Tóth Szilárd
A bolondok halakat látnak?
Azt mondtad, revü lesz. Ez nem revü. Hát ez nagyon nem. Sosem akarsz velem operába jönni, Zoárd. Beléptek az operaház kristályos üvegajtaján, Zoárd arcán a pártütöttek mélaságával. Az Operaház kéken ragyogott. A falakat narancssárga, citromsárga, zöld, türkiz halfreskók díszítették. Bohócos volt a fejük, mintha csak nevetnének Zoárdon.
Rá lettél te is szedve. Monumentális képeket raktak ki a színes kőkockákból. Egy akvárium volt az egész. Vagy legalábbis azt mímelte. A márványpadlón komikusan verődtek vissza a freskók, mintha csak a padlózat is egy üveglap lenne, s alatta halak cikáznának, fodrozódnának a márványkő hullámaiban.
Bent mindenki vízcseppnek tűnt a hall sűrűjében. Páran beszélgettek csak, még korán volt. Hol magas, hol alacsony, vagy snájdig, vagy finom, vagy kövérkés vagy szikár bűvöletes asszonyok és komolyded urak. De mindenki ugyanúgy gyöngyözött. Akkor ma nincs revü? Nincs. A kékszakállú herceg vára lesz. Nem érzem túl jól magam.
Ugyan Zoárd, most értél ide, ne csináld itt nekem a jelenetet, ezt a keveset meg különben is kibírod. Leát most nem érdekelte Zoárd bosszúsága. Finomat igazított nyakláncán, és átkulcsolta Zoárd karaját, aki látszólag semmit sem akart a helytől. A kékszakállú herceg várától meg még annyira sem. Bosszús volt, de botorkált a beltér látványában, akár egy kék pamlagon, a halak buborékos atmoszférájában. Pisálnom kell. Lea leemelte a karját Zoárdról, és fujtatott. Zoárd megindult felkeresni a toalettet. Nem volt még az
Operaházban, nem is igazán találta jól fel magát. Egy folyosón megállt, s figyelte, hátha egy kiszámíthatóan közeli időpontban valamerre egy úr, vagy egy hölgy betér egy valamilyen ajtón. Nem állt sokáig, nem akart tétlennek tűnni. Mindenhol óceános kékek voltak a falak. Szinte már tapintani lehetett a sós hideget, ami belőlük párolgott.
Egy hal alakú úr volt grafikusan ábrázolva frakkban és kalapban az ajtóra akasztott táblácskán. A másikon ugyanolyan alak szoknyával és napernyővel az uszonyán. Ezek aztán nem sok mindent vesznek komolyan. Férfi mosdó. A mosdó sem különb minden mástól.
Csiszoltak a csempék, az ember szinte már látja magát benne, olyannyira, mint egy tükörben. Mintha csak egy akváriumüveget nézne, látná a belsejét, csaknem már víz is gomolyog benne. Minden mosdó foglalt. Három. Nem izgatta annyira, nem is igazán kellett neki az, amiért kikéredzkedett, csak mérgelődni akart picit egyedül, magában. Aztán ha már belevetette magát, végigmegy a kötelező lépéseken. Zoárd, hogy addig se álljon tétlenül, zavarában kezet mosott.
Egy kabinban valaki már elvégezte dolgát. Egy sánta, inkább bicegő úr bocsátkozik ki. Zoárd mereven a kezeit nézi, ahogyan a víz csobog az ujjai közt. Aztán a tükörre tekint. A tükör az egész falat beborítja a három mosdócsap felett, szeme sarkából látja csak az alakot. Narancssárga. Minden bizonnyal rikító narancssárga. Csak a szemem szórakozik. Megbolondultam. Zavarodottság futott át a lényén, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Biztosan fáradt, meg nem volt tervben este nyolckor egy Operaház vécéjében mulatni.
A második kabinet is kinyílik. Zoárd megindul a kabin felé, csak a saját lábát figyeli, kerüli a kontaktusokat. Ezért botlik bele az úrba. Elnézését kérem. Illedelmesen az úr. Most már biztos. Ennek kék volt az arca akár a moszat, sima és tükörszerű, már-már nyálkás. Óriás fekete szemei, mint két széntányér, s a nyakán szuszogott.
