Török Ábel

a hűtlen

khloé, napszemű szép parasztlány egy forró reggelen disznófiút szült. feszes, vékony combjai közül simán, zsírosan csusszant ki a csecsemő, rózsaszín áldás, első gyermekem, olyan rút vagy, hogy az apád se ismerne rád, ha látna. nem sírt a fiú, visított, orra khloé combját túrta, szoríts magadhoz, anyám, ha valaki szerethet engem ezen a világon, az csak te vagy. és khloé zokogva szorította magához, arcán könnyek patakzottak, fehér ajkára csöppentek, ajkára, amelyre annyian áhítoztak, mert khloé volt mindenki közül a legszebb lány a világon.

magához szorította, fojtogatón, irgalmatlanul, nem tudhatja meg senki, hogy disznót szültem, suttogta a fülébe, akkor mindenki rájönne, hogy hűtlen voltam, és megköveznének, megölnének miattad, talán meg is etetnének veled, ugye, nem ennél meg, ugye, szeretsz, hiszen anyád vagyok, és a fiú megrázta a fejét, sosem, sosem…

khloé, a napszemű szépség enyhített a szorításán, hűtlen vagyok, de gyilkos nem, nézz rám, úgy elgyengültem, még megfojtani sem tudlak, csak mert a sajátom vagy. a fiú ránézett, és azt suttogta, minden rendben lesz, anyám. khloé hatalmas, rozsdás ollóval elvágta a köldökzsinórt, pulzálón-kéken tekereg a kezemben, össze vagyunk kötve, egy vérből valók vagyunk, te meg én. bár ne lennénk, bár sose szültelek volna meg, drágám, és magához szorította a disznó nagy, rózsaszín fejét. bár sose adtam volna magam másnak…

amikor hazament, a férje szemébe nézett, mélyen és örökké, ölj meg engem, hogy ne kelljen ezzel a szégyennel élnem, suttogta, kérlek, és calais, bukott isten, a karjába vette őt, és vigasztalta, csókokkal halmozta el, szörnyet szültél, mégis szeretlek. nem szerethetsz, üvöltötte a napszemű, disznó mászott ki belőlem, állat forgott a méhemben kilenc hónapig, mert hűtlen voltam hozzád. calais a fejét rázta, és mosolygott, tudom, édesem, tudom. én mégis szeretlek téged.

este khloé megetette a fiát. a mellére vonta, és a fiú disznóajka mohón cuppant rá, kiszívom belőled a lelket, könyörtelenül, sorvadni fogsz az ajkam alatt, mert ez az anyák dolga, legfőképp a tiéd, összeaszalom a testet, amely testet adott nekem. és a fiú vadul szürcsölt, khloé pedig zokogott, hatalmas fejét simogatta, hosszú, szőrös fülét, és közben calaist nézte könnyein keresztül.

amikor a disznó végre elaludt, és khloé izzadtan feküdt az ágyban a férje mellett, lepedőbe tekeredve, könnyektől vizesen, hirtelen felült, és lerántotta magáról a fehér lepleket. ne tedd, fogta meg a vállát calais, törékeny, csontos vállát égették a sötét ujjak, miért ne, nézett rá a napszemű, miért ne, és sziszegett, mint a kígyók, azért, mert a fiunk.

nem a fiunk, csak az enyém, húzta el magát khloé, azért szültem disznót, mert hűtlen voltam hozzád, hát nem érted, nem szeretlek, többé nem szeretek senkit.

tudom, hogy hazudsz, csókolta meg calais, és ajka remegett az övén, kezébe fogta az arcát, és mosolygott, nem ölheted meg, csak magadat ezen a világon.

hajnalban a fiú visítása ébresztette őket, gyere, anyám, mert éhes vagyok, etess meg, hogy olyan nagyra nőjek, mint te vagy. és amikor khloé nem ment, üvölteni kezdett, vastag, sűrű, éles disznóhangon, hűtlen volt az anyám, sörtés bestiát szült! és khloé szaladt, nehogy a falubeliek meghallják, és nyújtotta a mellét a disznónak, aki mohón cuppant rá, azt mondtam tegnap este, hogy kiszívom belőled a lelket, suttogta álnokul, meg fogom tenni, hidd el. egy anyának, meg kell tanulnod, kötelessége szolgálni a gyermekét.

