Dobó Dorka

Értéktelen vacak

Indulás előtt még ellenőrzöm nincs-e ételmaradék a fogaim közt, – hogy is lenne, most mostam meg, de azért jobb biztosra menni – és felkenek egy leheletnyit abból a természetes hatású matt ajakpirosítóból, amit már az első randin is viseltem, és azóta is mindegyiken. Egy utolsó outfit check, majd cipőhúzás és indulás.

Csakis magassarkú jöhet szóba, az kiemeli a vádlimat. Meg különben is, jól megy ehhez a szoknyához, amiben mindig úgy nézett rám. Mert azt azért mégsem vehetem fel, amelyik a kedvence.

Nehogy már úgy tűnjön mintha azon erőlködnék, hogy tetsszem neki! Még mit nem, azok után, ahogy bánt velem? És persze az új felsőm. Minek adtam volna ki rá egy tízest, – na jó, tizenkettőt, de kerekítsünk tízre – ha most végül nem ezt venném fel? Hogy meg fog majd lepődni, mikor meglát! Azért a nyaklánc maradhat, amit tőle kaptam. Jusson csak eszébe az az este, ha meglátja a nyakamban! Majd azt mondom, hogy csak megszokásból hordom. Sőt, mostanra el is felejtettem, hogy ez tőle van.

Oké, indulás. Basszus, a szatyor nehogy itthon maradjon! Szép is lenne úgy megjelenni, hogy nincsenek nálam a szarjai, holott éppen azért beszéltük meg a találkát, hogy ezeket vissza tudjuk adni egymásnak. Jó, de igazából mindenki tudja, hogy ez csak rizsa.

Kellett valami alibi, hogy láthasson, és tuti jön majd a szokásos dumával. Mennyire megbánta és most már tudja, mi az, ami valójában fontos az életében. Biztos, hogy ez lesz, nem túl valószínű, hogy azért bumlizik át három kerületen, mert vissza akarja kapni a félig üres tusfürdőjét, azt a rongyos fogkefét, amit már amúgy is legalább fél éve ki kellett volna dobni, meg azt a ronda bundás pulcsit, amit csak olyankor vett fel, ha éjszaka ment ki az erkélyre rágyújtani. Jó, van itt még egy könyvtári könyv is, de ezt biztos ki tudta volna fizetni, ha nem viszi vissza. Meg a hülye vérnyomásgyógyszere, ebből meg kizárt, hogy ne tudott volna másikat felíratni. Teljesen nyilvánvaló, hogy valójában miről szól ez az egész. De nekem aztán könyöröghet, kizárt, hogy visszavegyem!

Éppen elég esélye volt már, most viszont siránkozhat akárhogy, mert vége! Még az is lehet, hogy egy eljegyzési gyűrűvel érkezik. Milyen szép lenne úgy kikosarazni őt. Mondjuk, azért az tényleg azt mutatná, hogy most már komolyak a szándékai, most már hajlandó bizonyítani is, nem csak ígérgetni és aztán nem csinálni semmit. Az végre azt mutatná, hogy tényleg megkomolyodott. És a miénk lenne a világ legkirályabb eljegyzős sztorija, még az unokáinknak is mesélnénk, hogy aznap azért találkoztunk, hogy visszaadjunk egymásnak egy rakás értéktelen kacatot, de közben rájöttünk, hogy nem bírunk a másik nélkül élni. Talán még ma be is jelentkeznénk a városházán a polgári esküvőre. Tényleg, meddig is van nyitva? Hétig? Necces.

Francba, már el is múlt fél hat, öt perce ott kéne lennem. Nem baj, várjon csak, attól majd megtanulja hol a helye. Ezért is választottam ezt a közeli cukrászdát, nehogy már nekem kelljen messzebbre mennem. Azok után, amit tett…

Furi, még nincs is itt. Azért kivételesen érkezhetett volna időben. Amúgy meg ez igazából jó jel, biztosan addig tollászkodott, hogy lekéste a buszt. Addig beszaladok a mosdóba. Basszus, megjött. Ennyire izgulnék? Á, az azért túlzás, biztos nem amiatt. Fel is vagyok puffadva, talán az lenne legjobb, ha lemondanám, inkább olyankor találkozzunk, amikor nem vagyok ilyen pufók. Közben persze ő is megérkezett, szóval akkor jó lesz most is. Két puszival köszön. Mintha csak barátok lennénk. Na persze… Átadja a cuccokat, és már menne is. Mondom neki, hogy fogyasztani is kéne valamit, ez így rohadt nagy bunkóság, hogy csak ennyire bejövünk, és csá. Annyira jellemző, hogy megint csak én gondolok ilyenekre.

Leül végül, vesz egy kólát és közben dumálunk. Elég gyorsan issza, ennyire izgul?

– A rúzsod – mondja, miközben feláll, hogy fizessen.

– Igen, ez az.

Felismerte.

– Ja, csak azt mondom, hogy a fogadra ragadt.

Berohanok a mosdóba, nem érdekel semmi, mindent otthagyok az asztalnál úgy, ahogy van. És a tükörben meglátom. Ott éktelenkedik a hatalmas vörös rúzsfolt, ő pedig természetesen most is, ugyanúgy, mint régen, a legapróbb alkalmat is megragadta arra, hogy megalázzon. Semmiből sem tanul. Az ujjammal törölgetem, amilyen erősen csak tudom és közben az ablakban figyelem, ahogy elkanyarodik az utcasarkon.

Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? És ő hogy lehet még mindig ekkora szemét? Most akár együtt is mehetnénk hazafelé. Hihetetlen. Minden full jól ment, aztán egy ilyen rohadt kis apróságon elcsesződik az egész.

1993-ban születtem Budapesten, majd a Pécsi Tudományegyetemen és az ELTE-n tanultam magyar és gyógypedagógia szakokon, jelenleg a BME Konitív tudományi tanszékén vagyok doktorandusz. Gyerekeknek szóló első regényem a Napkút Kiadó gondozásában jelenik meg, várhatóan 2021 elején.