Keszy-Harmath Luca

A csenden túli beszédesség



Néhány igazán nagy költőnk -- akiknek költeményeit olvasva ma azt gondolja az ember, hogy túl jók voltak erre a világra, vagy hogy nem jókor születtek le a földre, vagy éppen nem jó helyre – gyakran a meg nem értettség börtönébe voltak zárva, vagy valahova, ahol nem hallathatták a hangjukat. Ez a meg nem értettség születhetett abból, hogy valóban megelőzték korukat, és zsenialitásukban olyan dolgokat mondtak el, amelyekre még nem volt felkészülve a társadalom, valamint származhatott abból is, hogy félreértelmezték őket. Nem volt mindig szólásszabadság, és ez a tény jó pár nagy költőnket olyan helyre taszította – ideig-óráig –, ahová soha nem lettek volna valók.

Pilinszky János már igazán korán, 17 évesen több lapban is publikálta verseit, emellett szerkesztett, és erős kapcsolat fűzte az irodalmi élethez: mondhatjuk úgy is, hogy fényes jövő előtt állt. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott. 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott, a tiltott költők közé száműzték; emiatt a Harmadnapon kötete 13 évvel később jelent meg, mint első kötete, a Trapéz és korlát. 1945-ben szemtanúja volt a borzalmaknak a koncentrációs táborban, és hazaérve ezeket a tapasztalatokat, szörnyűségeket írta ki magából; a kötet azonban csak jóval később jelenthetett meg, és akkor sem foglalhatta el rögtön méltó helyét az irodalmi kánonban.

Ahhoz, hogy megérthessük Pilinszky zsenialitását, elsőként meg kell érteni azt az utat, amelyen végig ment, és melyen végül rátalált a saját hangjára, amelyben rímjei, ritmusai többé már nem voltak köthetők a babitsiiskolához. A megértést teljesen lehetetlenné tenné, ha úgy gondolnánk a költő ”csendjeire”, mint szegényes szókincsre vagy a szavak hiányra. A Pilinszky-életműben a csendet a költői kommunikáció részeként kell értelmezni, és hallani kell, amiről árulkodik. A csendet mint költői elemet csak a legnagyobb költők tudják jól alkalmazni. Ezen elem használata őszinteséget és nyitottságot feltételez, mert annál, amit mond az ember, mindig beszédesebb az, amit nem mond.[1] És ha valaki meri ezt az elemet olyan tudatossággal használni, mint Pilinszky, az nem lehet más, mint egy költő zseni.

A csend használata alapvetően kiváló gondolatnak tűnik, ha egyetértünk azzal a feltételezéssel, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodásunkat - mondhatni determinálja azt -, mivel csak arról vagyunk képesek gondolkodni, amire szavaink is vannak. És ha a nyelv nem alkalmas arra, hogy megértsük a világot és kifejezzük magunkat, akkor a csend alakzatához nyúlni jövedelmező gondolat lehet.[2] Pilinszky zsenialitását fémjelezi az is, hogy egy ponton az életében már nem akar fecsegni, nem akar felesleges szavakat használni, hanem eléri azt a költői állapotot, amikor az a fontos, hogy mit és hogyan mond. A szavakat a legcsupaszabb valójában használja, és szóként értelmezi őket, nem pedig valaminek a leírásaként.[3]

Pilinszky életében és költészetében a vallás kiemelten fontos helyet foglalt el. Lírájának legfőbb témakörei közé tartoztak a bűn, a szenvedés, a megváltás és az üdvtörténet problémái. A megváltást és az Istent kereső, de soha meg nem találó költő képes volt úgy írni a háború és az emberi kegyetlenség borzalmairól, az áldozattá válásról, hogy azt teljesen dísztelenné, elvonttá, tárgyilagossá tette. A világháború sodorta őt arra az útra, ahol megtalálhatta az igazi hangját „az elvont tárgyiasságban, a szimbolikus-biblikus jelképiségben, az ontológiai kérdéseket boncolgató, bonyolult metaforarendszert rejtő, tömör lírai darabokban”[4].