és khloé szolgálta, nap nap után meghajtotta előtte a fejét, mert calais, bukott isten, nem engedte neki, hogy megölje a fiút. rabigába hajtották a hűtlent ketten, a férj és a disznó, éjszaka az enyém vagy, nappal az övé, így osztoztunk meg rajtad.

a fiú gyorsan nőtt, egy hét múlva már khloé csinos térdéig ért, óriás vagyok, iszonyatos, szőrös hasú, elhiszed, hogy egy hete még a hasadban lubickoltam, anyám, köldököd mögött? emlékszem minden pillanatra, suttogta kajánul, arra, amikor a férfi, aki nem az apám, megtörte tested vonalát, és amikor beléptem az ajtódon, viharos-pulzáló-forró vonaglásaid közé, titkos nyílásaidban ficánkoltam, ott, ahol már soha senki nem fog járni ezentúl. ismerem minden zugodat, minden porcikádat, hiszen te vagy a házam, az otthonom, nélküled semmi vagyok, ugye, tudod? a fiú sírni látszott, és khloé lehajolt, hogy megvigasztalja, fehér karja közé vette a fejét, hosszú ujjai táncot jártak a hátán, ne sírj, egyetlen gyermekem, ne sírj…

emlékszem a félelmedre, nézett hirtelen a szemébe a fiú, összerándult a hasad, amikor megtudtad, hogy magadban hordozol. sosem bocsátom meg neked azt a rándulást, sosem bocsátom meg, hogy nem akartál engem. rosszul esett, összezavarodtam, otthonod összetört, és már csak szabadulni akartam belőled, szökni ugyanazon az úton, amelyen jöttem, és akkor már tudtam, hogy szét foglak szakítani, darabokra téplek, amiért nem szeretsz engem.

emlékszem, milyen volt, amikor felmentünk a hegyre, felküzdötted magad, hogy végre egyedül legyél, és a hasadat simogattad, beszéltél hozzám. azt mondtad, bár ne lennék, bár megtarthattad volna a tested magadnak, önző voltál és gyűlöletes, ezért megfogadtam, hogy mégsem szakítalak szét, inkább elfoglalom a tested örökre, meg kell osztanod velem azt, ami a tiéd, elveszem tőled, mert megérdemlem, elveszem, mert megtehetem. a hegytetőn gyötrődtél, mi lesz, ha megtudják, hogy nem calaisé vagyok, hogy calais nem az enyém, és engem hibáztattál saját vétkeidért, és én összekucorodva zokogtam benned, mert nem tudtam, mi rosszat tettem. jegyezd meg jól, drága édesanyám, hogy sosem foglak feloldozni bűneid alól.

emlékszem, amikor megmosakodtál a tengerben, és eljött hozzád a férfi, aki nem az apám. üvöltöttél, csapkodtad a hullámokat, és én örültem, úgy éreztem, megvédesz, de akkor a férfi odajött és a karjába vett téged, lágyan, kedvesen ringatott, és te a nyakába borultál, szívni kezdted a bőrét, mi vagy te, anyám, mi vagy. és újra feltártad magad neki, aki meggyalázott téged, akivel meggyaláztattad magad, és átadtad neki a tested, amely már nem a tiéd volt, hanem az enyém, a sajátom, és te megosztottad valaki mással, idegent engedtél az otthonomba. akkor dühös lettem rád, és a halálodat kívántam, őszintén, tiszta szívemből.

emlékszem, milyen volt, amikor éjszakánként calaist nézted véreres napszemeddel, és azt suttogtad, bocsáss meg nekem, miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek, úgy beszéltél, mintha a fogantatásom bűn lett volna, mocsokban születtem, a te hitvány hasad méltatlan otthon egy gyermeknek. könnyeim újra és újra megtisztítottak téged, lemosták rólad a szégyent és a bánatot, újra és újra megtöltötték aranysárga méhedet, mint balzsammal, úgy kenegettem végtelen sebeidet könnyeimmel.

te már elfelejtetted, de én még tudom, milyen volt, amikor először rám néztél, és ez fájt a legjobban minden vétked közül, kicsúsztam belőled frissen, véresen, gyönyörűn, és te undorodva bámultál, nem lehetsz az ivadékom, hiszen én olyan szép vagyok…

khloé összekuporodott a fia előtt, meghajlott a beszéd súlya alatt, és megrepedt, lassan, visszavonhatatlanul, először a szíve, aztán a szívéből kifutó vastag forró erek, aztán a mellkasa, és gyönyörű bordái kiugrottak a húsából, szétfeszítették a bőrét, finoman, kecsesen, és khloé zászlóként hordozta magán bűneit, szárnyat kaptam, de repülni nem tudok, és soha nem is fogok tudni.

