartja progresszívnek a címkézés aktusát, amely levakarhatatlan jelzőket vés egy-egy szerző munkásságára. Csehy pedig az egy nyelv-koncepció mellett érvelt, amely a kisebbségi irodalom helyett az egy magyar irodalom gondolatát erősíti.

Tovább haladva a kánok mibenlétét, jellegét tárgyalták a résztvevők. Az esztétikai, a regionális és az identitás alapú kánonfogalmak között kerestek közös tájékozódási pontokat. Csehy Zoltán az irodalomtörténeti és irodalomesztétikai értékek közötti különbségtételt emelte ki. A kiépült önreprezentációs, ideológiai vagy etikai alapú struktúrák hangsúlyos kánonteremtő szerepet töltenek be: történetileg a nyugatorientált és a visszavágyódó attitűdök váltották egymást. A Kalligrammal egy érdekes alternatíva, egy középeurópai létstratégia jött létre – fejtette ki Csehy. A nyelvfölöttiség felfogása egy olyan párbeszéd-diskurzus megteremtéséhez vezetett, amely egyértelmű esztétikai hozadékokkal járt. Emellett kiemelte, hogy a kisebbségi szerzőktől származó műveket Magyarországon sokáig óvatosan kezelték: a kritikában mindig visszhangzott egy ideológiai meggyőződés. A jövőbe tekintve számára az oktatás területe kínálhat innovatív terepet. Szerinte az, hogy milyen koncepciókkal, önreflexióval és nézőpontokkal töltjük meg a határon túli irodalomoktatást, döntő jelentőségű lehet. Ehhez kapcsolódva Bencsik azt is megkérdőjelezhetőnek tartotta, hogy szükséges-e egyáltalán a határon túli irodalom tantervi elhatárolása. Csordás László minderre reflektálva a kárpátaljai magyar irodalom szegregált, zárt helyzetét fejtette ki. Átfogó hozzászólásában arra utalt, hogy bár más nézőpontokból létezhet egységes magyar kultúra, a kárpátaljai irodalom perspektívájából – ahova mind a kortárs magyar, mind a világirodalom nehezen, több éves késéssel, vagy sehogy sem jut el intézmények hiányában – mindez értelmezhetetlen. Csordás hozzászólásában erőteljesen megmutatkozott az, hogy az összmagyar irodalom lehetősége folyamatosan intézményi, ideológiai és történelmi vonzások keretei között mozog, így kiépít olyan (kényszeresen) zárt, regionális kánonokat, melyek akár évtizedes elcsúszással tartják fent magukat egy olyan diskurzusban, ahol egyrészt ezek az egyenlőtlenségek nincsenek figyelembe véve, másrészt pedig a forrásukként megállapított intézményi hiány nincs kezelve. Ezzel a materiális, anyagi és intézményi zártsággal szemben a résztvevők egy belső szabadságról is beszámoltak. Éppen a kisebb intézményi felügyelet következtében – ahogy Selyem Zsuzsa kifejtette – tetten érhető egy olyan belső mozgástér, amely lehetővé teszi például a határon túl irodalomoktatás innovációit.

A peremterületek szabadsága mutatkozik itt meg a centrummal szemben: így válik lehetővé az, hogy különböző belső reformok mindig a peremterületek felől érkeznek. Ehhez kapcsolódva a veszteség narratíva elvetésében Szilágyi Zsófia is végtelen lehetőségeket lát. A negatív elszakadás-anyaország-visszajutás hármas fogalomköre helyett az újítás, a belső szabadság és a heterogenitás mint tájékozódási pont kijelölésében láthatjuk a térségek jövőjét.

A konferencia harmadik szekciójában Korpa Tamás és Szálinger Balázs Hermann Veronika vezetésével a beszélgetés a címeként is olvasható Miért Erdély? kérdésre kereste a választ. A kezdeti személyes élménybeszámolók és asszociációk után a beszélgetés fókuszpontja Erdély átláthatatlanságára, sokszínűségére került. Hermann Veronika ennek az átjárhatatlanságnak a perspektívafüggőségére kérdezett rá. Korpa szerint ennek a sokféleségnek a befogadása régiónként változik. Úgy vélte, ahol a kapcsolódások és a heterogenitás eredendő jelenség, ott a habitus, valamint a lelkialkat is ennek a sokféleségnek a befogadásához igazodik, így Erdély átláthatatlansága ebből a nézőpontból magától értetődő és természetes. Ezzel szemben Szálinger azt emelte ki, hogy Erdély nagyságában és sokszínűségében a benne élők számára is átláthatatlan, mivel a bizonyos területek között óriási kulturális és földrajzi távolságok, különbségek húzódnak.