Zoárd lefagyott a halfejű, finoman vasalt, fehér inges úrtól, aki egyik kezében zakóját szorongatta. Az úr a csapnál kezet mosott, megtörölte magát, majd kiment. Zoárdban égett a halfejű tekintete, a hangja, ahogyan hangokat zergetett a fürdőben. Izzadt, és a saját kétséges tudata szorította. Mint egy öv, amit hirtelen rántanak be az ember körül.
Már el is felejtette mibe kezdett bele, sarkon fordult, már-már perdült és csak ráesett a mosdótálra, hogy az arcát mossa. Bolond vagyok. Újabb ajtó nyílik. A harmadik úr egy keszeg volt nyakkendőben. A mosdótál felé görnyedő Zoárd hátát érintette, s megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Esetleg egy fejfájás csillapítót? Zoárd felegyenesedett, és a tükörből nézte a mögötte lévőt. Nem fordult meg. A keszegfejű úgy nézett rá, igazán úgy, mintha nem is sejtené, hogy mi van a nyaka helyén. Zoárd meghátrált, szíve úgy vert, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Kirepült az ajtón, s közben a pánik forrt benne. Már biztosan bolond vagyok.
Az Operaház hallja megtelt. A pintyek szivaroztak, mellettük páran a kárászokkal társalogtak, és legyezgették a füstöt. Sügérfejű hölgyek igazgatták a nyakuk körött bundáikat. Jukatáni fogaspontyok adták le a kabátjukat a ruhatárban. A rikító narancsárga úr a mosdóból, bohóchal fejű úr éppen hevesen magyarázott valamit két kockás torpedósügérnek. A kalászhalak és a citromlazacok a pezsgőspoharaikkal peregtek a levegőben, itt-ott igazgatták a gallérjaikat. Mintegy száz színes halfej beszélt jobbra vagy balra, vagy nevettek, vagy mormolásztak, egyesek még buborékokat is hablatyoltak a levegőbe. Azok meg a plafonra másztak, ami olyan volt, mintha csak a tenger fenekéről nézne egy hínár felfelé, ahogy a napfény foltokat csap a hidrodinamika hátára.
A levegőben homokszemekre emlékeztető apró fénypontok lebegtek, csiklandozták a teret, a freskók át-át úsztak innen oda, vagy onnan ide.
Zoárd már nem győzte hova kapni a fejét. Leát kellett megtalálnia.
Átvergődött a halfejűek között, egy kínai paradicsomhal lakkcipőjére még véletlen rá is lépett. Illik elnézést kérni egy halfejűtől? A fejek a teremben olyanok voltak, mint amikor a szappanbuborék megáll a fürdővízen, s játssza magában a szivárványt. Az óceánok palettájának minden színe egy felületet képzett a térben, s mindegyiknek értette a szavát. Lea bejáratban állt, szorosan az ajtónál, kereste Zoárdot a tekintetével, mire Zoárd hirtelen és lihegve kézen fogta. Lea haja csillogott a hirtelen akváriummá lett hall tengerfényében.
Zoárd nem tudta, hogy a Lea is ugyan azt látta-e amit ő. Nem mert rákérdezni. És ha őrültnek hiszi? És még rosszabb, ha valóban az is. Vagy nem fogja neki elhinni. Azt gondolja, hogy csak kitalálja, mert ennyire derogál neki ott lenni. Lea csendben volt. Egy szó sem esett A kékszakállú herceg váráról. Talán csak csalódott Zoárdban, hogy képtelen normálisan viselkedni. Nem szólalt meg.
Már kint sétáltak az utcán. Esetleg kereshetnénk egy éttermet az estére, elment a kedvem az operától. Mondta a lány. Zoárdnak ekkor kicsúszott a mondat a száján. Rendelhetnénk esetleg halat. Erre Lea megállt, szinte sóbálvánnyá meredt.
Maradhatnánk otthon is.
Tóth Szilárd, 2002-ben születtem, Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, hamarosan a HÍD-ban. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus).
Comments