top of page

Keresztély Balázs

Én nem itt lakom



Én nem itt lakom, és addig vártam a romos falak között, hogy az utolsó busz is elment. Alig világít valami, de ez a kevés közvilágítás a levegőben megfagyott hideg kristályként ragyog, és ezen keresztül dereng a táj is, tehát nem vakoskodok. Jó, hogy a meleg kabátomat vettem fel reggel, de mintha most szét akarna marni a csontomnál fogva a fagy. Anyám majd biztos látja, hogy hiányzik a fogasról, és megkérdezi, hogy hol jártam, de jól tudja ő is, hogy semmi köze hozzá. Jövök-megyek, ez a dolgom. Az életem nem csak a munkámról szól, hogy ott állok az üzemben és pakolom a dobozokat a futószalagról be a kocsiba. Ezt ő is megérthetné már, de majd biztos okoskodik megint valamit.


Furcsa, mert azt hittem, hogy ebben a kabátban nem fogok fázni sosem.


Amikor megérkeztem és leszálltam a buszról, egyből vettem két felest a kisboltban. Hideg és olajos volt mindkettő, mert az udvaron tartják hátul. Viszont miután megittam őket, nem csikart tovább a hasam. A ház megmaradt falai között, ahol most bujkálok, jól rálátok az otthonára. Irigy vagyok, mert ezen a helyen nekik tényleg otthonuk van, nem csak egy téglával körülhatárolt zug, ahol anélkül lehet inni és szívni bármit, hogy valaki cseszegessen.


Hallottam, hogy azért nem jött be a gyárba, mert terhes. Egyébként már volt egy fia. Zita tizenkilenc, a fia kettő éves, a benne növekvő új kölyök négy hónapos. Az orvos írta ki, mert veszélyeztetett terhes, de ennek ellenére is gyönyörű. Annyira szép, hogy tudom, megérte megint idejönni és nézni, ahogy majd vizet enged egy lavórba a házuk előtt lévő kék ivókútból.


Rejtekhelyem megmaradt falain még ebben a fagyott kristályos fényben is látszódott valamennyire egy kézzel festett minta. Valamilyen díszítés lehetett, amikor még állt a ház. Talán ez volt a nappali, és itt nézték a tévét, mielőtt összedőlt volna az egész.


A férfi még mindig mozdulatlanul feküdt, félig becsúszva a bokor alá. Innen nézve nekem nem úgy tűnt, hogy nagyon megverték volna. Az a két srác csak jött és hátulról leütötte. A fickó már előtte is hallhatta, hogy követik, ezért az első ütés elől valamennyire ki tudott térni, de a második betalált. A két srác sem tűnt olyannak, mint akik igazán ki akarnák rabolni. Lekevertek kettőt neki hátulról, és talán elvehették a telefonját, nem tudom, nem láttam jól, de szinte egyáltalán nem kutatták át. Viszont a férfi azóta nem mozdult. Hideg van. A föld is hideg. Meg kéne nézni, hogy van-e nála cigaretta. Az enyém nem fog kitartani hazáig.


Bármennyire is romos itt minden, a pici egyenházak a fényekkel az ablakaikban úgy néznek ki, mint valami mesebeli falu, ahol törpék laknak. Ilyen dolgokat az egyik nevelő olvasott fel esténként a zaciban. Csak egy nevelő olvasott meséket. Ő rendes volt, a többire már nem is emlékszem. Én hazajöttem, a bátyám viszont nem. Anya, mikor ezt megtudta, mintha megkönnyebbült volna. Apa akkor már nem élt. Nem is emlékszem rá.


Egy árnyék megmozdult az ablakban. Zita volt. Erősen nézem, mert sűrűn horgolt a függönyük, alig lehet átlátni rajta. Igyekszem, hogy egy mozdulatát se veszítsem szem elől. Olyan szép, mint a gyárban. Nem lennék itt, ha nem volnánk jóban. Bizonyos értelemben csak miatta járok dolgozni. Rágyújtok. A hideg levegőt átszívom az égő dohányon, de a füst már meleg. Az első slukk éget. Imádom. Ez végre sokkal kellemesebb szag, mint a környék kályháiban égetett mindenféle bútor kezelt fájának a füstje, aminek a zöld színű lángját csodálkozva szokták nézni a gyerekek. A fickó továbbra sem mozdult meg a földön. Oda kéne mennem megnézni, hogy lélegzik-e egyáltalán meg hogy van-e nála cigi.