Ezután Hermann Veronika a két résztvevő, Erdély-tematikát feldolgozó 2020-as megjelenésű köteteire terelte a beszélgetést. Míg Szálinger Balázst a Magvető kiadásában megjelent Al-dunai álom című naplószerű útirajzáról, Korpa Tamást a Kolozsvár-dialógusok címet viselő tanulmánykötetről kérdezte. Az előbbi létrejötte a szerző bevallása szerint egy 2018-as hosszú távú kis Kazán-szorosi utazáshoz köthető. Szálinger emellett kiemelte azt is, hogy az alapvetően prózai, naplóformában íródott szöveg eleinte tényleges naplóírási, és nem publicisztikai szándékból született. A kötet konkrét lokalitására utalva pedig az Al-dunai régiót egy gyermeki vízió gyakori helyszíneként jelölte meg: különleges terület ez, ahol a Kárpát-medence összes folyója összeér, ami kifolyása mindennek, ami a térségben lezajlik.

A Korpa Tamás által szerkesztett Kolozsvár-dialógusok két kolozsvári konferencia, egy 2017-es és egy 2019-es esemény előadásanyagát foglalja össze. Mindkét konferencia központi témája Kolozsvár volt, azon belül a 2017-es alkalom Kolozsvár irodalom reprezentációjával foglalkozott, mind kortárs, mind történeti szempontból, a 2019-es pedig egy szűkebb tematikával, a Házsongárdi temető mint irodalmi alakzat, motívum, múzsa témakörrel jelentkezett. A két konferencia mezsgyéje, és így a köteten átívelő kérdésfeltevés Korpa szerint az, hogy miként működik az irodalomban Erdély mint ország, valamint Kolozsvár mint hasadt város vagy referenciapont a különböző történelmi korszakokban.

Az irodalom berkein belül maradva Hermann a résztvevőket két, hasonlóan Erdélyt tematizáló kötetről, György Péter Állatkert Kolozsváron - képzelt Erdély című 2013-as, és Keszeg Anna Holdbéli völgy képzelete című 2015-ös művéről kérdezte, összekapcsolva őket az Erdély-képzet elmúlt másfél évtizedben népszerűsödő fogalmával. Szálinger Balázs úgy vélekedett, hogy az Erdély-fogalom, ha elfojtva is mindig jelen volt a magyarországi, értelmiségi közösségekben, akkor is, ha nem is vált olyan mértékben reflektálttá, mint az elmúlt időszakban. Ezt a felszíni változást pedig feltehetően politikai mozgások generálják: egy olyan politikai közeg működése ez, melyben az identitásképzés egy alapeszközzé vált. Korpa a kérdés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az Erdély köré vont számtalan jelző („a történelmi Erdély”, „Erdély az ország az országban”, „Erdély a kozmopolitizmus kikötője”) mellé, – és ezekkel szoros összefüggésben – a nemzeti önmeghatározás bástyája cím is bevonható. Ehhez kapcsolódva Erdély különlegessége abban is megmutatkozik, hogy képes betölteni egy „Magyarországon kívüli Magyarország” szerepkört – fejtette ki Szálinger. A beszélgetés végéhez közeledve a résztvevők érintették a Wass Albert-jelenséget és az eköré szerveződő kánonvitákat, majd visszacsatolva a konferencián többször is előkerülő kérdésre, a határon túli irodalom mint kategória kezelésére, fenntarthatóságára reflektáltak.

Korpa Tamás és Szálinger Balázs egyaránt amellett érveltek, hogy a különböző belső hagyományok, formák és poétikai szerveződések erőteljes sajátos jellege miatt az erdélyi irodalom terminus nem eltörölhető. Bár nyilvánvalóak az összefüggések a Magyarországi hagyomány és az erdélyi irodalom között, mégis úgy látják, hogy jelenleg is erős lokalizált központokkal, sajátos poétikával és öntudattal rendelkező erdélyi irodalomról beszélhetünk. Ennek egy bizonyítéka a nem rég megjelent Címtelen föld – fiatal erdélyi metamodern líra című erdélyi költők alkotásait tartalmazó antológia, mely egyszerre egy újfajta lírahagyomány bejelentése és arcfelmutatás is: az erdélyi költészet tudatosan megformált és reflektált arcát közvetíti.

