Pintér Laura Franciska

A Budapest Bábszínház Semmi című előadásának leírása



A világ több pontján betiltották, míg máshol kötelező olvasmány lett – Janne Teller Semmi című regénye 2000-es megjelenését követően gyorsan ismertté vált. Akár tetszést, akár megbotránkozást váltott ki, egy biztos: valamiért foglalkoztatta az olvasókat. Így nem meglepő, hogy a mű számos feldolgozása látott napvilágot a könyv kiadását követően. Ennek egyik példája a Budapest Bábszínház előadása, mely megkísérelte színpadra állítani az élet értelmének keresését.


A regénnyel azonos című színdarabot 2013 elején tűzte műsorára a főváros szívében található színház. A Hoffer Károly rendezésében születő előadást Gimesi Dóra alkalmazta színpadra, melyhez Weyer Szilvia fordítását hívta segítségül. Külön említésre méltó Kiss Tibor zeneszerzői munkája, aki amellett, hogy népszerű zenekarának, a Quimbynek egyes dalait az alkotók rendelkezésére bocsátotta, kimondottan a produkció számára is komponált egy zeneművet.


A Semmi bábszínházi változata 90 perc tömény feszültség – a szó lehető legpozitívabb értelmében. Az előadás – ahogy a regény is – egy nyolcadikos osztály történetét meséli el. A dán kisvárosban, Taeringben játszódó cselekményt a 14 éves Pierre Anthon felismerése indítja el: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. (…) Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” A színpadon szó szerint is elhangzó, erős és ijesztő kijelentés arra sarkallja a fiú osztálytársait, hogy bebizonyítsák ennek ellenkezőjét: igenis van miért élni. Egy elhagyatott fűrésztelepen megindul a Fontos Dolgok Halmának felépítése, melyhez a „játék” minden résztvevője egy számára különleges jelentőséggel bíró tárggyal járul hozzá, amit mindig az előző beszolgáltató határoz meg. A kegyetlen lánc kifejezésre juttat számos, a fiatalokat foglalkoztató kérdést, problémát, mint például az útkeresés, az identitás mibenléte vagy a felnőtt-gyermek kapcsolatok jelentősége és az azok hiányából fakadó következmények. A cselekmény előrehaladtával a halomra egyre értékesebb és lényegibb objektumok kerülnek: az új szandállal induló gyűjtögetés a folyamatosan generálódó bosszúvágy és erőszak következtében olyan rémtettekben csúcsosodik ki, mint egy lány szüzességének elvétele, a temetőben lakó kóbor kutya lefejezése vagy a gitárvirtuóz Jan-Johan kezének megcsonkítása. A tragédiába torkolló keresés végkifejlete pedig alapjaiban véve kérdőjelezi meg a folyamat eredeti célját, hisz a gyerekek végül eladják a halmot – vagyis mindazt, amiért szerintük érdemes élni.


A regény a színpadra alkalmazás következtében számos szembetűnő változáson ment keresztül, mivel bizonyos módosítások elkerülhetetlenek egy alkotás új műnembe való átültetése során. A drámai műfajok – lévén színpadra szánt alkotások – a korlátozott játékidő miatt megkövetelik a sűrítést, ezért a színdarabban kevesebb szereplő jelenik meg, mint a könyvben. Annak érdekében azonban, hogy a történet központi gondolata, üzenete ne sérüljön, a rendezés egy-egy kisgyereknek több beszolgáltatandó tárgyat is tulajdonít – így például Elise halott kistestvére mellett nemrég befestett haját is kénytelen feláldozni, holott utóbbi „fontos dolog” a regényben egy másik lányhoz köthető. A szükséges sűrítések mellett néhány új mozzanattal is bővült a színdarab: ilyenek az előadásba beépülő dalok és a különböző humorforrásként működő elemek, például a már említett kistestvér temetőbeni kiásása előtt a gyerekek által olvasott, híres dánokat megnevező sírfeliratok.


A módosítások ellenére megállapítható, hogy a mű alapvető mondanivalója, kérdése – van-e az életnek értelme, és ha igen, mi az? – nem változott az adaptációs folyamat során, sőt estéről estére rendkívül érzékletesen jut érvényre.


