top of page

Modor Bálint

Árnyékboksz helyett – durva vázlat

„Évek óta azt érzem, hogy a kritika valami fura árnyékbokszot folytat, amiben nem látom, hogy valójában ki hova próbál ütni és miért, de a végén a szerzőn csattan minden, ami csak csattanhat, pláne hogy ízlés néha nincs is, csak babonák, lózungok, penzumok, meg lekezelő, lélekölő értetlenkedés és mellébeszélés.”

/Egy 10 lájkot kapott Facebook-komment részlete 1975/1995-6/2007-8/2010/2018/2022-ból/-ből


Arra kértek, hogy Bucsától nyugatra írjak esszét[1] arról, hogy mit jelent ma irodalomkritikusnak[2] lenni. Válaszolhatnék Szilágyi Ákos kötetének címével: nem vagyok kritikus![3] Holott időnként jelentkezem egy-egy könyvkritikával, megszólalok a Litera kritikai podcastjaiban, és a Késelés késsel csapatának tagjaként rendszeresen közlök vakreflexiókat, és ezekkel a tevékenységekkel – minden ellenére – nem szándékozom felhagyni. Talán nemcsak a feladattól való megrettenés mondatja velem ezt, hanem az is, hogy ez nem munka, abban az értelemben, hogy pusztán ennek űzéséből nem lehet megélni.

Radnóti Sándor a ’90-es években zajlott nagy kritikavita tanulságait levonó, bő húsz évvel ezelőtt megjelent, A piknik című könyvének bevezetőjében még így látta a kritika helyzetét: „E sokáig szaporítható példák arra mutatnak, hogy a kritika lehet hivatás (abban az értelemben, ahogy Max Weber beszélt a hivatásról), s lehet foglalkozás (például egy újság rendszeres kritikusa), de nem lehet szakma.”[4] Radnóti, ha jól értem, a nagy kritikavita után azért hangsúlyozza, hogy a kritika nem lehet szakma, mert így akarja a kritikát leválasztani a tudományos értekezésről. Azt viszont állítja, hogy a kritikával szemben a kritikusok pályájuk során professzionalizálódhatnak.[5] Abba most nem mennék bele, hogy mit nyernénk vagy éppen mit vesztenénk azzal, hogy ha a kritikát mégis szakmaként gondolnánk el. De azt szeretném hangsúlyozni, hogy ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki az irodalomkritika-írásból éljen meg, vagyis nem lehet a kritika foglalkozás és hivatás is csak abban az értelemben, hogy érte él és nem belőle él meg az ember. [6] Érte élni is csak úgy érdemes, ha ott cseng a fülünkben közben Lapis József intése: vigyázz, ne égj ki.[7]

Bár nincsen erről – vagy csak hozzám nem jutott el – szociológiai kutatás, ami jót tenne a tisztánlátás végett, de az irodalmi szigetvilágunk közbeszédében közhelynek számít, hogy akik ma kritikát írnak, elsősorban egyetemisták, leginkább MA-sok vagy doktorisok, másodsorban szerkesztők, egyetemi oktatók, az ITI-ben kutatók, újságírók, (magyar)tanárok vagy valami egészen más területen dolgoznak: a vendéglátástól a multinacionális cégeken át a külföldi szezonális gyümölcsszedésig és ezek különböző kombinációjáig.[8]

Hogy ez miért van így, azt nem tisztem megmondani, de két irányt felmutatnék, amiről míg kisebb csoportokban csak-csak, de az irodalmi nyilvánosságban úgy érzem, túl keveset és nem túl módszeresen beszélünk. Az egyik az értelmiségi munkák anyagi és szellemi megbecsülésének rendszerváltástól kezdődő és töretlen leértékelése.[9] Egy másik, az előzővel mélyen összefüggő oka lehet az értelmiségi munkák prekarizálódása.[10] Vagyis kritikusnak lenni, sok más hasonló tevékenységgel párhuzamosan egyre kiszámíthatatlanabb és egyre kevésbé honorált lét: nincs kötött munkaidő, nincs kiszámítható fizetés, és sokszor az a kevés pénz, amivel jár, vagy feketén vagy szürkén jut el a szerzőkhöz.[11] Ha ezen gondolkodom Bucsától ezer kilométerre nyugatra, akkor nem tudom kiverni a fejemből a tágan értett irodalmi szigetvilágunk egy lakója, Dr. Kovács Zsuzsa idő előtti halálát, és ha már máséban nem vesszük észre, talán az ő sorsában megláthatjuk saját és más kollégáink lehetséges jövőjét.[12]