A transzcendens titkok kutatása gyakran összefonódik az Isten keresésével is: „Eljut hozzád a panaszom? / Hiába ostromollak?” / „Számíthatok rád istenem?” (Panasz). A vágyódás a ”hazatérésre” a megnyugvásban újra meg újra mondanivalót ad Pilinszkynek. Az elhallgatással, a külső zajok elnémítása által találkozik a legbelsőbb énjével, és a csend által kaphatja meg az olvasó is a versek legbelsőbb énjét , a sorok között megbújó igazságot és a csendben rejlő mondanivalót. Ezzel az álcázatlan igazsággal találkozni megrendítő is lehet, főleg egy olyan téma kapcsán, mint egy kegyetlen háború, amelyben semmi rációt nem lehet találni.[5]


A Harmadnapon kötet alapvetően tragikus hangoltságú, a lírai darabokban a haláltudat uralkodik, és ebben a keserves helyzetben még erősebben fogalmazódik meg a költőben az Istennel való kommunikáció vágya. Istennel képes feloldani a teljes sötétséget, ugyanis megjelenik a kereszthalál és a szenvedés mellett a feltámadás és a megváltás gondolata is. A csendmetafora esztétikai élményt nyújt az olvasónak a kötet darabjaiban: a stációversekben, a négysorosokban és a hosszabb lélegzetű látomásos költeményekben egyaránt. A Passióban megjelenő csend hangulata átitatja a költeményeket, és megemlékezésre, újraélésre késztetik az olvasót. Az Apokrifban is megfigyelhető az a némaság, amely azt az egyént kíséri, aki már elhagyta a nyelvet: „Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem…/ Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! // Nincs is szavam. … / Sehol se vagy. Mily üres a világ”. Ezek a képek egy teljesen kiüresedett világról számolnak be, ahol az ember már a beszéd által sem képes a kapcsolatteremtésre. Az elmagányosodás kerül előtérbe: ez a csend a meghiúsult kommunikáció csendje. Pilinszky saját maga is vallott az ember magányáról: „Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében. Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.” (A magányról), hasonlóana csend lélektani és esztétikai szerepéről írt levelében, amelyet Baitz Máriának címzett: „Ezért kell egyedül befele figyelnünk, arra a végső csendre, ami vár ránk, s akkor tehetünk bármit és érhet bennünket bármi, végül mindenből költészet lesz és csend.”[6]

Esterházy Péter azt írta Weöres Sándorról, hogy őt az Isten költőnek teremtette, ezzel szemben Pilinszkyről az alábbi megállapítást tette: „Pilinszky Jánost az Isten embernek teremtette.” Kiemeli, hogy ez a kijelentés nem áll szemben azzal, hogy Pilinszky ne lett volna nagy költő:éppen a zsenialitását hangsúlyozza. Pilinszky szavai - „a kockacsend, a szegek, a plakátmagány, egy kerti szék, egy kinn feledt nyugágy” - olyat képesek adni a magyar olvasónak, amely nem szorul külön magyarázatra, és nem az agyban kell kibontani ezeket a szavakat, hanem a szívben és a lélekben. Pilinszky szavai a katolikusságát is jelzik: „pokol, magány, szabadság, kegyelem, megváltás” csakúgy, mint a kérdések, amelyekre választ akar kapni: Mi értelme a szenvedésnek?, Melyek az üdvösség útjai?, Hall-e, segít-e, megbocsájt-e, felszabadít-e az Isten?[7]

Pilinszky a lírájában a csend kétféleképpen bukkanhat fel: egyrészt megjelenhet a halál félelmetes csendjeként, amely rettenetes, és már-már szétnyomja az embert, másrészt viszont szerepelhet a halál utáni csendként, amely nem mást, mint az Istennek a csendje, a végső megnyugvás, a béke és a belső megváltás. Többek között ebben a felosztásban (is) rokonítható Pilinszky Rónayval. Persze ki kell emelni a nagy különbséget, amely az egyezésben szétválasztja a két költőt: Rónay a verseiben meggyőződéssel tekint a túlvilágra, míg Pilinszky transzcendens titkokat kutat. Amíg Rónay azt sejteti, hogy már tudja a választ és van a szavai mögött bizonyosság, addig Pilinszky tragikusan látja az élet ezen szegmensét, a magányt, az Isten hiányát. Mindig egyre több kérdése van, amelyekre nem talál választ.[8]