A rendezés esztétikai elveinek alapvető sajátossága a stilizáltság, mely az alkalmazott színházi jelek teljes rendszerére jellemző, ezáltal összefogva a darab minden aspektusát, amik egységesen szolgálják a központi gondolatok közvetítését. Az előadásban szinte minden jelzésszerű: a tárgyak és cselekvések többsége nem realisztikusan, hanem imitálva, leegyszerűsítve jelenik meg: Kaj – később a Fontos Dolgok Halmára kerülő – biciklijét csupán két kerék szemlélteti, ahogy Sophie szüzességének elvételére is csak a báb ruhájának kifordítása és az azt mozgató színésznő által elénekelt dal utal. Ez a fajta stilizáltság amellett, hogy egyes esetekben tompítja a brutális és sokkoló történések, a testi-lelki erőszak traumatikus jellegét, egyben ki is emeli azt, hiszen a letisztult ábrázolásmód minden sallangtól megfosztja a színdarabot, melyből nem marad más, mint a csupasz, fájdalmas igazság: a világ kegyetlen.


A tér jelei következetesen követik a fenti bekezdésben kifejtett esztétikai elvet, ami minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy Hoffer Károly egy személyben rendezője és látványtervezője az előadásnak. A Semminek otthont adó, színháztermekhez képest igen kicsi Ország Lili Stúdióban nincsen hagyományos értelemben vett emelt színpad. Így a játék- és a nézőtér közötti távolság sem jelentős, rendkívül intim élménnyé alakítva a befogadást. A színészek által birtokba vett terület alapvetően négy részre osztható: a rendezői balon található emelvény a darab során különböző helyszíneket jelöl: iskolai tantermet, temetőt, templomot. A rendezői jobb hasonló építménye ezzel ellentétben mindvégig a fűrésztelepet jelképezi, ahol felépül a Fontos Dolgok Halma. A két oldal közötti eltérés – az előbbi rendeltetésének folyamatos változása, utóbbinak pedig az állandósága – is hangsúlyozza a gyerekek által összegyűjtött tárgyak, illetve az azok képviselte értékek, eszmék, érzések jelentőségét.


A két emelvény közötti középső tér leginkább átmeneti jelleggel bír, szintén több helyszínt jelöl. Lényegesebb funkcióval rendelkeznek az e mögött, hátul található hangszerek, melyeket a bábokat mozgató színészek szólaltatnak meg az előadás egyes pontjain. A térkoncepció sajátos részét képezi a körülbelül négy méter magasan elhelyezkedő karzat, mely a terem minden falán végigfut: a színdarab elején Pierre Anthon ide mászik fel, az erkély tehát azt a célt szolgálja, amit a regényben egy szilvafa: lehetővé teszi a fiú kilépését a rendszerből. Eltérő véleményét, különállását ily módon a térkezelés is leképezi. Helyzete a magasban érzékletesen szemlélteti gondolkodásbeli fölényét, egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt alakítva ki közte és társai között. A karzatra, azaz a fára felmászó fiúhoz ezáltal olyan groteszk képzetek társíthatók, mint az érdektelen, nem cselekvő antikrisztus vagy a társadalomból rousseau-i módon a természetbe kivonuló ember.


A látvány másik jelentős aspektusa, a díszlet a térkoncepcióhoz hasonlóan jelzésszerű elemekből épül fel. Az előadás lényegi részét képezik a nagyjából 1 méter magas gyufásskatulyák, melyek iskolai padokat, sírköveket, templomi folyosókat, de akár egy játszóteret is sikeresen ábrázolnak. A színészek e térelemek kihúzható fiókjaiból emelnek ki néhány, később a Fontos Dolgok Halmára kerülő tárgyat, többek között Jézus rózsafa keresztjét is, melyet az ártatlanságát elvesztő Sophie követel a mélyen vallásos Kajtól. A skatulyák falát graffitiszerű ábrák díszítik, amik hangulata kifejezi a kamaszok lázadását és felnőttektől független cselekvését. Említésre méltó, hogy a jelenetek közötti átrendezéseket is a színészek végzik, akik így az előadás kizárólagos színpadi résztvevői válnak, hiszen segítők nélkül dolgoznak.