és a fiú megölelte, nyugodj meg, anyám, az emlékek már sohasem lesznek többek emléknél. lassan, mosolygósan ringatta édesanyját, csókot nyomott a homlokára, vastag, szőrös, nyirkos disznócsókot, ajkáról forró nyál folyt khloé arcára, szenteltvíz ez, amellyel újra megkeresztellek, suttogta, eddig fiad voltam, és ezután apád leszek, hiszen minden fiúnak ez a sorsa. kérlek, ne zokogj olyan hevesen…

a napszemű szép khloé törékeny, gyönyörű teste rázkódott és vonaglott, vörös ajka kifordult, hátat fordított ragyogó gyöngyfogsorának, úgy sírt, és amikor a szeme teljesen kiszáradt, és a lelke menedéket keresve a szíve mélyebb barlangjaiba húzódott, a fiú végigsimított a haján, selymes szőke haján, és elment, elhagylak téged, amiért te már születésem előtt elhagytál.

hosszú, sápadt évek sokasága tiporta le khloét, és rövid, zsíros évek tömege kényeztette a fiát. a fiú egyre csak dagadt és kerekedett, mert khloé szolgaként tömte, szájába adta harapásnyomokkal tarkított, szárazra szívott mellét, és a fiú mohón nyelte a tejét, látod, anyám, te is állat vagy, ugyanolyan disznó, mint én, gondoskodj rólam halálodig. először akkorára nőtt, mint egy rendes disznó, aztán akkorára, mint a csűr, aztán akkorára, mint khloé gyönyörűszép szíve. a napszemű szép khloé pedig fogyni kezdett, bőre összeugrott, húsa a csontjai köré rándult, bordáján táncot járt az éhség. forrón és önzőn szerették őt, az ártatlan gyermek és calais, bukott isten, nappal és éjszaka, sárgán és feketén, aranyban és szurokban. éjjelente calais ragadta meg, fordulj felém, szerelmem, hogy lássam a szemed, lássam, ahogy rám nézel, és calais hevesen, boldogan tört belé, lerombolom utolsó falaidat is, édes feleségem.

ketten fogyasztották, ketten táplálkoztak khloéból, és addig harapták, addig marták forró testét durva fogsorukkal, hogy egy éjjel khloé elfogyott, calais karjában halt meg némán, boldogtalanul, összezsugorodott lelke apró szilánkokra esett, szétszakította csontos kis testét, és a szilánkokban calais meglátta önmagát, a szemébe nézett, és megrettent, ne hagyj el, khloé, suttogta, ne hagyj el, mert félek a fiadtól, mi lesz velem nélküled, kérlek, gyere vissza, ígérem, visszaadom neked az éjszakát.

calais zokogva térdelt le a padlóra, és megpróbálta összeilleszteni khloé lelkének apró darabjait, de a lélek porrá vált az ujjai között, és kifolyt a tenyeréből, kifolyt a homokra és elvegyült vele, és calais két kézzel markolta a földet, gyere vissza, mert nélküled félek, gyere vissza, mert nem élhetek nélküled. khloé csendesen figyelte calaist szívének legmélyebb barlangjából, könnyfürdőben ázva, és megrázta sűrű haját, örökre elhagytalak már akkor, amikor először a szemedbe néztem.

calais összekuporodott az ágyon, és maga elé meredt, mit tettem, suttogta, mit tettem, amiért el kellett hagynod engem.

másnap hajnalban visítani kezdett a fiú, éhes vagyok, anyám, gyere, és etess meg. calais remegő lábakkal bújt ki az ágyból, nem lehet, suttogta, anyád nincs többé, elfogyott, fölfaltuk mi ketten.

a fiú éktelen haragra gerjedt, nem hagyhatott el, nem hagyhatott itt veled szó nélkül az én anyám, valahol még mindig ragyog sárga napszeme. amikor meglátta khloét, visítani kezdett és zokogni, tengernyi könnyet hullatott, legszívesebben megfojtanálak most, anyám. törékeny teste fölé borult, és sírt, megöntözte khloét, megöntözte száraz napszemét, és khloé fényes bőre alól fekete virágok törtek elő, meggyökereztek a húsában, és szirmot bontottak, vastag, lédús, fekete szirmokat, és a fiú lelegelte őket, köszönöm, anyám, hogy holtadban is táplálsz engem. kiszakította khloéból a virágokat, és a virágok gyökerei között megtalálta lelkének apró szilánkjait. nyálában forgatta, nyelvén táncoltatta, fölfalta mindet, és dagadt, úgy dagadt, mint még soha, teste puffadni kezdett, sörtéin kerek zsírcseppek csillogtak, bárcsak megölelhetnélek most, anyám, suttogta, bárcsak megölhetnélek most, anyám.