Felmerülhet a kérdés, hogy a történelem ilyen tragikus eseményeiről, amelyekről írni, olvasni és gondolkozni kell -- ezek közül egyik sem bizonyul egyszerű feladatnak --, hogyan tudott Pilinszky ilyen áthatóan beszélni? Mindenekelőtt szükség volt arra a képességre, amelyet Pilinszky a saját hangjának a megtalálása útján már-már tökélyre fejlesztett; ez nem más, mint a választás képessége: az, hogy le tudjon mondani rengeteg szóról, a felesleges szavakról, és ezáltal felkutassa azt a néhányat, amelyek tökéletesek lesznek, és mindent képesek elmondani. Pilinszky képes volt sok-sok mondatot egyetlen szóval kifejezni, és ami még magasabbra emeli az, hogy a csenddel is éppen ennyi mindent el tudott mondani. Tudta és érezte, hogy a haláltábor-tapasztalatról nem lehet fecsegni, és éppen ezért képes volt mindent átadni, amit csak akart. Nemes Nagy Ágnes szerint Pilinszkynek mindig is a mondanivalói közé tartozott a szenvedés, és talán ezért tudott így írni a láger-tapasztalatokról. Szerinte ez Pilinszky pokla volt: magány, szenvedés, árvaság és kitaszítottság. Ugyanez a pokol volt a haláltáborokban is, éppen ezért vált Pilinszky ezen történések legmegfelelőbb leírójává; mert pontosan tudta a vallásos szívében, hogy miről ír: ennek módja pedig elengedhetetlen volt: „„Keveset írt”, vagyis rengeteget írt, beletömve a „sok” dimenzióját a kevésbe.”[9]

Pilinszky sokban különbözik a századvégi romantikusoktól, és költészete sokban különbözik az én-líra költészetétől. Az objektív költészetben és a rejtőzködő személyiségben vélhetjük felfedezni ezt a különbséget. Ugyanis Pilinszky elhallgatás-technikája, a lényeges dolgok kimondatlansága, a redukált versforma ad minden szónak nagyobb súlyt, sejteti a többletjelentést, és gondolkozásra készteti az olvasót. Különös, hogy éppen ez a lecsupaszított forma képes talán a legjobban leírni az összetett és bonyolult emberi lélekállapotot. A magányról, a szorongásról, a riadalomról, a kitaszítottságról, a meg nem értettségről ezzel a technikával lehet beszélni; nem csak elmondani, hogy mit jelentenek ezek, hanem érzékeltetni is azt. Pilinszky verseiben a halál előtti pillanat-létet festi meg úgy pár szóval, ahogy senki más nem lenne képes rá. Kései költészetének szimbolikáját legtöbbször Simone Weil filozófiájából meríti: objektív lírájának az alapja nem más, mint a közvetítés az isteni gondviselés és a földi szenvedés között. Nem meglepő ez, hiszen Simone Weil filozófiájában a csend maga Isten beszéde, és ezt a beszédet feladatunk kihallani a csenden túlról.[10]


Összegezve tehát Pilinszkynél a csend sok minden lehet, teljesen új univerzumot nyit meg az olvasó előtt. A csend lehet az emberi beszéd hiánya, a meg nem értés csendje, az elhallgatás, a végső csend, a halálos csend, a kockacsend, a transzcendens csend, üvegmögötti csend, a könyörgő csend és még sok más beszédes csend is. Végezetül négy költeményt emelnék ki a Harmadnapon kötetből, és nem csak azért ezt a négyet, mert ezek különösen kedvesek számomra, hanem azért is, mert ezekkel a versekkel nem csak a csend ereje és beszédessége nyer bizonyítást, hanem az is, ahogy a szavak gondos kiválogatásával Pilinszky elérte azt, hogy egy szó egy egész történetet fessen az olvasó elé. A harmadik, a Hideg szél, az Agonia Christiana és a Négysoros című rövid költemények „megteremtik a kimondatlan, a nyelvben jelöletlen, de valahol mégis sejthető transzcendens csend összjátékát”.[11]


