Krasznai Kármen

A barátságról alkotott fogalmaink

(Maros András: Két-három dán, 21. Század Kiadó, 2020)




Aki benne van az olvasás körforgásában, az érezheti időnként a pihenés szükségét. A Két-három dán olyan könyv, amely úgy nyújt szépirodalmi kikapcsolódást, hogy közben tanulhatunk a barátságról, a magyar néplélekről, a szerelem természetéről és sok más egyébről. Maros András kötetének szívmelengetően intelligens humora ráadásul nem egyszer meg is nevetteti az olvasót. Nem feltétlenül helyeslem a kötelező olvasmányok intézményét, de ezt a könyvet bármelyik középiskolásnak nyugodt szívvel adnám a kezébe, mert olyan átélhető emberi helyzeteket vonultat fel nem túl bonyolult nyelvezettel kiegészítve, amellyel már egészen fiatalon képes lehet azonosulni az ember.


A történet során először három dán férfit ismerhetünk meg, akik Magyarországra látogatnak. Søren, Mikkel és Magnus évekkel ezelőtt Koppenhágában lakótársak voltak, külön költözésük óta viszont nem találkoztak egymással. Nem szeretnék a szokásos turista útvonalat bejárni, amely a hősöktere-budaivár-gellérthegy-lukácsfürdő, hanem Magyarországot igazi valójában szeretnék megismerni, ezért egy Zalai zsákfaluba látogatnak el, Vöcköndre. Az utat a világ – valószínűleg – legszerencsésebb taxisával teszik meg Budapestről. Az utazási irodában lefoglalt szállásra megérkezvén a csak magyarul beszélő Mille Elemér, a vendégház tulajdonosa babgulyással fogadja vendégeit. Emellett intéz egy súlyos testi sértéssel vádolt, büntetett előéletű tolmácsot is, akit Tündérbogár néven ismer mindenki a községben.


Tehát adott Vöckönd, Mille bácsi, Tündérbogár és három dán: egymás mellett feltüntetve az alaphelyzet tényezői érzékeltetik a szituáció helyzetkomikumát.


A három főszereplő, ahogy azt már a cím is sejteti, nincs mindig egy térben. Mind a hármuknak van tér és idő teremtve arra, hogy egyedül maradjanak, ezáltal a karakterek jellemábrázolása ki tud bontakozni. A fiúk eltűnésének és megjelenésének megfelelően egyfajta rejtélyes névsorolvasást tartanak a fejezetcímek: „Három dán, mínusz egy dán, az annyi, mint két dán” (7.), illetve „Két dán helyett csak egy dán... aztán mégis két dán” (185.). Søren, Mikkel és Magnus gyermekkori visszaemlékezései és családi háttereik feltárása olyan oldalukat mutatja meg, amitől kevésbé tűnnek idegeneknek Magyarországon. A személyes történetek érzékenyen világítanak rá arra, hogy származásuktól függetlenül ők is ugyanolyan emberek, ugyanolyan mindennapi problémákkal és múltbéli tragédiákkal, mint bárki más. Az emberi közösségi érzés a karakterekkel elfeledteti az országhatárokat és kilométereket Dánia és Magyarország között.


Kiemelendő, hogy a szöveg erősen önreflexív a magyar néplélekkel kapcsolatban. Az elbeszélő kívül helyezkedik Magyarországon – ha jól tudom, Maros András a könyv egy részét Dániában írta, – és olyan mindennapi, sajátosan magyar jelenségekre mutat rá, amikre ritkán figyelünk fel, például hogy nálunk milyen kevesen beszélnek idegen nyelveket, de apróságokra is lehet gondolni, mint az olyan mondatok elhangzása egy focimeccs közepén, hogy „Huppos a pálya, feltúrta a pocok” (70.). Bizonyos megfigyelések mosolygásra adhatnak okot, mint az utóbb idézett mondat, de sok esetben inkább problémákra mutat rá az elbeszélő, akárcsak az idegennyelv kérdése.