Elnyomom a csikket és kilépek a fal mögül. Úgy érzem, hogy felfedtem magam. Meglátom az árnyékom, ami eddig velem bujdosott a félhomályban. Most olyan, mintha egy zászló lenne a testem mellett ez a fekete alak, az én sötét képmásom. Miközben átvágok a valamikori udvaron, néha megbotlotok valamiben a derékig érő gazban. Halkan káromkodok. Nehéz átvergődni ezen a helyen. Kiérek az útra. Szemben, félig a mogyoróbokor alatt fekszik a férfi. Mozdulatlan, mint egy kupac kő ruhákba csomagolva. A mogyoróbokor egy részét már kivágták tűzifának. Talán pont Zitáék vitték haza, mert ők laknak ide a legközelebb. A férfi fölé guggolok. Nem látom az arcát, csak a szagát érzem. Ital, dohány és testszag keveréke. Megbököm az oldalát. Az ujjam hegyével érzem, hogy a test nehéz, nem mozdul és nem reagál. Nem látom, hogy lélegezne, de biztos nincs nagy baj, mert tényleg alig ütötték meg. A nadrágzsebeihez nyúlok. Egy kulcs és egy öngyújtó. A kabátja már nehezebbnek tűnt. Sok rajta a zseb. Nemsokára megtalálom a cigit, barna Szofi. Kiveszek egy szálat a puha dobozból és ott hagyom mellette a földön. Biztos jól esik majd neki, hogy ha magához tér.


Visszaindulok a gazon keresztül a búvóhelyemre, és ekkor hallom, hogy nyílik az ajtó. Megismerem ezt a nyikordulást, mert már sokat hallottam. Aztán újabb ismerős hang, ahogy a gumipapucs surrog a betonlépcső tetején, és én lebukok a gazban, mert nem értem vissza a romok közé. Zita háta mögül kihallatszik az Éjjel-nappal Budapest főcímzenéje. Túl hangos. A zene utat tör a fagyott derengésben, de odébb a csönd megfojtja. Zita becsukja az ajtót. A zene elhallgat. Slattyogó, kicsit csámpás léptekkel lejön az ajtó előtti három lépcsőn. Jobb kezében egy kosárban nagy halom mosott ruha, a másikban az a vödör, amiben a vizet szokta behordani. Úgy érzem, szerencsém van. Most sokáig nézhetem, ahogy tereget, és ráadásul az az otthoni egyberuhája van rajta, ami nem sokkal a térde fölött véget ér. A színe régen piros lehetett, de már halvány rózsaszínre fakult. Jól nézett ki benne. Valószínűleg a máltaiak hozták valamikor a községházára és onnan szerezte. Még volt rajta egy kapucnis pulóver, aminek nem volt összehúzva cipzárja. Megállt és nagyot sóhajtott. A háta mögött, bentről kopogás hallatszott és az ajtó kinyílt. Zita megfordult. A főcímzenéje helyett már a szereplők érthetetlen kiabálása sugárzott szerteszét. Érthetetlen és idegesítő volt az egész ebben a hidegben.


A kisfia állt a küszöbön vastag pizsamában.

– Menj vissza, különben megfázol! – mondta szigorúan, de a kisgyerek csak nevetett. – Menj már! Egész éjszaka köhögni akarsz? – a kisfiú nevetve szót fogadott, elindult befelé és az ajtó hangos csattanással bevágódott mögötte.


Zita sovány volt, de már látszódott rajta, hogy növekszik a hasa. Mérges vagyok és szerelmes. Ezt most ismertem be magamnak. Zita cigarettát vett elő a kapucnis pulcsija zsebéből. Csak egy szálat. Meggyújtotta és elindult a mosott ruhával és az üres vödörrel. Éreztem a cigaretta szagot és hallottam, ahogy kifújja a füstöt. A ruhákat hangosan kirázta és úgy éreztem, mintha ezekkel a mozdulatokkal nekem akarna jelezni és így beszélget velem. Mintha én is ott állnék mellette és miközben tereget, én újra meg újra elmondhatom neki, hogy szerelmes vagyok belé, ő pedig úgy tesz, mint aki unja az örökös vallomásaimat, pedig én nem tudok betelni a látványával, ahogy tereget és cigizik egyszerre, és bennem a szerelem ott dübörög, mint annak a busznak az öreg motorja, amelyikkel haza kellett volna mennem.


Hirtelen a mozdulatlan férfira néztem. A helyzet nem változott. Még mindig ugyanúgy feküdt, ugyanabban a pozícióban. Eszembe jutott a cigaretta, amit én tettem a feje mellé. Ha sokáig nem tér magához, akkor el fog ázni a papír és a dohány is, úgy pedig nagyon nehéz lesz elszívnia. És még az íze is rossz lesz.


