top of page

Kovács Adél Jenifer

a hangok és fények természete a harmadik emeleten


Marékszám szedtem a homeopátiás nyugtatókat, bár tudtam, hogy szart sem ér az egész. Próbáltam Frontint vagy Xanaxot szerezni valakitől, de január elsején senki nem volt hajlandó emiatt megmozdulni, a következő napokban pedig már én nem akartam kimenni a lakásból. Hiába éreztem, hogy bármit megtennék azért, hogy jobban legyek, mégis képtelen voltam felöltözni, és kitenni a lábamat az utcára. Vagy egyáltalán csak fogat mosni, vagy lezuhanyozni.


Nem volt étvágyam és fájt a gyomrom, de naponta rendeltem valami kaját. Az egyik alkalommal – lehetett másodika vagy harmadika –, amikor csengetett a futár, éppen a fürdőszoba padlóján feküdtem magzatpózban, és próbáltam abbahagyni a görcsös zokogást. Hallottam, hogy a kanapén hagyott telefonom csörög, biztosan a diszpécser vagy a futár volt az, közben párhuzamosan szólt a kaputelefon, és akármennyire is szerettem volna, nem tudtam felkelni. A csengetés aztán minden irányból elhalkult, én pedig egy idő után – lehetett fél óra, egy egész, de akár három is – elfáradtam a zokogástól, és már csak némán feküdtem. Minden, ami valaha fájt, most egyszerre fájt, és úgy mart belém az egyedüllétem végtelensége és véglegessége, mintha élve temettek volna el, távol minden lakott területtől, tíz méter mélyen egy vaskoporsóban. Kétségbeesetten próbáltam gondolni bárkire vagy bármire, ami segíthet rajtam, de akárkinek az alakja jelent meg előttem, csak közönyösen és értetlenül bámult rám. Ki tudná megérteni, hogy a fullasztó bizonyosság, hogy teljesen egyedül vagyok, ugyanannyira elviselhetetlenül fáj, mint a gondolat, hogy életem végéig minden nap újra és újra fogat kell mosnom, le kell zuhanyoznom és folyton ennem kell, hogy újra éhes legyek? A dolgok súlyában már nem volt különbség, a fájdalom egynemű volt. Nem volt szükségem arra, hogy felsegítsenek, nem volt szükségem arra, hogy megmosdassanak vagy megetessenek, és arra sem, hogy az arcomat simogassák. Olyasvalakire volt szükségem, aki a világ összes kérdésére tudja a választ, arra is, hogy mitől lehetnék jobban vagy hogyan tudnék megszűnni anélkül, hogy meg kelljen halnom. Egy Szvoren-mondat tért vissza és vissza a gondolataimba: „Ha lenne kinek, azt mondanád: ez a legrosszabb.”


A fürdőszoba padlójáról a nappali nagy ablakára láttam. Kimerülten bámultam, ahogy a hideg színű fények lassan szétesnek a függöny ráncain, megfakulnak, és utcalámpák mesterséges fényei váltják fel. Sárgábbak voltak és többfelől, különböző sötét árnyékokat vetettek a függönyön keresztül. Hallgattam az autók zúgását. Finoman induló megfontolt sofőrök és nagyképű, tuningolt autós barmok közlekedtek együtt. Megfigyeltem, hogy milyen zajok jelzik, ha zöldre vált odalent a kereszteződésnél az egyik lámpa, találgattam – mert nem emlékeztem rá –, hogy hány sáv van odalent az egyik és hány sáv a másik oldalon. Egy idő után azt is meg tudtam különböztetni, ha a keresztben vezető úton indultak meg az autók, hallani lehetett, ahogy a másik irányba távolodnak a hangok.


Néztem a jobb kezemen az ujjaimat, ahogy előttem feküdtek a földön, sápadtan, mint az egész testem, puhán és megkímélten, lepattogzott csillogó körömlakkal, néhol a bőr kicsit megrágva, alatta friss, élénkrózsaszín bőr. Megint eszembe jutott, hogyha ránézek a kezemre, millió sejtemet látom, a millió sejtemben pedig a millió génemet, benne az összes örökölt tulajdonságommal, a szemem színével és a szerotonindeficitemmel. Csak ezúttal ahelyett, hogy ez lenyűgözött és izgalommal töltött volna el, egyszerűen továbbsodródtak a gondolataim.


