Tóth Aliz-Kovács Petra

Érinthetetlen határok zárójelezése

Négykezes tudósítás a 3. Performance Now! Fesztiválról

Első nap 

A Performance Now! Fesztivál idén harmadik alkalommal került megrendezésre Ádám Anna és a School of Disobedience felkérésére a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak szervezésében, közreműködői Borsos Luca és Kajor Balázs voltak. Az esemény három napon keresztül (február 7-9.) zajlott három helyszínen; összesen harmincöt performanszon és tizenhárom közösségi eseményen lehetett részt venni. Az idei fesztivál témája az Infantilizáció: Felnőttek, akik gyerekek, és gyerekek, akik felnőttek volt, az összeválogatott előadások pedig a témához kapcsolódva a függőség – fúzió, függetlenség – szeparáció és az egyensúly – stabilitás fogalompárok köré rendeződtek. Az esemény házigazdái a Revizornak adott interjúban kiemelték, hogy nem a kortárs performansz-közeg bemutatása volt a cél, hanem a kijelölt témához való kapcsolódás, és ezek bemutatása.[1]

A fesztiválon részt vevő hatvannyolc művész munkájának a 1111 Galéria, a Stereo Művház és az Agora Community nyújtott helyszínt. A személyesebb légkör megteremtése mellett a különböző terekbe való ki- és belépés, illetve az ezek között való átjárhatóság is egyfajta performanszként tudott működni a közönség számára. Mivel az esemény nem a nagy tömegnek lett szánva, így a viszonylag kisebb helyszínek tökéletes otthont adtak a rendezvényeknek és előadásoknak. A pénteki és a szombati nap végét egy-egy Radikális performansz est zárta, mely során több rövidebb experimentális alkotás került bemutatásra.

A szombati napon az Agora Community kis stúdiójában volt megtekinthető Faksh Diana, Anastasiia Tymoshenko és Yuliia Kyrchenko Roaring manifestos című előadásának installációja. Ez az alkotás a három ukrán művész performanszának a díszletét és kellékeit is jelentette egyben, azonban egész nap megtekinthető volt a résztvevők számára a performansztól függetlenül is. Az Agora termébe belépve falakra kifeszített leplek ölelik körbe a kiállítás terét, amely egy tudatosan rendezett káoszt jelenít meg, amelyben a különféle színű és anyagú tárgyak és dolgok találkoznak és keverednek egymással. A földre terített színes anyagokra néhány női cipőt és üres üvegeket is láthatunk; a bal oldalon pedig egy nyitott bőröndöt. Centrális helyet foglal el a földre kiterített szőnyeg, amelyen Faksh Diana fényképes igazolványának a másolata látható. Az installáció a performansz nélkül is erőteljesen hat, érezhető benne mindaz a feszültség és dühös tiltakozás, amelyet a Roaring manifestos megjelenített.

Délután Martincsák Anna Holtomiglan – Holtodiglan címet viselő workshopján vettem részt az Agora nagy stúdiójában. Anna workshopján az írás és a mozgás került a fókuszba. Automatikus írással kezdtük a közös eseményt; a saját furcsa vagy nem szép részeinkről írtunk magunknak, amelyet központozás nélkül igyekezett mindenki papírra vetni. Az írás után elkezdtünk zenére mozogni a stúdió terében; először csak a lábunkra, majd a kezünkre, és így tovább koncentrálva, amíg végül csukott szemmel mozgott mindenki és a végtagok mozgásáról átkerült a hangsúly az érzések kifejezésére a mozdulatokon keresztül. Egy teljes és felszabadító jelenlétként, illetve egy terápiás élmény fúziójaként tudnám jellemezni. A workshopot egy közös beszélgetés zárta, ahol erre a közösen megélt élményre lehetett reflektálni. Már a kabátomat vettem magamra és készültem indulni a következő helyszínre, amikor bevillant, hogy az elmúlt másfél órában valami nagyon fontos dolog történet velem, amit még nem tudok igazán szavakba önteni, de szükségem volt rá.

Az Agora nem csupán az emeleten található két stúdió termét használta fel, hanem a kávézó rész is egy performansz díszletévé alakult át Danszki Fruzsina Klára 9 élet című előadása alatt, aki nem csak a kávézó berendezési tárgyait, asztalait, székeit használta előadása során, hanem a nézőket is a performansz kellékévé tette, amikor odaült az egyikük lába mellé és arra hajtotta a fejét.