Azonban abban az értelemben a kritikaírás nagyon is munka, hogy olvasni kell hozzá. Aki kritikát ír, rossz esetben elolvassa a fülszöveget, meg pár oldalt az adott könyvből, mellé néhány kritikát, jobb, tehát normális esetben az egész könyvet, legalább másfélszer, még jobb, ideális esetben az író addigi életművét, merthogy alaposan ismerni kell azokat a hagyományokat, amelyekkel a vizsgált mű párbeszédre kel, hogy mit is gondol arról az irodalmi és társadalmi környezetről, amelyben megszólal. Nem beszélve arról, hogy az olvasás nem csak kibetűzést jelent, de „további mentális gyakorlatokat – ún. ’gondolkodást’ vagy ’értelmezést’ – is feltételez”, hogy Bartók Imre szavaival éljek.[13] A kritikusnak ezen túlmenően még érzékletesen és/vagy minél pontosabban artikulálnia kell a véleményét a műről, és azt kitenni a nyilvánosságnak. Mert egy kritikában nyilvánossá teszünk véleményeket, amiért a kritika szerzője szavatol, noha ezek a vélemények igen gyakran az irodalmi szigetvilágunk különböző bugyraiban megeső beszélgetések eredményeként jönnek létre. A kritikus diskurzusokat formál, esetenként csak dagasztja őket, máskor állást foglal egy diskurzuson belül, vagy éppen eltéríti azokat, esetleg arra tesz kísérletet, hogy meghonosítson nem vagy nem eléggé jelenlévő diskurzusokat. Hagyományokat, tendenciákat tár fel, vagy ha tetszik, konstruál, értelmezési irányokat jelöl ki, jó esetben kulcsokat ad a megértéshez, felhívja a figyelmet egy könyvre/műre, és értékeli azt.[14] Az olvasatát összemérhetővé teszi más nyilvános és nem nyilvános olvasatokkal. A véleményével hatást igyekszik kiváltani, formálni kívánja a(z irodalmi) nyilvánosságot.[15]

Kétségtelenül van a kritikusi munkának hatalmi aspektusa, amit nem szabad alábecsülni, de Bucsától ezer kilométerre túlbecsülni is káros tévedés. Például úgy, hogy a közösségi média csábító félnyilvánosságában[16] a kritikust „a hatalom legádázabb gyakorlójának” nevezzük vagy arra csupaszítjuk a munkáját, hogy „árnyékbokszot (sic!) folytat”, amelynek „végén a szerzőn csattan minden”. Ez utóbbi nemcsak azért káros tévedés, mert a szerző és kritikus gyakran ugyanannak az embernek a különböző maszkja, hanem azért is, mert irodalmi szigetvilágunkban a különböző szigetek között is egy hajóban eveznek mind a ketten. Az ilyen diskurzusok termelésével – jellemzően akaratlanul – azoknak a mechanizmusoknak dolgozunk alá, amelyek a rossz közérzetünk újratermelődéséért felelősek. Ezzel nem azt állítom, hogy ne lehetne bírálni, kritikai vizsgálat alá vetni egy-egy kritikát vagy a kritikákban megjelenő gondolati tendenciákat, vagy hogy ne reagálhatna arra akár a megbírált könyv szerzője is valamilyen adekvát formában. És hát – engedtessék meg egy ilyen durva vázlatban sprőden fogalmazni – mi más lenne az egyik nagy feladat egy írástudó számára, ha nem az adekvát forma megtalálása.