A műfajból adódóan érdemes nagy figyelmet szentelni a színészi test megkettőzésére szolgáló báboknak és mozgatóiknak, illetve a köztük lévő kapcsolatnak. A Semmi című előadásban alkalmazott bunrakuk hátsó mozgatású bábuk, melyeket általában három bábszínész irányít a figura mögött állva. A vizsgált színdarab esetében azonban egy bábhoz alapvetően egy mozgató személy kapcsolódik, néhány speciális esetet kivéve: ilyen a produkció egyik legfeszültebb – már többször említett – pontja, Sophie szüzességének az elvétele: ekkor ugyanis a kislány karakterét jelképező báb lábait egy másik színész mozgatja, míg a fej hátsó részéhez rögzített rudat a szerephez a darab elejétől köthető művész tartja.


A bábok megjelenése könnyen szorongást kelthet a nézőkben, mivel arckifejezésük élettelen, pupillájuk nincsen. Bőrükre és ruhájukra egyaránt színtelenség jellemző; a jelmezeken a fekete, a fehér és a szürke dominál. Az ezeken kívül felbukkanó árnyalatok többnyire komoly jelentőséggel bírnak a történet szintjén: ilyen Agnes zöld szandálja vagy Elise – identitásának szerves részét képző – magentára festett haja; idővel mindkettő a halomra kerül. A szürkés színek érzékletesen jelenítik meg a kamaszok boldogtalan, a világtól idegenkedő lelkiállapotát, továbbá – a figurák halottszerű kialakításával párosulva – mint ómen vetítik előre a tragikus végkifejletet. Hasonló színszimbolika figyelhető meg a mozgató színészek öltözetében is: a feketeszínház hagyományait őrző sötét ruhadarabok jelzésszerűen a bábok jelmezére emlékeztetnek – erre remek példa, hogy mind Hans bábján, mind az azt irányító színészen kapucnis pulóver van. Az ilyen, megkülönböztető funkcióval bíró viseletek a karakterek egy-egy jellemző tulajdonságát emelik ki: a már említett pulóver magában hordozza Hans gyakori erőfitogtatását és enyhe vulgaritását, míg Kaj nyakig begombolt inge utal szigorú, vallásos neveltetésére. A bábok, illetve mozgatóik arca és testfelépítése között is felfedezhető néhány párhuzam, melyek hangsúlyozzák a figurák a mozgatói test megkettőzését célzó funkcióját.


A megszokott bábszínházi előadásoktól eltérően a Semmi esetében a színészi játék a báboktól függetlenül is hangsúlyosan érvényesül. A darab több pontján nem is vesznek részt a cselekményben a bábuk: az ilyen esetekben csupán a mozgatók beszélnek, játszanak. Játékukban – mely az előadás minden művészénél meggyőző, hiteles és eredeti – elsősorban az olyan jelek alkalmazása szembetűnő, mint a mimika, a gesztusok vagy a szövegfonetikai eszközök. A színészek bábok nélküli megszólalásai általában visszatekintő jellegű reflexiók, narratívák, melyek múlt időben értékelik a történéseket az adott szereplő szemszögéből. Ez a sajátosság nemcsak megőrzi a történet eredeti műnemét, az epikát, de az időkezelést is árnyalja: a kommentárok a múltba utalják a dráma egyébként jelen időben játszódó eseményeit. A két idősík a cselekmény előrehaladtával fokozatosan összeér: a beszolgáltatós játék utolsó körében ugyanis nemcsak a tárgyak kerülnek a halomra; a mozgatók bábjaikat is a kupacra fektetik. A figurák letétele után csupán a színészek játszanak, a korábbi reflexiók jelenébe kerülve. Így e narratívák az előadás végéről szemlélve válnak tökéletesen értelmezhetővé.