A napot a kedves és családias hangulatú Stereo Művházban zártam, ahol megnéztem Charlene Galea Drops of dopamine in my drops of serum című előadását, melyben az előadó a gyermek és felnőtt lét határával játszik. Charlene meztelenre vetkőzve van jelen a térben, körülötte elegáns porcelán babák, akik sosem voltak gyerekek, körbe ültetett Barbie babák, akik felnőtt nőket próbálnak imitálni. Egy elveszett, vagy sosem volt gyermekkor díszletei között egy meztelen test is egészen mást jelent. A gyerekkorba való visszavágyódás mellett a düh is megjelenik az előadás során; a halvány lámpafényeknél a performanszban domináló piros és rózsaszín színek is erőteljesebben hatnak. Akadozó beszéd kísérte az előadást, amely végül egy erőteljes záró mondattá állt össze, mely az egész performansz mottója is lehetne: „To all the children who never really were children”.

Tóth Aliz

Második nap

A vasárnap álmos-lustaságát már a Gárdonyira érve felváltja bennem a kíváncsiság: hogyan érnek össze és ütköznek az egyéni szeparációs és infantilizációs szorongások, pontosan milyen közös jelenlétbe, ideiglenesen meglelt egyensúlyba invitálnak majd az aznapi performanszok? A tapasztaltak hatására résztvevőként én is újrarajzolok valamennyit a saját dualista határaimból?

A tudósítás műfaja megkövetelt tőlem egy kidolgozott programtervet, ahol fontos szempont volt, hogy a fesztivál minden helyszínére eljussak a nap során. Már ismert és még ismeretlen terek, kapocs és határ köztük a tömegközlekedéssel (és az ott tapasztalt vasárnapi közjátékokkal) töltött idő: éppen annyira kizökkentenek, mint amennyire segítenek a figyelem összpontosításában. Van is mire: 12 óra leforgása alatt alapos nyíltsággal kitapasztalt örömszerzéssel, önmaga bomolhatatlanságába visszataláló sérült testtel találkoztam, hogy onnan énnarratíva kihangosítását igénylő közös(ségi) alkotásba csöppenjek, majd az önállósodás és elszakadás folyamatának fájdalmas öröméből részesüljek, s végül – levezető gyakorlatként – a három grácia (méginkább: boss ass bitch) szocializációs szorongást oldó, felszabadító játékában vegyek részt.

Peremvidék - Kucorog / Már megint kucorog

Elvesztett ártatlanság, eltemetett tudatlanság, meglelt ismeret – megérteni a saját test működését, meghallani a kéréseit, izgalomba hozni, kielégíteni. Hangokból, mozdulatokból, fényekből építeni ki a nővé válás egy lehetséges narratíváját, ahol egymás mellé kerül a szexualitás és (túl)szexualizáltság, a szégyen és az öröm. Bántóan és izgatóan éles a kontraszt aközött, amit a szülői másik kucorgásnak és az én szexuális ébredésnek értékel. A performansz egy fiktív első önkielégítés megfigyelőivé teszi a résztvevőket, enged belesni egy hálószobába, miközben a szemünk előtt alakul ki valakiben a privát tér igénye és jelentése.

Kmetyó Annamária és Beviz Dénes Mihály által összegyúrt karakter egyszerre titkolózik és kitárulkozik, eltakar és megmutat. A 1111 Galéria tere csupasz, steril, sehogy sem sikerül belakni, bár meg sem próbáljuk, végig földhöz ragadunk, a performansz során inkább a tekergőző, hullámzó test közelít meg minket, beszivárog a biztonságosba, ahol problémamentesen zajlik a tabusítás és a terelés. A Kmetyó által megelevenített karakter a próbálkozásai során lefegyverzően nyílt, kísérletezései közben leginkább szenvtelen, a felfedezés és a játék kezdetén nem performatív aktust visz véghez, hanem önmagáért játszik, kíváncsiságból és megnevezhetetlen vágyból: az elfojtás izgalma lendíti előre a mozdulatait, az arca nincs összhangban a cselekvéssorral. Az idő múlását az ismétlődő önkielégítési kísérletek jelzik, mely tapasztalatok a testen és az egykori játékszőnyegen is nyomot hagynak: az előbbi fekete és vörös krétával jelölődik a bő tréningnadrágon, az utóbbi pedig teljesen elhasználódik, kiszakad. A gyerekszobában található tárgyak egyszerre válnak a szexuális kísérletezés eszközeivé és szólaltatnak meg egy sajátos lüktetésű dallamszerűséget: halk vibrálásból reszelős, erőteljes hanghatásig terjednek. Kmetyó karakterében éppen annyira munkál a felfedezés mohó öröme (az abc-t kellene ismételnie, de helyette önmagát ,,tanulja”), mint a vágy arra, hogy szexuális értelemben is láthatóvá tegye a saját testét, amelyet a pornónézésben és a látottak imitálásában egyértelműsít. A performansz tehát egyszerre éleszti újra a pornó és az identitáshatárok összemosódásának, összekapcsolódásának mérgező, de elkerülhetetlen gyakorlatát, és vonja bele ebbe a diskurzusba a tabusított előzményeket, a saját test teljes megismerésének már-már ártatlan kíváncsiságát. Ennek a kettősségnek a csúcsrajáratása, ahogy karnyújtásnyira bemutatja a jelenlévőknek az újonnan elsajátított tudását, mintha csak egy táncmozdulat lenne, egy pillanatra sikeresen összezavarva a közösségben felvállalható és felvállalhatatlan tudások határvonalait.