Søren, Mikkel és Magnus otthon, Dániában hagyják a telefonjaikat, hogy ha már ennyi év távlatából újra találkoznak, minőségi időt tudjanak egymással eltölteni. Hirtelen kerülnek össze, ráadásul otthonról kiszakadnak egy olyan országba, ahol az emberek nem igazán beszélnek velük közös nyelvet, és ahol emiatt és kulturális okokból is kívülállónak érezhetik magukat. Ez a rengeteg felgyülemlett feszültség nem csoda, hogy olyan konfliktusokhoz vezet hármuk között, amelyek felvetik a barátságuk mibenlétének kérdését is. Belecsöppennek egy közös csöndbe és figyelni kezdenek a egymásra. Amikor taxival Vöckönd felé tartanak, Mikkel észreveszi, ahogy Magnus sóhajtozik, és magában latolgatni kezdi annak lehetséges okait: „No csak, már ő sem olyan lelkes?” (17.), hiszen eredendően Magnus ötlete az elutazás, ahogy az is, hogy hagyják otthon a telefonjaikat, valamint hogy pár nap budapesti kocsmatúra után nézzék meg Vöcköndöt – ezekkel az ötletekkel Søren és Mikkel nem feltétlenül értenek egyet, de hajlandóak alkalmazkodni, ami természetesen kiterjeszti azt a listát, amelyet az évek óta elfojtott gondolatokról vezetnek.


Az évek óta tartó eltávolodás hármuk között egyfajta bizonytalanságot is gerjeszt: megbízhatnak még vajon egymásban? Tényleg mindhárman szerettek volna együtt Magyarországra utazni? Miért kedvelik egyáltalán egymást? Mikkel szerint Søren szájából hangzik el a barátság definíciója, vagyis: „A barátok nem mindig vannak ott, de ha kell, ott vannak” (100.). Tényleg ennyi az egész? Meglepő ennek a mondatnak az egyszerűsége, és bájos, ahogy Mikkel el van ragadtatva Søren bölcsességétől. A regény végén sor kerül egy beszélgetésre hármuk között, ekkor nyilatkoznak igazán őszintén kapcsolatukról. Megdöbbentően nyílt mondatok hangzanak el három felnőtt férfi között ebben az érzékeny témában. A három dán minden macsóságát és hiúságát félretéve tárja fel érzéseit – ez egy olyan precedens, amelynek a mindennapokban többször kéne megjelennie. Az első oldaltól kezdve érezheti az olvasó, hogy a Két-három dán egy szókimondó és egyenes szöveg, ez azonban néhány helyen meglepő lehet számára. Ha kommunikációs aktusaink a kapcsolatainkban olyan sallangmentesek, őszinték és tiszták lennének, mint a műben lejátszódó beszélgetés és az egész regény, talán alapjaiban változtathatná meg életünket.


Magyarországgal kapcsolatban érzéseim szerint pesszimista az író, de ettől függetlenül ösztönösen kerestem és vártam az olyan karaktereket, akik magyarok és szerethetőek. Ilyen volt Lídia, aki Sørenen segített egy rövid ideig, de a legkiemelkedőbb Titi volt, a recepciós lány. Miközben a szöveget olvasva végig élt bennem egy elvárás afelé, hogy legyen egy, a történet szempontjából fontosabb magyar szereplő, tudtam azt is, hogy olykor a magyarok attitűdje elutasító a külföldiekkel szemben. Emiatt Søren, Magnus és Mikkel nem csak jóra számíthatnak. Ez olyan probléma, melynek természetesen a végtelenségig sorolható történelmi okai vannak, és szívesen hallottam volna a könyvben ezekről az ok-okozati összefüggésekről, mert nélkülük lecsapódhat az olvasóban az a benyomás, miszerint az általános keserűség az országban megalapozatlan.


A szöveg végig fenntartja a figyelmet, olvasmányos, nehezen félrerakható, rengeteg fordulattal szolgál. Ajánlani tudom azoknak, akik egy szórakoztató könyvélményre vágynak, szerethető karakterekkel és fontos kérdésekkel a barátságról alkotott fogalmainkról.


A Két-három dán az első könyv, amit Maros Andrástól olvastam. A Margó Irodalmi Fesztiválon keveredtem a könyvbemutatóra, amely után ott helyben megvásároltam a regényt. Két dolog vonzott benne: az egyik az, hogy a cím alapján – mint utóbb kiderült, helyesen – azt feltételeztem, hogy lesz szó a dánokról, akiknek a kultúráját mindig is csodálattal figyeltem; a második okom, bevallom, a borító volt, hiszen Réczey Zoltán munkája nem tudja nem magára vonni a tekintetet. Színes és kedves, egy csepp jókedvet sugárzott a kötet a melankolikusabb magyar kortárs irodalmi polcon. A koronavírus második hullámában voltunk ekkor, és olyan olvasmányra vágytam, amely kiemel a fásultságból. A Margó 2020 őszén volt, most 2021 márciusában vettem elő a regényt, talán a legjobbkor, a szigorítások közepén.





















Krasznai Kármen vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem harmadéves néderlandisztika szakos hallgatója. 1999 szeptemberében születtem Budapesten.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png