A színészek báboktól való megválása a fent tárgyalt időkezelésen túl erős szimbolikával is bír: a mozgatók azután teszik le őket véglegesen, hogy olyan tárgyakat adtak fel (az azok által képviselt értékekkel egyetemben) a Fontos Dolgok Halmának elkészülése végett, melyek rendkívüli jelentőséggel bírtak számukra. Ebben a kontextusban a bábok és mozgatóik alkotta egységben előbbiek testesítik meg a gyermeki ártatlanságot, a reményt és az egyén lelkét, melyek elhalnak, ha az identitás szerves részét képező tárgyaktól el kell szakadni. E veszteség után a személyiség már nem az, ami korábban volt, hiszen valami lényegi veszett el belőle, mely elkerülhetetlenül maga után von bizonyos fokú felnövést is. Az értékvesztést leginkább a retardáció szerkezeti egysége mutatja be: a halom elkészültével a gyerekek híressé válnak, és eredeti céljukról megfeledkezve – engedve a felnőttek világára jellemző kapzsiságnak – eladják gyűjteményüket. Ezzel kezdeti véleményük ellenkezőjét bizonyítják be, azaz Pierre Anthon kijelentéseit támasztják alá: ha pénzért el lehet adni az élet értelmét, akkor az nem is volt valódi.


Az előadás kellékhasználata a cselekmény tárgyközpontúsága miatt különösen fontos. A darabban kevés objektum jelenik meg, ami fokozottan utal azok jelentőségére. E tárgyak általában önmaguknál többet jelentenek – mint az már említésre került, eszméket, értékeket testesítenek meg. Ilyen a Kaj által beszolgáltatott kereszt, nagy Hans dán zászlaja, vagy a véres kendő, melyek a vallásos hitet, a nemzeti hovatartozást és az ártatlanság elvesztését hordozzák magukban. Az identitást lényegi módon meghatározó fogalmak tárgyakká való leképezése ismételten a stilizált rendezés jellemzője.

Érdemes rövid említést tenni a színdarab nonverbális, akusztikai jeleiről is. A zene és a zaj egyaránt érzékletesen fejezi ki a történetben kirajzolódó negatív, önmagából kifordult, groteszk világképet. A Quimby zenekar dalait – például a Homo Defektust vagy a Pedofílinget – a szereplők adják elő, így a cselekmény szerves részévé, a karakterek érzelmeinek kifejezőeszközévé téve azokat. Ezenkívül különleges szerepe van a Pierre Anthon és Agnes által rázott kis gyufásskatulyák keltette hangeffektusnak is, mely az idő végességére figyelmezteti a szereplőket: akkor hangzik fel e zaj, amikor a gyerekek arra várnak, hogy meghatározásra kerüljön a következő beszolgáltatandó tárgy. A gyufásdoboz zörgetése így feszültségkeltő funkcióval bír, de ezenkívül a cselekmény szintjén is fontos: a darab végkifejlete a halom leégése – és ezzel együtt Pierre Anthon halála. A fiatalok a hamut gyufásskatulyákba gyűjtik – így a fiú is egy ilyen dobozban végzi, mely – az előadás utolsó mozzanataként Agnes többszöri próbálkozása ellenére sem ad már ki hangot, néma marad, megmutatva, hogy az idő lejárt. Ez a színdarab vége felől tekintve a díszlet skatulyáinak jelentőségét is fokozza.


Mindent összevetve, a Budapest Bábszínház Semmi című előadására a pontosság, a kimunkáltság és a résztvevők nagyfokú együttműködése jellemző, mely napjainkban ritkán megtapasztalható színházi élményt nyújt a nézőknek. Témája aktuális, kérdései ijesztőek, őszinték, sőt ijesztően őszinték. Röviden úgy határozhatnánk meg, hogy „nem Semmi”. Vagyis ez az előadás „mégiscsak Valami”, még ha nem is az élet értelme.



Felhasznált források


· Teller, J.: Semmi, Scolar Kiadó Kft., Budapest (2011)
· https://budapestbabszinhaz.hu/
· https://budapestbabszinhaz.hu/
































Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v