A fúziós romolhatatlanságról – Incorruptible

Az egészséges testet a szervek néma összhangja jellemzi, míg a beteg, fogyatékos test beszélni kényszerül. Ám mit tesz az a test, amelyet elhanyagoltak, megfeledkeztek a szükségleteiről, figyelmen kívül hagyták a jelzéseit? Visszaállítható-e valamiféle egyensúly a cselekvő, társadalomban létező énrész és a testi létezés megnevezhetetlen összhangja között? Mogyorós Anna Luca és Juliane Rohrwacher közös performanszában a saját testről való gondoskodás igénye nem az ‘önszeretet’ (és így a body positivity) szinonimája, hanem egy sokkal alapvetőbb, kapitalista önkizsákmányolástól mentes viszonyt tesz láthatóvá. Elsősorban a testhez való sallangmentes odafordulást teszi tapinthatóvá, átélhetővé, miközben az érinthetetlen (talán transzcendens) és romlandó (emberi) testet egyesíti a meditációkra emlékeztető elmélyült mozdulatlanságban.

Az Agora házirendjét betartva minden résztvevő cipő nélkül lép a kis stúdióba, ahol minden tiszta, éteri, a díszlet oltárt és ravatalt idéz, Mogyorós teste pedig feléled, újjászületik, a zene és az önérintések hatására elevenként bukkan elő az agyagréteg alól, amely a kezdetekkor éppen annyira megvédte, mint amennyire megmerevítette.

A jelenlévők belesimulnak az áradó auditív ingerekbe, amely az élő és halott anyag metafizikai távlatait egy alvó, majd ébredő testig szűkíti. A reggel, amelynek részeivé válunk, a tetszhalott mozdulatlanságtól az alkotás felszabadító tevékenységéig nyúlik, közben pedig figyel a testre, gyengéd vele, engedi, hogy teret foglaljon el. A fehér papíron fekete vonalerdő marad a performansz végén, amelyhez még órákkal később is visszatérhet, benézhet az, aki részesülne a térben létrejött törékeny egyensúlyból.

Erődben lenni – Amikor felnövünk?

Beburkolózni a textilből és fényből készült játékházba, a sötétbe, és mesélni a házról, ahol felnőttünk – Deák Anna vasárnapi workshopján ez a feladat az Agorában. A rejtett kihívás pedig inkább az, hogy tudunk-e két órán keresztül figyelni magunkra és a többiek történetére? Szerencsére a lemorzsolódók mellett voltak kitartó résztvevők, akik a nyelvi játékszabályok módosítása után is maradtak, és angolul is belevágtak az énnarratíva feltárásába.

Több országban és földrészen, különböző időkben barangoltunk, jártunk világvárosban és eldugott vidékekre való kimenekülést, költözéseket és újra meg újra megtalált otthonokat idéztünk meg egymásnak. Mindenki tizenkét percig beszélt, amiről a levezető kör során megállapítottuk, hogy eleinte túl nagy időkeretnek tűnt, utólag viszont mindannyian tudtuk volna folytatni a mesélést.

Izgalmas és valahogy megindítóan intim hallani, ahogy a házhoz kötődő emlékek mögött felsejlik egy család, egy egész múlt, amelynek csak egy szelete válik láthatóvá tizenkét percre. És ott van mögötte, az elmúlt jelenben a beszélő, akinek a szűrőjén keresztül megismerünk valami mást, valami idegen és ismerős köztesét, a mi történeteinkhez hasonlót. Az idő önmagába harapott, egyszerre voltunk a gyerek-mi és a mostani énünk – azt hiszem, néha nem ártanak a hasonló gyakorlatok.