A „négysorosok” és az egy „három plusz egy soros” közül kiemelnék egyet, amelynek elemzése által bizonyítom a csend és a szavak beszédes, sokat mondó erejét. A Négysorsos alaphangulata baljós, keserű, kiábrándító. A végzetesség, a magány érzése és a kiszolgáltatottság átjárja az egész verset. A Négysorosban a szeg-vér motívumának megjelenése az olvasó elé tárja a bibliai keresztre feszítés egész történetét. Az egyre szűkülő tér megteremti a baljós, fojtogató hangulatot: a végtelen tájból, a természetből a városba, az esős éjszakai nagyvárosba, onnan az épület folyosójába, végül a lírai én szenvedésébe. Az első két sor objektív, nincs ige, nincs lírai szubjektum, csak megtörténnek a dolgok: csak tárgyak vannak és a tehetetlenség. Az utolsó előtti sorban belép a ”te”, a legutolsó sorban pedig megjelenik az ”én”. A személytelen mondatok és közlések egyszerre idézik fel a jelenkort, a bibliai hangulatot, a láger-hangulatot, és az én magányosságát. Fontos elem, hogy a mondat határai szigorúan egybeesnek a sorvégekkel, és értő olvasásban a sorok között fellelhető a csend, a feszültség. Ez könnyen összeolvasható a lágerversekkel, de a tárgyalt versben a költő személyes tragédiáját írta meg: a válópere éjjelén született meg a költemény, így az elmagányosodását, kiszolgáltatottságát írta meg, és azt, hogy elhagyták.

Irodalomjegyzék:

Dr. Látos Melinda: A csend hatalma http://mipszi.hu/szerzo-eloado/dr-latos-melinda

Esterházy Péter: A mi a bánat, Budapest, Megvető, 2003.

Jonathan Culler: Stuctural poetics, Routledeg, 1975.

Nemes Nagy Ágnes: Pilinszky, Budapest, Magvető, 1992.

Nyelvi determinizmus: https://www.npr.org/sections/health-shots/2013/12/30/258376009/how-language-seems-to-shape-ones-view-of-the-world?t=1588266990886

Jean-Paul Sartre: Mi az irodalom?, Budapest, Gondolat, 1969.

Sebők Melinda: Pilinszky transzcendens csendje, Irodalmi Jelen, 2019.

Sebők Melinda: Rónay György és Pilinszky János költészetének halálos csöndje, Vigilia, 2008., 73. évfolyam, 4. szám, 287. – 294. oldal.



    [1] Jonathan Culler: Stuctural poetics
 
  [2] Nyelvi determinizmus:
 https://www.npr.org/sections/health-shots/2013/12/30/258376009/how-language-seems-to-shape-ones-view-of-the-world?t=1588266990886 
 
  [3] Sartre: Mi az irodalom?
 
  [4] Sebők Melinda: Pilinszky transzcendens csendje
 
  [5] Dr. Látos Melinda: A csend hatalma
 
  [6] Sebők Melinda: Pilinszky transzcendens csendje
 
  [7] Esterházy Péter: A mi a bánat
 
  [8] Sebők Melinda: Rónay György és Pilinszky János költészetének halálos csöndje 
 
  [9] Nemes Nagy Ágnes: Pilinszky
 
  [10] Sebők Melinda: Rónay György és Pilinszky János költészetének halálos csöndje 
  
 
  [11] Sebők Melinda: Pilinszky transzcendens csendje
 
 









Keszy-Harmath Luca vagyok, a Károli magyar szakán tanulok kreatív írást. Szeretek olvasni, írni mindig azt, úgy és arról, amibe éppen beleszeretek.

Szeretek fejlődni és motiválódni, magyarázni és hallgatni. Jelenleg minden lázba hoz, ami az irodalommal kapcsolatos. Nem szeretném egy fő érdeklődési körre korlátozni magam, mert élvezem azt a szabadságot, hogy bármiről és bárhogyan írhatok, bármivel foglalkozhatok, ami csak lángra lobbantja bennem a szikrát.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png