Egy dologról még mindenképpen beszélni kellene ebben a rövid írásban: azt a metaforát választottam, hogy egy hajóban evezünk, és nem azt, hogy a kritikusé az irodalmi élet egyik kasztja.[17] A választás többek között annak is a folyománya, hogy az irodalomkritikusok hagyományosan a szerzőkkel közös intézményekben találták meg a helyüket, például az egykori JAK-ban, majd később és manapság a FISZ-ben, aztán ha a pályán maradtak, akkor a Szépírók Társaságában, hogy most csak az irodalmi szigetvilágunkat tektonikusan kettémetsző politikai-társadalmi törésvonal innenső oldaláról látszó szervezeteket említsem. De most, mikor Bucsától nyugatra mindennek ellenére ezen töprengek, akkor némi irigységgel gondolok a színikritikusokra, akik céhbe tömörültek. És talán nem lenne ördögtől való, ha az irodalomkritikusok is létrehoznának egy ilyen intézményt, ahol tapasztalatot és eszmét cserélnének, és azokon túl még rengeteg más problémáról is beszélgetnének, amit ebben a durva vázlatban megpendítettem. És ne adj’ Isten még talán valami érdekvédelmi munkát is lehetne folytatni, bár ez utóbbiról nincsen túl sok illúzióm a NER 13. évében, de legalább nem csak szeparált kis szigeteken, és más szigetlakókkal való ad hoc találkozásokkor zajlana az erről való gondolkodás. Ha létrejönne egy ilyen intézmény, talán 30 év után nem kellene újra és újra azt éreznünk, hogy „elképesztő, mi mindenről nem beszélünk”.[18] Egy ilyen intézmény koncepciójának kidolgozása nem fér el egy ilyen, csupán durva vázlatként értékelhető szövegben, lévén egy efféle szervezet létrehozása és működtetése nem egyéni teljesítményként, hanem csapatmunkaként képzelhető el számomra, amely rengeteg egyeztetéssel és aprómunkával jár. Mindenesetre magam is szívesen részt vennék benne.