A mosógép alatt a nedvességtől összetapadt, sötétlő porcicákat és hajcsomókat láttam, az arcom előtt egy könnyed pihe minden belégzésnél közelebb ficánkolt hozzám, aztán megint eltávolodott, amikor kifújtam a levegőt.


Zsibbadt a testem alá szorult karom, az arcomat nyomta a csempe. Elképzeltem, ahogy lassan felállok, meztelen testemen a fúga mintája nagyszabású tetoválásként fut végig.


A fülemben hallottam a szívverésemet, és megpróbáltam egyszerre számolni a másodpercekkel, hogy tudjam, mennyi a pulzusom. Amikor váltottak a kereszteződésben a lámpák, és egy rövid időre minden autó hallgatott, olyankor hallani véltem az előszobából a nagyanyámtól örökölt falióra ketyegését. Összeszorítottam a szememet, megfeszítettem az állkapcsomat és koncentráltam a hangjára, de minduntalan elveszítettem valamelyik számsort.


A fények megint mintha változtak volna, de most nem fedeztem fel a pillanatot, amikor lekapcsolták az utcai lámpákat. A lenti zaj felélénkült, de már nem volt kedvem figyelemmel kísérni, mikor indulnak el és állnak meg az autók.


Végre nem gondolkoztam semmin. Minden szó, ami megformálódott a fejemben jelentéstelen volt, és kongó visszhangot hagyva maga után lassan, mint egy féreg az esős betonon, továbbcsúszott. Átmehettem volna a kanapéra, vagy lefürödhettem volna, végülis a fájdalom és kín megszűnt – hogy átmenetileg vagy teljesen, arról fogalmam sem volt –, de mi értelme lett volna. Miféle különbséget tesz az, ha nem a padlón, hanem a kanapén fekszem? Mi lesz tőle jobb vagy más?


Azt hiszem, nem aludtam, de nem is voltam ébren, annyiban szinte biztos vagyok, hogy a szemem végig nyitva volt, és a kinti hangokat pontosan hallottam. Elképzelésem sincs, mennyi idő telt el így. A görcsös zokogás végleg elmúlt, de időnként éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon az uszodakék csempe felé.


Aztán elérkezett egy pont, amikor minden tényleg mélységesen és végletesen mindegy lett. Nyugvópontra értem, de nem azért, mert választ kaptak a kérdéseim, hanem mert egytől egyig értelmüket vesztették.


Olyannyira mindegy volt minden, hogy felkeltem. Megszédültem, és a fürdőkád peremére ültem. Aztán megnyitottam a csapot, bedugtam a dugót és bemásztam a kádba.


Így történt, hogy lassan egy funkcionáló, zsibbadt emberi lény bontakozott ki belőlem.


Ugyan nem éreztem már semmit, és artikulálható gondolataim sem igazán voltak, de azért hozattam magamnak egy üveg Frontint egy ismerős dealerrel, akiről tudtam, hogy házhoz jön.


Ötödikén reggel bementem dolgozni, és hellyel-közzel elláttam a feladataimat, de arról, hogy szilveszter éjszaka és eközött mi történt, csak ennyit tudok elmondani.







Kovács Adél Jenifer, 1992-ben született, Kőszegen nőtt fel. Budapesten pszichológiát tanult és tanul, 2020 óta publikál prózát.



1 comment

Recent Posts

See All

A rúzs

1 Comment


Felkeltette a kíváncsiságomat az írás, de a Szvoren idézetnél ez a kíváncsiság elmúlt: miután Szvoren Edina (azt hiszem így hívják, olvastam már tőle valamit) nem klasszikus, bele kellett volna tenni valamilyen módon, hogy egy kortárs íróról van szó, mert a nagyközönségnek fogalma nincs róla; a másik gond, hogy az idézet egy klisé.

Sajnos ez az egész szöveg sem mond semmi újat (nekem Plath naplója jutott eszembe, ő írja, hogy elege van abból, hogy mindennap újra és újra ugyanazokat a dolgokat kell megtenni, ez egy általános depresszív tulajdonság), ezért kellett volna valami egyéni nézőpont, hogy ne sablonos, hanem érdekes és értékelhető írás legyen belőle. Mostani állapotában inkább egy napló, vagy blogbejegyzés.

Like
hélóóó.png
bottom of page