húsz napig sírt így a fiú, és khloé húsz napig etette fekete szirmú virágokkal. a huszonegyedik napon már nem sarjadtak virágok, mert khloé hűtlen lelke elfogyott, először calaist, aztán saját fiát csalta meg.

a fiú akkor calais felé fordult, a földre teperte, és calais sikoltott, rimánkodott, ne tedd ezt velem, hiszen a fiam vagy, legdrágább kincsem, szemem sötétje, szívem legtitkosabb dobbanása. a fiú nevetett, és calais füléhez hajolt, apámmá fogadlak, suttogta kéjesen, vér a véremből, megpecsételtetett. és lejjebb csúszott calais testén, síkos hasa összekente a combját, és mohón rácuppant calais mellére, és szívni kezdte, édes, apám, a tejed, édesebb, mint anyámé.

calais sikoltott és rúgkapált, megadok neked bármit, csak engedd el a mellem, de a fiú szívta könyörtelenül, mohón nyeldekelte calais forró tejét, öblös, nagy kortyokkal. calais üvöltve ütlegelte a fiú feszes oldalát, de ökle lecsúszott a síkos bőrről, világ ütközik világ falának, vigyázz, mert megtörhetetlen vagyok és leszek mindörökké.

rendes fiatok lettem volna, szopott a disznó könnyes szemmel, de te képtelen voltál teherbe ejteni anyámat, a napszeműt, képtelen voltál belé ereszteni magad, hogy apám helyett apám legyél. te tettél tönkre, calais, suttogta, azzal, hogy nem te nemzettél. és a fiú még vadabbul, még könyörtelenebbül ráakaszkodott calais mellére, vastag, rózsaszín ajka a férfi bőrére tapadt, így leszünk egyek, most leszünk egyek, túl késő már, apám.

calais erei megvonaglottak, ahogy a vér megfordult bennük, és elindult a fiú húsos nyelve felé. teste rázkódott és remegett, a fiú pedig rázkódott és nevetett, beteljesítem a sorsod, azzá teszlek, ami mindig is voltál, vérputtonnyá.

calais bőre elfehéredett, ajkából kiszállt a szín, és teste nem vonaglott többé. a fiú lenyelte az utolsó kortyokat is, és felszürcsölte a mellén maradt vércseppeket. calais teste hideg volt és száraz, összeaszott és megkeményedett, mint egy darab fa. a fiú megrázta a fejét, és könnyeket hullatott érte, hát te is elhagytál engem, áruló apám, de calais, bukott isten testében nem gyökereztek virágok, mert neki nem volt olyan szép lelke, mint a napszemű khloénak.

a fiú szomorúan összekucorodott az anyja ölében, khloé fényes combjai között, ott, ahol megszületett, és sírni kezdett, zsíros teste remegett, miért hagytál el engem olyan korán, miért gyűlöltél meg már akkor, amikor sima hasadban forogtam. ha nem lettél volna hűtlen calaishoz, szép leszek, ragyogó fiú, a leggyönyörűbb a hegyen, csillagszemem túlragyogta volna a tiédet is. okos lettem volna, bölcsebb, mint a falu összes másik gyereke együtt. bátrabb, mint a hegy barlangjaiban üvöltő oroszlánok, gyorsabb, mint a sziklákon ugráló zergék, kedvesebb, mint a virágok között repdeső pillangók. naphosszat dicsértél volna, miközben ujjad sűrű hajfürtjeimmel játszik. fényesebbé tettem volna bőrödet, dúsabbá arany hajkoronád, édesebbé korall-ajkadat, égetőbbé naptekinteted. ha nem vagy hozzám hűtlen, én se lettem volna az hozzád, de nem tehettem mást, kényszerítettél, te kényszerítettél, anyám, miattad lettem ilyen mohó és kéjvágyó, telhetetlen, boldogtalan.

a fiú arcán sós könnyek patakzottak, elfolyik az életem, most folyik el egy másik világba. vastag kérgű kőszíve megrándult mellkasában, és recsegve-ropogva háromba tört, mert ha nem vagy hűtlen calaishoz, három fiad lett volna, napszemű szép khloé, három viruló gyermeked.

a három fiú keservesen zokogott anyja ölében, és azt sikoltották, bocsáss meg, anyánk, nem akartunk hűtlenek lenni hozzád.

és a gyönyörűszép khloé könnyes szemmel, sárga napszemével nézte őket szívének legmélyebb barlangjából, és azt suttogta, sosem bocsátok meg nektek, édes kis szerelmeim, sosem bocsátok meg.

Török Ábel 1999-ben született Cegléden, az ELTE klasszika-filológia szakos hallgatója. Tanulmányai mellett műfordítóként dolgozik, szabadidejében gyakran foglalkozik írással.