Nekem feszül, tükröz – Doubleerie:

Az Agora nagytermébe úgy lépünk be ezúttal, hogy egyik kezünkben kis papírdarabot szorongatunk, a másikban meg – ha szerencsések voltunk – írószert tartunk, amivel visszajelzést adhatunk Arianna Amatónak és Maria Stella Zangirolaminak, a két fellépőnek. Osztozunk a helyen és az írószereken, közben igyekszünk nem rendszert követve leülni, lehetőleg össze-vissza. Az előadók még nem láthatóak pár pillanatig, amikor körbenézek – mégiscsak a falhoz húzódott mindenki.

A performerek mozdulatai előtt a figyelő, mély pillantásukat látom meg bennük, már abban, ahogy belépnek. A lábfejük és a kezük is figyel, letapogatja a teret. Ahogy lekövetnek mozdulatokat, tükrözik a többi, nem táncos és ismeretlen résztvevőt – viszonozni kell a pillantást és az összpontosuló, feszülő figyelmet, ezt mindenki érzi. Egészen sokáig tart a megsokszorozott követés, aztán valahogy elszakadnak a pontos utánzástól, mint a kamaszkorba érő gyerek – az önállósódás gesztusában válik világossá a történet, amit a mozdulatok és a különös, hol halk, hol erőteljes, karakteres hangzás együtt mesél.

A feszültség néha kirobban az egymás mozdulatait lekövető, ugyanakkor egymásnak feszülő testekből, hogy aztán lágyan és finoman érjenek véget a megkezdett mozdulatok. Düh, szorongás és felszabadulás ötvöződik, sűrűsödik össze. Nem tudjuk, nem tudom, mennyi idő telik el, a mozdulatok egyszerre ráznak fel, hökkentenek meg, súrolnak végig a figyelésben: ugyanúgy lehet szó percekről, mint órákról – szinte gyermekien nehéz szavakat találni, azután buszra szállni, kiszakadni az éppen történő elszakadásból és önállóság kijelentéséből.

Strong girls do show their doubts and feelings – Három grácia:

„Bírom. Még bírom.” De meddig tartható fenn a maszk természetességének illúziója? Miért győzzük meg magunkat újra és újra a rejtőzködés szükségességéről az interszubjektív viszonyainkban? Önazonossá tehető valaha a diagnózisokból és szociális interakcióinkból megformálódó identitáskonstrukció? A Három grácia végig a valamiben-másság miatti elszigetelődés és a dacos mégisbeszédben fellelt kapcsolódási lehetőség közt pulzál, a párhuzamosan kibontakozó énbeszédek a társas magány és szorongás kimondásának felszabadító erejében érnek össze.

A Stereo termében a fal mellett állva érnek el az első szavak Zilahy Anna, Lénárt Flóra és Elefánti Emma performanszából – Nicki Minaj Boss Ass Bitch-e egyértelműen megágyaz a felszabadító hatásnak a még gyerekkori traumákból építkező szólamokban. A bevonódás a ,,fellépők” és a ,,közönség” közti határok elmosásával válik tapinthatóvá: a testi érintkezés-érintés, a kiszolgáltatottság és gondoskodás, a passzivitás és cselekvés, valamint a reaktivitás absztrakt hívószavak helyett értelemmel telítődnek az itt-és-mostban. Felöltöztetni egy nemgyerek testet, dönteni a nevéről, koráról, szakmájáról, tulajdonságokkal felruházni – eltörölni az addigit, és adni helyette mást; ráírni a bőrre, súlyos szavaktól szabadítani meg magunkat, miközben valaki helyettünk viseli a terhet. Megetetni valakit szintén nagyon intim és felelősségteljes kapcsolódás, ahol az etetett végérvényesen kiszolgáltatott pozícióba kerül, függ az ételt adó kéztől. A gesztusok, amelyeknek végigvezetésére meghív a performanszon való jelenlét, közvetlenül és szinte gyengéden mutatják fel önmagunk felszabadításának árát a kapitalista cserefolyamatokban és a pluralitása miatt kétélű identitáspolitikával.A performansz széttartásai és a műhelymunkát ünneplő folyamatjellege, befejez(het)etlensége számomra akár már akaratlanul is elsajátította a fesztivál egészére jellemző fluiditást, rugalmasságot és keretezhetetlen izgalmat, amit csak a téttel bíró és jelentésességgel felfegyverzett megnyilvánulások képesek átélhetővé és hitelessé tenni minden résztvevő számára.

Kovács Petra

[1] https://revizoronline.com/interju-a-3-performance-now-fesztival-kuratori-csapataval-es-a-fesztival-otletgazdajaval/?fbclid=IwY2xjawIW8H9leHRuA2FlbQIxMQABHW7LlwXjWe5j7_56RZstXnHJVHWPq_7TfBgYyZk-LjP6UT9Ymr6Y7_cEoA_aem_da52ER2dX6cG9AzHWg6ETA