Zita befejezte a teregetést és most a vödörrel a kezében elindult az utcán lévő kék kúthoz. Kinyitotta a kaput. A zsaluk olajozatlanul pendültek meg a néma éjszakában és én újra megéreztem a cigarettájának a füstjét. Gyönyörű volt. Háttal állt meg a fekvő férfinak. Nem látta, hogy ott van a földön. A víz súlyos sugara hangosan vágott bele a vödörbe. Én Zitát néztem, ő pedig a legközelebbi házak fényeit. Alig van messzebb tőlem három-négy méternél. A magas és sűrűn nőtt fűszálakon keresztül nézve az alakja képlékenynek tűnt, mint egy álombeli tündéré. A vödör gyorsan megtelt. Zita elengedte a kút fülét. Nézett bele a sötét és hideg éjszakába. Különös volt. Már rég vissza kellett volna fordulnia és bemenni a házba. Állt a teli vödör víz mellett, gumi papucsban, mezítláb, de még mindig volt a cigarettájából. Hideg volt ahhoz, hogy így álldogáljon, ennyire kevés ruhában. Úgy gondoltam, ha nem fordul meg és megy vissza a házba, odamegyek és neki adom a kabátomat. Talán akkor velem is elszívna egy cigit.


A sötétben hirtelen két fényszóró kapcsolódott fel. Egy régi kisbusz jött halkan az úton. A lány csak állt tovább a vödör mellett nyugodtan, mintha erre várt volna, aztán eldobta a cigarettáját. A busz megállt és Zita beszállt. A kisbusz gyorsított, és elhajtott a földön fekvő, mozdulatlan férfi mellett. Az egész egy pillanat alatt történt, és Zita után nem maradt semmi, csak a vödör víz és a még mindig füstölő cigarettájának a csikkje. Tovább guggoltam a fűben. Nem értettem mi történik. Mintha a szívemnek alágyújtottak volna egy lassú tűzzel, ami inkább fojtogatott belül, mint égetett.


Nemsokára a ház ajtaja megint kinyílt és a küszöbön megjelent Zita élettársa. Csak egy rövidnadrág volt rajta. Gyereksírás hallatszott mögüle. Kisietett a kapuhoz, ami még nyitva volt. A kisbusz után nézett. Közönyösen szipogott, majd megfogta a vödröt és visszasétált a házba. Ő sem látta a fekvő alakot. Az ajtó bezárult és a gyereksírás beszorult a falak közé.


Lassan felegyenesedek. Kevés fény vetődik rám, de tudom, hogy még így is könnyen észrevehetnek. Állok a magas fűben, narancssárga körvonalakkal, a levegőbe fagyott ködös derengéssel és sötét, üres szívvel. Tétován a földön fekvő alakhoz megyek, miközben arra gondolok, hogy Zita hova mehetett. Úgy érzem, sokkal hidegebb van, mint amikor még a falak mögött álltam, de csak az arcomat csípi fájdalmasan a fagy. A kabátom vastag és a rávarrt címke szerint mínusz húsz fokig állja a fagyot. Hajnalra simán hazaérek, ha most elindulok. Megnézem a férfit. Ugyanúgy fekszik, mint amikor elvettem tőle a cigarettáját. Közel hajolok hozzá, hátha meghallom, hogy lélegzik. Semmi. Erősen megrázom. Továbbra is semmi. Ekkor belerúgok egyet, de erre sem reagál. Szerintem ez a fickó halott.


Körbenézek, hogy látott-e valaki. Rohadt gyorsan el kéne innen tűnnöm! Ekkor mintha valami mozdult volna a mellettünk lévő bokorban. Képtelenség! Valamilyen árny motoszkál a vékony ágak között. Hallom a reccsenést. Valaki tényleg van odabent a sűrűben, de nem látom tisztán. Futni kezdek. Az éjszaka nemsokára betakar, és talán elfedi az emlékét, hogy ott voltam a házak között. A mezőn át megyek haza. Nehezebb terep, de rövidebb út. Hideg van és még mindig futok. Már nem vagyok szerelmes, csak csalódott, és úgy döntöttem, többet nem jövök ide.




































'88-ban születtem Budapesten stb., óvoda stb., iskola és 2010-ben végeztem Pécsett az egyetemen. Filmezéssel foglalkozom. Imádok írni! (Nagyon)

0 comments

Recent Posts

See All

Comments


hélóóó.png
bottom of page