[1] A dolgozat megírásához nyújtott segítségért köszönet: Szabó Liza, Tanos Márton, Buday Bálint, Matuz Bence, Merényi Ágnes, Nagy Gabriella, Márjánovics Diána, Melhardt Gergő, Kazsimér Soma, Gerőcs Péter és Simon Márton [2] Ebben az írásban, ha kritikáról és kritikusról beszélek, akkor elsősorban irodalomkritikusokra és irodalomkritikára gondolok, akik a szépirodalmi mezőben, vagy ha tetszik, szubkultúrában és szubkultúrán munkálkodnak. Kevésbé szól ez a fejtegetés a könyvismertetőkről, könyvajánlókról, azok szerzőiről és orgánumaikról vagy más szubkultúrákban, művészeti ágakban kritikusi tevékenységet (Teáor: ???) végzőkről. Mondom ezt azzal a szkepszissel, hogy ez az alkalmi elválasztás bizonyosan pontatlan. [3] Nem minden motiváció nélkül rángatom elő a Szilágyi-könyvet, amelynek egyik ambíciója, hogy a maga részéről lezárja és kellő terjedelemben kifejtse az 1975-ben az ő pamfletjéből (értsd.: negatív kritikájából) kirobbant, Weöres Sándor költészete körül létrejött vitát. Ennek egyik manifesztációja a kötet végén elhelyezett korábbi kritikájából kinőtt Weöres-monográfia. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy Szilágyi ’75-ös írásából eredeztethető a „süllyedő hajó” metaforája, amely időnként újra és újra előkerül kanonikus költők avulását detektáló kritikákban. Például Károlyi Csaba Petri-pamfletjében vagy a Műúton futott, Parti Nagy Lajos költészete körül forgó kritikusvitában. = ld. még Szilágyi Ákos, Nem vagyok kritikus, Magvető Kiadó, Budapest, 1984. A Weöres-vitáról Herczog Noémi írt gondolatgazdag összefoglalót = Herczog Noémi, Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban, Kronosz, Pécs, 2022, 424-459. [4] Radnóti Sándor, A piknik; Írások a kritikáról, Magvető Kiadó, Budapest, 2000, 25. [5] Uo. [6] Radnóti már A piknikben detektálta a főállású kritikus eltűnésének folyamatát. = Uo. Engedtessék meg ehhez egy anekdota egy másik művészeti ágból: néhány éve még láttam egy szabadúszó filmkritikust, aki heti(!) 4-6(!), különböző újságokban megjelenő kritika megírásából meg tudott élni. Aztán azt mesélték róla, hogy mikor gyereke született, az egyik újság szerkesztősége – a szolidaritás szép példájaként – gyűjtést szervezett neki, hogy pár hétig(!) mentesüljön a munka kényszere alól. [7] Vö. Lapis József, Elég; Közelítések a kortárs irodalomkritikához, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022, 29. Érdemes itt megemlíteni Nagy Hilda a könyvről írt szellemes és alapos kritikáját, amely ezzel a drámai mondattal nyit: „Befejezem a kritikaírást.” Nagy Hilda, Egy kritikus intelmei, KULTer.hu, 2023.01.17. = https://www.kulter.hu/2023/01/lapis-jozsef-eleg-kritika/ Letöltés ideje: 2023.03.12. [8] Legalább lábjegyzetben meg kell jegyezni, hogy hol nevelődnek kritikusok: hagyományosan egyetemeken vagy hozzájuk kapcsolódó helyeken, folyóiratok környékén és írószervezetek nyári táboraiban. Az utóbbi időben – gondoljunk akármit is a születési körülményeiről vagy a működéséről – a KMTG képzéséből is előkerülnek olyan kritikusok, akiknek van érdekes véleményük a történő kortárs magyar irodalomról. Bár nagyon dicséretesnek tartom azoknak a munkáját, akik minden ellenére kritikusok képzésében vesznek részt, de a különböző műhelyek közötti tapasztalatcserét ad hocnak és hiányosnak látom. [9] Lásd erről a TÁRKI kutatását szemléző cikket: Élő Anita, A szaki felemelkedése az elitbe – így szorul ki az értelmiség a legjobban keresők közül, VálaszOnline, 2023.02.01. = https://www.valaszonline.hu/2023/02/01/magyarorszag-szakmunkasok-jovedelem-tarsadalom-tarki-huszar-akos-elemzes/ Letöltés ideje = 2023.03.12. [10] Éber Márk Áron: Rossz fizetés, létbizonytalanság – terjed a prekariátus, Új Egyenlőség, 2017.02.13. https://ujegyenloseg.hu/rossz-fizetes-letbizonytalansag-itt-a-prekariatus/ Letöltés ideje: 2023.03.12. [11] Azt azért meg kell jegyezni, legalább zárójelben, hogy a kritikusi tevékenységgel fel lehet halmozni némi kulturális tőkét, amely valamennyire konvertálható pénzre, és ideig-óráig tartó megélhetésre, leginkább különböző ösztöndíjak formájában. E cikk szerzője éppen Oláh János-ösztöndíjban részesül. De ha csak az ösztöndíjrendszert nézzük, azért a kritikusok számára nem nagyon látszik működő életpályamodell, még úgy sem, ha nem idegenkednek az újonnan létrehozott ösztöndíjaktól. Az pedig végképp nem látszik e válság sújtotta időszakból, hogy a közeljövőben ebben bármiféle változás lehetne. De itt azért megemlíteném a legfrissebb és igencsak üdvös fejleményt, az ITI-ben tavaly alapított, fiatal kritikusokat elismerő Kálmán C. György-díjat. Elsőként Melhardt Gergő kapta meg, és a tavalyi havi bruttó minimálbér összege környéki pénzjutalommal járt. [12] Bagdi Sára, Dr. Kovács Zsuzsát gyászoljuk, Mérce, 2023.02.19. = https://avm.merce.hu/2023/02/19/dr-kovacs-zsuzsat-gyaszoljuk/ Letöltés ideje: 2023.03.12. [13] Megint csak nem motiválatlanul választottam ezt az idézetet, hanem itt szeretném felhívni a figyelmet Lapis József Alföld online-on megjelent tanulságos körkérdésére, ahol írók vallanak a kritikához fűződő viszonyukról: http://alfoldonline.hu/2022/01/kortars-forum-a-szerzo-es-a-kritika-viszonya-1/ [14] Vö. „A kritikának több válfaját különböztetjük meg (…), de általában valamilyen arányban tartalmazza az alábbi elemeket: bemutatás, értelmezés, értékelés.”= Lapis, 20. [15] Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Nemes Z. Márió spekulatív tanulmányát, amelyben eljátszik a kritika nélküli művészeti világ gondolatával = ld. még Nemes Z. Márió, A Galactus-per; Kritika az irodalmi multiverzumban, Korunk 2019/3, 61-65. = https://epa.oszk.hu/00400/00458/00658/pdf/EPA00458_korunk-2019-09_061-065.pdf Letöltés ideje: 2023.03.12. [16] Havasréti József írt erről egy gondolatgazdag tanulmányt, amelyben a közösségi média hatását vizsgálja az irodalmi nyilvánosságra, kitérve többek között a diskurzusok laicizálódására. Havasréti József, Szalonkultúra, irodalomkritika és a vélemények fétiskaraktere a közösségi médiában, Literatúra 2019/1, 74-86. https://ojs3.mtak.hu/index.php/literatura/article/view/1784/1184 Letöltés ideje: 2023.03.12. [17] Lapis, 22. [18] Vö. Balassa Péter, Eszéktől északra, Jelenkor 1994/3, 193-202. https://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/1994-3.pdf Letöltés ideje: 2023.03.12.








Modor Bálint (1988) kritikus, a Litera szerkesztője, a PPKE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza.


A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.

(A borítóképet Szabó Dorka készítette)

0 comments

Recent Posts

See All

コメント


hélóóó.png
bottom of page