A konferencia záró eseményében György Péter és Smid Róbert értékelte a Trianon emlékévet és annak kulturális vonatkozásait. A beszélgetés a Trianon-traumát és problémakört örökösen kísérő fogalmakról való – a revizionizmus, az összetartozás, az otthon és az emlékezés – kritikai és önreflektív gondolkodás lehetőségei felé irányult. A konferencián már felvetett dilemmák és ellentmondások sűrűsödtek össze az emlékév eljárásaiban. Az emlékműállítás és -felújítás, valamint az irodalom és a kulturális szféra különböző válaszokkal, alternatívákkal szolgált a trauma újraértékelésére, vagy inkább: sokszor a trauma gyökerére, ellentmondásaira mutatott rá. Az alkotmány utcai Trianon-emlékmű kapcsán György Péter egy olyan feltételezhető attitűdről beszélt, amely a városnevek listázásával kielégít egy egyértelmű revizionista vágyat. Ez a képzeletbeli, ilyen formában mindig is fiktív összmagyar kép egyben “trauma-elmosás” is: a központban egy nem létező világkép, nem létező egysége áll. Az építészeti kérdésekről áttérve Trianon feldolgozásának irodalmi aspektusára, György és Smid Vallasek Júlia Gyógyítható-e a Té-szindróma című 2018-as tanulmánykötetéről beszélgettek. A Trianon-regény jelző lehetőségeinek a párhuzamába az 1956-os regények fogalmát állította Smid, Spiró György gondolatát megidézve: Lehetséges-e, hogy az 56-ot tematizáló regényekhez hasonlóan, a Trianon-regények is, ha meg is íródtak befogadóként nem látjuk őket, annak amik? György Péter erre reflektálva a tapasztalat hiányát hangsúlyozta. Szerinte a magyar irodalmi alkotások nem tematizálják a határontúliság ide-oda ingázó léthelyzetét: a fókusz mindig vagy az egyik vagy a másik oldalon állapodik meg. Így ennek az egységes és átjárható kulturális térnek a tapasztalata hiányzik, mindig csak a két végpontról lehet beszélni – az elszakadás és a határátlépés néma.

A Vallasek-kötet mellett említésre került mind a Hévíz folyóirat és az Irodalmi Jelen Trianoni száma. Az előbbi alternatív Trianon-novellákat, míg az utóbbi a Trianon-tematikát feldolgozó versválogatást közölt, melynek széles választékában kortárs és történeti alkotásokat is olvashatunk.

A FISZ Trianon határain konferenciája nagyon változatos álláspontokat, nézőpontokat mozgatott meg: rálátást adott határon túli területek lehetőségeire, a belső, innovatív szabad mozgástérre, de az intézményi háttér hiányában fennálló korlátokra is. Emellett egymásnak feszült a globalizáció hatására egyre többet emlegetett összmagyar, összeurópai kultúrakép, és a sajátosságokat őrző, önmagát és attribútumait reflektíven viselő irodalmi öntudat. A Trianon-trauma vagy problémakör feldolgozásához, pedig véleményem szerint mindez pont azzal járult hozzá, hogy a bevett, sematizált és homogén beszédmódok helyett egy kényes és fájdalmas terület különböző hangjait szólaltatta meg, teret engedve így egy olyan kommunikációnak, melyben a véleménykülönbség erény, az axiómák reflektáltak, a diskurzus pedig nyitott.

Tóth Ramóna Mirtill vagyok, a Nincs online folyóirat tanulmány rovatának szerkesztője. Esterházy Péter iránti reménytelen szerelmem eredményeként, most harmadéves magyar szakos hallgató vagyok. Az elfojtott vágyaimat, így az irodalomelmélet és a kultúratudomány különböző területein élem ki, legfőképp a világ szövegszerű szerveződésének és a kultúrán vagy diskurzuson belüli eltolódások vizsgálatának szentelem magam. A Nincs számomra, amim sosem volt, de amire mindig is vártam. A tanulmány rovat, pedig pont ennek a személyes hiány-tapasztalatnak az eredménye.

Eddig mindenki azt mondta mi Nincs, talán csak mind rólunk beszéltek.